Sziasztok!!
Nos, ezen a héten nem tudok nektek új résszel szolgálni az Almost Lovers-ből!!!
Sajnálom, igyekezni fogok, ígérem!!
De addig sem maradtok olvasnivaló nélkül, sőt, most ti dönthetitek el, hogy az AL után melyik
történetet szeretnétek olvasni:D
Írtam két sztorit, aminek az első részét most elolvashatjátok, aztán egy szavazás keretén belül(ami oldal fellelhető), szavazhattok, hogy nektek melyik jön be jobban;)
Az első történet címe Can't fight this feeling, ahol Rob egy csúnyácska, ám annál okosabb(stréber) diák. Kristen...hát ő ismét egy kis csélcsap:P
Nem mondanék róla többet, az első részt olvasva majdnem minden kiderül!!
Jó olvasást hozzá:)
u.i: menjetek lejjebb, mert a másik történet ez után olvasható:D
Can’t fight this feeling
1.
Már jócskán elmúlt tizenegy, mire végre végeztem a kémia tanulmányozásával. Idegesen dobtam félre a gyűlölt tantárgy tankönyvét, és mérgesen vettem magam elé a biológia füzetemet. Átkoztam magam, amiért ezeket a tantárgyakat választottam az érettségi alapjául, de ez van, ha valaki az orvosi pálya felé kacsintgat. A szemeim lecsukódni készültek, de megembereltem magam és tovább tanultam. Vagy húsz liter kávé volt bennem, de így is olyan érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban elaludhatok.
Az évből alig volt vissza négy hónap, de ez felért egy örökkévalósággal.
Fél egyre járt az idő, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. A bátyám jó szokásához híven most is azon volt, hogy megnehezítse az életemet. Pontosan tudta, hogy milyen fontos számomra a holnapi dolgozat, de ő folyton folyvást keresztbe tesz nekem. Most is a barátnőjével hancúrozik – hangosan -, miközben én a könyv fölött görnyedve próbálom a fejembe verni az anyagot. Kismilliószor próbáltam tudatni vele, hogy zavar a viselkedése, de mint egy süket, el se jut hozzá a mondanivalóm.
Teljesen különbözőek voltunk. Ez részben annak tudható be, hogy az apáink mások voltak, de az egész gondolkodásmódunk ég és föld volt. Míg ő a bulikat, a töménytelen piát és a szexet részesítette előnyben, addig én a tanulásnak szenteltem az időm nagyobb részét. Meg is kaptam az „okos tojás” és a „stréber” jelzőket, de ezek leperegtek rólam. Soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások.
Ryan folyton próbál engem is belecsábítani az életstílusába, de valahogy mindig sikerült lapátra tennem. Nem hiányzott a másnapossággal járó nyűg, se az egy éjszakás kalandok adta izgalom, ahogy drága bátyám fogalmazott néha. Én más voltam. Szerettem értelmes dolgokkal elütni az időm nagy részét. Sokat olvasok és egyik kedvenc elfoglaltságom a gitározás. Mikor hazaérek egy-egy kimerítő nap után, szeretek leülni a sarokba, és mindenfajta érzelmet és gondolatot kizárva csak úgy spontán játszani kezdek. Anyám azt mondja, van tehetségem hozzá, de szerintem csak a szülői elfogultság beszél belőle. Talán ez az egyetlen közös pontunk Ryan-nel. Ő rendkívül tehetséges, és van, hogy játszik a suli rock bandájában is. Ebben is az élen jár, csak úgy, mint minden másban.
- Még, még, még, még…… - hallottam a sikítozást a szomszédos szobából átszűrődni. A szemeim égtek, a fejem lüktetett, de még sehol se jártam a tanulásban, és ha ezek ketten így folytatják el is búcsúzhatok az orvositól. Idegesen hajítottam le a biológia füzetemet a padlóra, majd gyors léptekkel áttrappoltam szeretett bátyám szobájához. Határozottan bekopogtam, majd várakoztam. Több mint tízpercnyi várakozás után Ryan végre megtisztelt a jelenlétével.
- Mi az tesó, te is be akarsz szállni? - kérdezte mosolyogva. Egy párnát fogott be annak érdekében, hogy eltakarja magát előlem.
