Almost Lovers - 21. rész

Sziasztok!

Itt is van a soron következő fejezet, a bűvös 21es.
Nem kell félni, minden jó, ha a vége jó;)

Jó olvasást!

Lilluci

21. rész

/Kristen/

A nap sugarai égetni kezdték a bőrömet, nekem mégse volt kedvem felkelni. Annyira kényelmes, és hatalmas volt ez az ágy, hogy legszívesebben az egész napomat fekvéssel ütném el. Persze nem egyedül képzeltem el ezt a jó kis időtöltést, hanem az én külön bejáratú Adoniszemmel.
Nyöszörögve keltem ki az ágyból, és indultam el a hatalmas fürdőszoba irányába.
- Baszki! – mondtam, ahogy megláttam magamat a tükörben. A hajam, mint egy szénaboglya meredezett a fejemen, a sminkem totál elfolyva az arcomon, a szemeim alatt pedig lila karikák éktelenkedtek. Mint, akit megerőszakoltak és jól helybenhagytak. Fasza!
Az arcomat megmostam a hűsítő hideg vízzel, levakartam a képemről a vakolatot, aztán magamra húztam egyet Rob illatos pólói közül. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett, de a gyomrom korgása arra engedett következtetni, hogy igen csak itt az ideje táplálékhoz juttatni magamat.

Letámolyogtam az emeleti szobából, persze nagyon kellett ügyelnem rá, hogy ne essek hasra a lépcsőn, ugyanis még alig láttam ki a fejemből.
Épp a szememet dörzsölgettem, mikor megláttam, amint Rob a lépcsővel szemben elhelyezett kanapén üldögél, és meredten bámul egy képet. Megtorpantam, és mint egy drogos, percekig mosolyogva szemléltem elmélyült kedvesemet.

Még elképzelni is nevetséges, hogy annak idején csupán a barátomként tekintettem rá, pedig már akkor is fellelhető volt köztünk az a bizonyos szikra. De mivel fiatal és „szerelmes” voltam, nem foglalkoztam a dologgal. Most meg…létezni se tudok nélküle. Fizikai fájdalmat okoz ha nincs mellettem, ha nem láthatom az arcát, vagy hallom a hangját. Olyan vagyok, mint egy ostoba regény, csöpögős hősnője, de nekem Rob tényleg a Világot jelenti.

Miután alaposan kigyönyörködtem magam eszméletlen külsején, idejét láttam hozzászólni.
- Khm… - köszörültem meg a torkom, ezzel is felhívva magamra a figyelmet.
Rob ijedten kapta fel a fejét, s még idegesebben rejtette el a képet a farzsebében, ahogy felállt a kanapéról.
- Szia, édes – mosolyodott el zavartan, majd elindult felém.
Egyenesen a nyakába vetetettem magam és puszikkal borítottam be az arcát.
- Jó reggelt – néztem a szemeibe, aztán gyengéden szájon csókoltam, mire a szívem ismét a mellkasom helyett a torkomban kezdett dobogni.
Nevetve tolt el magától, de én a csípőjébe kapaszkodva, a fejemet a mellkasára hajtva, nem voltam hajlandó egy tapodtat sem mozdulni.
- A reggel kissé túlzás, inkább délután van – kacagott jóízűen. Erre felkaptam a fejem és a mikró órájára pillantottam. 13:47. Basszus!
- Miért nem keltettél fel? – kérdeztem tőle megrovóan. Minden vele eltöltött perc ajándék, ő pedig hagyja, hogy felesleges alvással üssem el az időt.
- Békésen aludtál, nem akartalak felverni – vont vállat lazán.
- Ezért még kapsz! – fenyegettem halálra, mire a csípőmnél fogva magához húzott és csókokkal hintett be a nyakamat. Belemarkoltam a pólójába és sóhajtozni kezdtem.
- Látod, ha…..ha felkeltesz, ezt már előbb csinálhattuk volna.
Nem válaszolt, csak folytatta tovább a kínzásomat.
- Mi…mi volt az…amit néztél az előbb? – alig bírtam kinyögni ezt a kérdést. Ha ezt csinálja a szájával, az ember összes gondolata elpárolog, a beszédkészsége pedig egy ötéves gyerek szintjére süllyed.
Megállt a nyakam csókolgatása közben, és tétovázás nélkül a fenekembe markolt, mire én jólesően felszisszentem.
- Megint nem húztál bugyit – a nyakamba mormolta mindezt, de közben a kezei szüntelenül simogatták a fenekemet, sőt lábával enyhén széttárta az enyémeket. Kis terpeszben álltam, és éreztem, amint egyik kezével végigsimít nőiességemen.
Összeszorított szemekkel és beharapott szájjal küzdöttem a kikívánkozó sikoly ellen.
Mielőtt még másra is vetemedett volna az érzéki simogatáson kívül, megismételtem a kérdést.
- Nem akarod elmondani mi volt az, hogy így eltereled a figyelmemet? – kérdeztem elfúló hangon. Biztos én vagyok az egyetlen nő, aki, mialatt Robert Pattinson a lábai közt matat, hülye kérdésekkel bombázza őt.
Rob morgott valamit, de nem értettem kristálytisztán. Vágytam rá, nagyon is, de a kíváncsiságom határtalannak bizonyult.