- Nem kösz. Megkérhetnélek titeket, hogy egy kicsit halkabban csináljátok a dolgokat? – néztem rá szúrós szemekkel.
- Így is totál visszafogtuk magunkat öcsi – lökött oldalba. – De megteszem a tőlem telhetőt, megígérem – kacsintott, azzal becsukta előttem az ajtót. Pislogtam még párát.
Néha arcpirító volt Ryan viselkedése. Megértem, hogy ő semmit nem akar kezdeni az életével, és rohadt jól elszórakozik a barátnőjével, de megérhetné az én értékrendemet is. Mindig megcsinálom, amit kér, sőt, néha szólnia sem kell, tudom mit szeretne. Fordítva ez a játék már nem működött. Félreértés ne essék, szeretem a bátyámat, de ezt a flegma hozzáállását az élethez ki nem állhattam.
Lemondóan ballagtam vissza a gyengén kivilágított kis birodalmamba, majd a füzetet felszedve a földről újra tanulni kezdtem. Épp, hogy elhagyta a szemem az első mondatot a hangok újbóli erőre kaptak. A kezeimet a fülemre tapasztottam, de ez se segített, csak elmosódottabb lett a kéjes nyögdécselésekkel és sikításokkal tarkított enytyem penytyem.
Dühösen löktem le mindent az ágyamról, majd a szemüvegemet levéve bebújtam a jó meleg ágyba, és vártam a hancúr végét, hogy végre én is elaludhassak, és újult erővel kezdhessek neki a holnapi napnak. Erre mondjuk kevés esélyem volt!
A reggel nemhogy üdülést nem hozott, de csak még nyúzottabb voltam, mint ez idáig. Alig láttam az ébresztőóra pontos helyét, vagy egy tucatszor félreütöttem. Szemeimet dörzsölgetve próbáltam feltérképezni a terepet, nem sok sikerrel. Kibotorkáltam nagy nehezen a szobámból, és elindultam a fürdőszoba irányába. Ryan szobájának ajtaja még csukva volt, tehát feltehetőleg ma se szándékozik bejönni az iskolába. Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ő, húsz éves fejjel az én évfolyamtársam. A barátnője pedig pechemre az osztálytársam, így mindig minden apró kis mocskos részletet tudok, hol az ő kapcsolatukról, hol a lány kalandjairól, néha pedig értesülök bátyám kis félrelépéseiről is. Túl sok nem kért információ jut el ez által hozzám. De ez van, ha a bátyád egy lusta, céltalan figura.
Benyitottam a közös fürdőhelyisége, ahol most szinte vágni lehetett volna a füstöt. Elkezdtem köhögni, pedig hozzá voltam szokva a szaghoz, de ez még nekem is sok volt. A kezemmel hadonászni kezdtem, hátha így a látóterembe kerül az az elvetemült, aki ezt csinálta. Meg is láttam a kicsiny alakot, aki a WC-n ülve szépen komótosan szívta a cigarettáját. A testvérem nem is találhatott volna magának Kristennél jobb barátnőt. Teljesen egyformák voltak.
Az idegeim így is kocsányon lógtak, erre Kristen még rátesz egy lapáttal. Az ember esze megáll!
Kitéptem a kezéből a csikket, majd az ablakot kinyitva kihajítottam rajta a parázsló szálat.
- Héj, ezt miért csináltad? – kérdezte Kristen hisztérikus hangon. Be kellett fognom a fülemet, hogy el tudjam viselni rikácsoló hangját.
- Talán, mert ez egy fürdőszoba és nem egy csehó, ahol kedvedre püföghetsz – adtam választ felháborodott kérdésére.
- Ugyan Rob, néha igazán te is lazíthatnál – kuncogott, majd sejtelmesen végigsimított a mellkasomon. Ellöktem a kezeit. Gyűlöltem, mikor így viselkedett. Mintha nem a bátyám barátnője lenne!
- Ezt most hagyd abba! – hívtam fel a figyelmét az igen csak illetlen viselkedésére.
- Komolyan olyan vagy, mint akinek egy karót dugtak a seggébe – frappáns kis visszavágója után elhagyta – legnagyobb örömömre – a fürdőszobát. Mit eszik benne a bátyám? Ezt ésszel fel nem foghatom.
Tízpercnyi szellőztetés után sikerült száműznöm a fojtogató füstfelhőt, és még épp idejében elkészültem.
A táskámba bepakoltam a mához szükséges tanszereimet, és már mentem is az autómhoz, hogy egy újabb rémes napnak nézzek elébe.
- Engem már meg se vársz? – kérdezte meglepetten Ryan. A meglepett kettőnk közül mégis én voltam.
- Azt hittem, Kristennel kiveszitek ezt a napot.
- Már csak az hiányozna! – nevetett. – Lelépett, azt mondta a suliban találkozunk.
- Ó – ennyit bírtam hozzátenni az ügyhöz. Nem nagyon izgatott, hogy Kristen mit csinál. Valahogy soha nem kedveltem ezt a lányt. Nem volt vele különösebb bajom, de a viselkedése elég idegesítő, és erkölcstelen volt. Nem kerestem a társaságát, ahogy ő se az enyémet. Szépen eleveztünk egymás mellett. Azt hiszem ez a legjobb megoldás, ha valakik ennyire nem szívlelik egymást. Ezt a „kapcsolatot” nem kell erőltetni.
Miután Ryan elszívta a cigijét, indítottam.
Egy jó félóra múlva már az iskola parkolójában álltunk. Ki-ki ment a maga útján, a saját bandájával. Igaz, nekem nem volt bandám csak egy barátom, Oliver. Ő is amolyan számkivetett volt. Mondjuk, őt jobban szívatták, mint engem, mivel mögötte nem állt senki, nekem azonban ott volt Ryan, akitől az egész suli rettegett, és az ő kegyeiért harcolt. Ezért volt kiváltság ha bekerülhettél a baráti társaságába, vagy, mint Kristen, a barátnője lettél. Te is kiemelkedtél a tömegből, mindenki köszönt neked és tisztelettel nézed rád. Oké rám nem, mivel én lúzernek számítok, de békén hagytak.
- Szia, Rob – köszöntött Oliver kedvesen. A gimi elejétől kezdve barátok vagyunk, rá feltétel nélkül bíznám az életemet. Köztünk egy igen erős barátság alakult ki, szinte már a testvéremnek tekintettem őt.
- Hogy megy a biosz? – kérdezte, miközben a füzetét bújta.
- Ne is kérdezd – legyintettem. – Örülök, hogy kettest kapok.
- Hogy-hogy nem tanultál? – kérdezte megrökönyödve. Ismert, tudta nagyon jól, hogy bármilyen körülmények között tanulok.
- Ryan és a drágalátós Kristen gondoskodtak róla, hogy nem tudjak felkészülni – csóváltam idegesen a fejemet. Pont, mire felkaptam a fejem megjelent a szóban forgó leányzó. Fesd az ördögöt a falra, és az máris megjelenik!
Most is díszkíséretet kapott Isla Fisher személyében. Egyenesen a bátyám felé vették az irányt, aki látszólag nem örült szép barátnője láttán. Mert el kell ismernem, hogy Kristen nagyon is csinos volt. A stílusa alpári, de maga a megjelenése szemet gyönyörködtető volt. Isla is rendkívül helyes és bájos lánynak mondható, vörös haja, mint a tűz, úgy omlott le a vállára.
A következő kép, ami elénk tárult az volt, hogy Kristen egy hatalmas pofonnal ajándékozta meg a testvéremet. A két lány miután végeztek, elhagyták a „tetthelyet”.
- Ez mi volt? – kérdezte Oliver kíváncsian.
- Ezt én is szeretném tudni – mondtam. El nem tudtam képzelni, hogy mi üthetett Kristenbe. Hisz este, sőt, még reggel is úgy tűnt, nagyon is jól megértik egymást Ryan-nel.
Ryan mosolyogva simított végig Kristen tenyérlenyomatán. Elképesztő ez az ember. Épp most hagyta ott feltehetőleg a barátnője, ő mégis mosolyog az égészen.
Ez az én testvérem!
Íme a 2. történet. Erről nem mondok semmit, csak azt, hogy ezt tegnap este írtam, és hozzám ez valamelyest közelebb áll, mint az előző:P
Jó olvasást ehhez is!!
My life would suck without you
Egy
Ha szeretsz valakit, annak próbálsz mindig a kedvében járni, még akkor is, ha az ő különös hóbortja már az idegeidre megy. Mit tehetne egy illedelmes gyermek, mint meghunyászkodik a szülői akarat előtt.