Benyúltam a farzsebébe és kivettem a képecskét.
- Kris, ne! – szakadt el tőlem, ahogy észlelte kis akciómat. Megpördültem, ahogy a zsákmányt a kezembe vettem, és hátat fordítva neki, szemügyre vettem a fotót.
Lefagytam, a légzésem szaggatottá vált. Ahogy néztem azt a képet, a szívem szilánkosra törött. Nem fogja elhagyni, SOHA! És én nem fogok haragudni rá emiatt.
A szemembe könnyek szöktek, és óhatatlanul is, de a kezemmel megérintettem a hasamat. Miért nem én vagyok várandós ezzel a picivel? Az élet mindig olyan igazságtalan!
- Kristen… - suttogta Rob, és a vállamra helyezte a kezeit. Megfordultam és a könnyfüggönyöm mögül rámosolyogtam. – Sajnálom – fogta a kezei közé az arcomat, s lecsókolta patakokban folyó könnyeimet.
Megráztam a fejem. Ez az egész nem az ő hibája. Én voltam a fő kolompos, amiért annyi éven át figyelmen kívül hagytam az érzéseimet, ezzel boldogtalanságot hozva rá, és magamra is.
- Gyönyörű szép – ismertem el az ultrahang képet nézve. Igaz, nem látszott több egy apró pici pontnál, de ez is meseszép volt.

Észrevettem, hogy a képen a mai dátum díszeleg. Rob is megláthatta, hogy felfedeztem ezt a tényt, mert azonnali magyarázkodásba kezdett.
- Elkísértem Camillát a vizsgálatra, bár ő nem akarta, hogy menjek, de… - megakadt.
- De az apai ösztöneid azt súgták, menned kell – fejeztem be helyette a mondatot. Mélyen hallgatott, ami egyenlő volt a beismeréssel.
- Már nem tart soká – zárt szorosan a karjai közé.
- Nem…mert ezt be kell fejeznünk – szorítottam magamhoz kétségbeesetten.
- Mi? – hitetlenkedve tolt el magától. Lecsukott szemmel mélyet sóhajtottam.
- Nem szakíthatlak el a gyerekedtől – mondtam, de nem bírtam ránézni.
- Fejezd ezt be! Nem kell eljátszanod a mártírt, ezt már egyszer megbeszéltük. Én csak veled lehetek boldog! – dühös lett, s újra át akart ölelni, csakhogy én elléptem tőle.
- Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy elszakítottalak a picitől.
- Én pedig nélküled nem bírnék élni! – makacskodott.
- Idővel elfelejtesz, és boldog leszel a családoddal – keserűen elmosolyodtam. Tudtam, hogy fordított esetben ez nem fog bekövetkezni. Soha nem leszek képes őt kiölni a szívemből.
- Soha! Érted, soha?! Nem hagyhatsz el! Kristen, szükségem van rád! – dühös volt és kétségbeesett. – Beszélek Camillával, elmondom neki a dolgot – bizonygatta.
Elhittem, hogy képes lenne rá, de én akkor sem tudnék együtt élni a tudattal, hogy szétzúztam egy családot.
Ő nem látta magát az imént, én viszont tisztán láttam, ahogy gyötrődik. Kötődik a kicsihez, és annak ellenére, hogy az anyját nem szereti, a pici sokat jelent számára. Soha nem tudná őt elhagyni, vagy ha mégis, gyötörné a bűntudat. Ismerem!
- Rob, elég! – szóltam rá erélyesen. – Befejeztük, ennek a viszonynak közöttünk, vége – néztem rá fagyosan. Most nem szabad elgyengülnöm, még ha pokolian fáj is.
- Nem, ennek nem lehet így vége! – hitetlenül állt, s mintha csak magát akarná meggyőzni, ismételte el újra és újra.
- Sajnálom, de nekem ez nem megy. Szép volt ez a pár nap, de nem tarthat tovább – minden szó égette a torkomat. Meg fogod bánni, meg fogod bánni!, zakatolt szüntelenül a fejemben, de ez a helyes lépés.

El akartam indulni az emelet felé, de megragadta a karomat, és nem túl gyengéden visszarántott magához.
- Rob, ez fáj. Engedj el – kértem tőle szelíden.
- Csak akkor engedlek el, ha a szemembe mondod, ez az egész nem jelentett számodra semmit, és hogy nem szeretsz engem – szemei fenyegetően csillogtak. A düh beszélt belőle, de komolyan gondolta, amit mondott. – Mondd! – rántott meg.
Szörnyen megijedtem, ilyennek még ezelőtt soha nem láttam, de ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy kisétáljon az életemből.
Minden erőmet összeszedve érzelemmentesen ránéztem, és kimondtam:
- Nem jelentett nekem semmi mást ez a pár nap, csupán testi kielégülést – megrándultak az arcizmai, de az utolsó döfés még hátravolt. – Nem szeretlek, ez csupán vágy volt, semmi több – a hangom még számomra is hűvösen csengett. Egy percig farkasszemet néztünk, és én ez idő alatt sem törtem meg. Boldognak kell lennie, és ez a boldogság a gyermeke mellett van, nem pedig az én oldalamon.

Durván lökött el magától, a szemei vérben forogtak, ahogy fel s alá kezdett járkálni a szobában. Legszívesebben átöleltem volna, és megmondtam volna neki, hogy mindez hazugság, és emlékezzen, hányszor bizonyítottam neki feltétlen odaadásomat és szerelmemet.
- Megértettem – összerezzentem, ahogy bársonyos hangja belehasított a csendbe. – Nem kereslek többé, hagyom, hogy nélkülem éld az életed – elindult az ajtó felé, de még visszanézett rám. – Attól a naptól fogva szeretlek, hogy először megláttalak, és ez így is marad életem utolsó napjáig – becsukta maga mögött az ajtót.

Megsemmisülten álltam a szoba közepén. Helyesen cselekedtem, nyugtattam magam, ám a mellkasomat szorító érzés átjárta az egész testemet, szinte lebénított a fájdalom.
Ez rosszabb volt, mint a londoni távozásomkor, hisz most nagyon mélyen megsebeztem őt. Meghazudtoltam a szerelmet, melyet iránta érzek. De csak így engedett el, nem volt más választásom.

A telefon csörgése húzott vissza a rideg valóságba. Odasétáltam a dohányzóasztalhoz, ahol tegnap hagytam a kütyüt, s a kijelzőre pillantva elfacsarodott a szívem. Lizzy Pattinson.
Nagy levegőt vettem, majd a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia, Lizzy – nem tudtam elrejteni a hangom remegését.

/Lizzy/

Hosszas kutakodás követően ugyan, de sikerült kiderítenem az igazságot. A válasz majd’ kiszúrta mindannyiunk szemét, mi mégis szó nélkül túlléptünk az igazságon. A testvéremet súlyos mód átverték, de revansot nem az én tisztem venni. Nem is tudnék abból az okból kifolyólag, hogy Londonban vagyok, de őszintén szólva, már csak April miatt is kimaradnék a sárdobálásból. Az időmet a kislányommal szeretném tölteni, nem pedig folytonos aggódással.
Camillához azért lesz egy-két keresetlen szavam, és az is meglehet, hogy eljár a kezem, ha személyesen találkozom azzal a nőszeméllyel.
Döbbenet, hogy képes szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudni, Rob pedig a jószívűsége miatt beveszi az egész jól kifundált kis tervet. Mert be kell vallanom, fejet hajtok Camilla leleményessége előtt.

Ha én nem lennék, az öcsém fejében meg sem fordul, hogy nem ő a gyerek apja.
De mégis, Camilla képes lenne elvenni a boldogság lehetőségét Kristentől és Robtól, csakhogy a saját beteges ragaszkodását ráerőltesse az öcsémre? Igen, és még az sem érdekli, hogy elválasztja a gyereket a vér szerinti apjától, pedig az a szerencsétlen flótás még szerelmes is abba a kígyóba. Hihetetlennek tartom ezt!
De mindezek ellenére sem tőlem kell megtudnia Robnak az igazságot. Egyrészt, mert biztosan nem hinne nekem. Tisztában van azzal, hogy én kezdettől fogva nem szimpatizálok Camillával, másrészt ő szentül meg van róla győződve, hogy Camilla egy rendes nő. Az öcsém okos ember, de emberismeretből van még mit tanulnia.
Előbb közölnöm kell a tényeket Kristennel, aztán ő azt kezd a kezében lévő információkkal, amit akar.

Fogtam is a telefont és tárcsáztam. Nem kellett sokat várnom, mire Kristen felvette, de valami nem igazán stimmelt.
- Szia, Lizzy – olyan hangja volt, mint aki épp próbálja elharapni a könnyeit.
- Kristen, minden rendben? – kérdeztem aggódva.
- Persze, a legnagyobb rendben. Miért kerestél? – terel, szóval nagy baj van.
- Robról van szó – ahogy kiejtettem az öcsém nevét, Kristen keservesen felsírt. Te jó ég, mi történt kettejük között?! – Kris, kérlek mondd el mi a baj – kértem szelíden.
- Én…szakítottunk Robbal – ezt nem igazán értettem, hisz már Londonban búcsút mondtak egymásnak. Ezt meg is említettem neki. – Azóta kibékültünk – szipogta.
- Szóval otthagyta Camillát – állapítottam meg, és örültem, hogy talán még sem kell felhasználnom a bizonyítékaimat ellene.
- Nem, mi…titokban találkozgattunk – szégyenkezve vallotta be. Nem ítéltem el őket. Miért is tenném, hisz szeretik egymást. – Tudom, most elítélsz, de én szeretem az öcsédet.
- Egyáltalán nem ítéllek el, sőt hálás vagyok, hogy mindazok ellenére, ami történt, te mellette maradtál. De akkor miért szakítottatok? – kíváncsiskodtam.
- Láttam rajta, hogy furdalja a lelkiismeret a pici miatt. Nem akarom őt elválasztani a gyerekétől, Lizzy – szegény lány keservesen zokogott.
- Kristen, most jól figyelj rám! Van valami, amit el kell neked mondanom Camillával és a gyerekkel kapcsolatban – kezdtem bele a leleplező hadműveletembe. – Nem Rob az apa – nem akartam tovább kertelni.
Hosszú, óráknak tűnő csend következett.
– Kristen? Ott vagy? – kezdtem aggódni érte.
- Én…igen, itt vagyok. De mit mondtál az imént? – hitetlenkedett.
- Camilla gyerekének, nem Rob az apja – ismételtem meg.
- Egészen biztos ez?
- Az információt első kézből szereztem. Nem kis munka volt, mire kiderítettem, de végül sikerült.
- Hogyan? – kíváncsiskodott.
- Már akkor gyanús volt az egész, mikor eljöttek hozzám, és én megkérdeztem Camillától, hány hetes terhes. Gondolkodás nélkül rávágta, hogy hét. Én azonnali kutakodásba kezdtem, és kiderítettem, hogy Robbal nem lehetett együtt, és ha mégis, akkor csak három, maximum négy hetes terhes lehetne. Tovább informálódtam, hogy mégis hol volt ő hét héttel ezelőtt. Kiderült, hogy egy filmet forgatott, valami „Az álmok netovábbja” vagy mi a címe… - itt megálltam, mert Kristen közbekiáltott.
- Úristen!
- Igen, abban a filmben szerepelt együtt Mike-kal, a te vőlegényeddel.
- Nem volt a vőlegényem, soha nem mondtam neki igen – javított ki.
- Ez most mellékes. Szóval felhívtam pár ott dolgozót, akik sminkesek, kellékesek vagy épp színészek voltak, és megérdeklődtem, hogy Camilla esetleg nem került e valakivel közelebbi viszonyba. Egytől egyik azt mondták, csak Mike-kal látták, és egyik este szépen felöntöttek a garatra, majd együtt távoztak. Senki nem tudja, mi történt azután, de szerintem nem nehéz kitalálni. Egyszóval egyértelmű, hogy nem Rob a gyerek apja, hanem feltehetőleg Mike, aki nem mellékesen - ezt is azok mondták, akiket felhívtam -, odáig volt Camilláért.
- Ezt nem hiszem el! Mike egy szóval sem említette ezt, mikor múlt héten találkoztunk. Bár nagyon furcsa volt, mert amint elmondtam neki, hogy Camilla terhes, elkezdte egymásután magába dönteni az italokat. Camilla, hogy volt képes ezt tenni?! – Kristen a kezdeti rosszkedvét levetkőzve, most ingerültté vált.
- Figyelj Kristen, nem vagyok benne biztos, hogy Mike a tényleges apa, csak azt tudom, hogy ők jóban voltak. Azért is hívtalak téged, mert te jóban vagy vele, és esetleg érdeklődhetnél, hogy mi az igazság – adtam neki tippet.
- Így is lesz! Jézusom Liz, ha te nem vagy ez soha nem derül ki.
- Nem hagyhattam, hogy egy vipera aljas módon behálózza Robot, miközben ti szenvedtek.
- Azonnal felhívom Mike-ot – lelkesült fel.
- Rendben, de aztán értesíts, hogy mi a helyzet – nevettem.
- Mindenképp. Köszönöm Lizzy – a hangja elvékonyult, gondolom meghatódott, amiért van még lehetőségük Robbal a boldogságra.
- Nincs mit. Szervusz.
- Szia – azzal letettük a telefont.
Már csak várnom kell a megnyugtató híreket.

Na ugye, hogy annyira nem is volt rossz? Tudom, hogy most kapni fogok jó pár nem tetszik, meg elmegy pipát, nem baj, a lényeg, hogy pipáljatok, vagy komizzatok!!
KÖSZÖNÖM (L)