Nincs okom panaszra, a szüleim elhalmoznak minden jóval, mégis kívül állónak érzem magam a saját családomban. Ennek részben én vagyok az oka, hisz ha nem keresném szüntelenül a kalamajkát, talán elfogadnák, néha túl kirívó viselkedésemet.
A másik ok, amiért nem találjuk a közös hangot, az az, hogy fiút vártak. A csalódottságot, mely még manapság is fel-felbukkan a szüleim tekintetében, rendkívül kínzó. Tudni, hogy nem rád számítottak, de mégis megtűrnek maguk mellet, igen frusztráló. Próbálják nem érzékeltetni velem ezt a nyilvánvaló tényt, de lopva elcsípem, mikor apám a fiának szánt focikesztyűt szorongatja, vagy épp, mikor anyával a nem létező fiúk sport ösztöndíjárról diskurálnak.
Pedig nem lehet kifogásuk ellenem. Soha nem viselkedtem lányosan. A nőiesség legcsekélyebb szikrája is hiányzik belőlem. A cipők, táskák, pipere cuccok nekem haszontalan kellékek csupán, amit néhány önmagát imádó üresfejű nőcske dobott piacra, annak reményében, hogy a sok bizonytalan és a trendet követni akaró nő, majd bekapva a horgot megvásárolja ezeket, nagy pénzt hozva így a dögkeselyűk kasszájába. Sikerült nekik, de engem nem tudtak behálózni.
Így hamar kirekesztetté váltam az iskolában. De nem csüggedtem, megtaláltam a nekem megfelelő barátokat, akik nem a külsőségek miatt kedveltek, hanem azért, amilyen vagyok.
A szüleimnek természetesen nem volt ínyére, hogy a kislányuk nem elit környezetben mozog. Mert bár fiúra számítottak, elvárták tőlem, hogy a lányos külsőhöz idomulva, úgy is veselkedjem. Én azonban nem voltam hajlandó meghajolni az akaratuk előtt. Egészen egy évvel ezelőttig sikerült is leráznom magamról őket, csakhogy egy nem várt pillanatban az addig stabilnak érzett életem romokba dőlt. Az ok egyszerű, szerelembe estem, holott nem kellett volna. A fiú csúnyán átvert és tönkretette az életemet. Még emlékezni is borzalmas rá, pedig olyan szépen alakultak köztünk a dolgok. Apám dagadt a büszkeségtől, amiért ilyen –ahogy ő és anya mondják -, jó partit sikerült találnom. Valóban, Alex modora kifogástalan volt. Megnyerő megjelenése mindenkit elsőre levett a lábáról. De ahogy a könyvet, úgy őt sem lehetett a borító alapján igazán kiismerni. Rejtett énje visszataszító és kiábrándító volt a számomra, s mikor döntő lépésre szántam el magam vele szemben, megbocsájthatatlan dolgot művelt. Nem bántott, ilyenről szó sincs, de a férfiakba vetett hitemtől egy életre megfosztott.
A szüleim eltiltottak minket egymástól, de hallgatnom kellett a dolgokról. Az újságíróknak félrelépésről számoltunk be. Mindenki egy harmadik személyt sejtett a háttérben, és nem is volt nehéz elhinni, hogy Alex mellettem félrekacsingat. Ezt a hazugságot pusztán apa jó híre miatt kellett elhintenünk.
Ha Alex veszít a presztízséből, apa csapatának befellegzett. Apa ugyanis a szponzora volt Alex csapatának. Az autóversenyzés megszállottjává vált a családom, miután bemutattam nekik Alex Pettyfer-t, a híres és jómódú autóversenyzőt. Egy iskolai buli keretén belül találkoztam vele, és első látásra vonzott a jóképű idegen.
Az este folyamán sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy az élethez való hozzáállásunk szinte megegyezik. Ő is utálta a kirívó dolgokat, a megfelelési kényszernek pedig még csak a gondolatát is elvetette. Ennél tökéletesebb partiról nem is álmodhat az ember lánya. Alex segítségével a családom érdekelté vált az autósportban, és apát még baseballütővel sem lehetett leütni, ha egy versenyről volt szó. Kötelező volt az első sorból végignézni az eseményeket. Ez amolyan közös családi programmá nőtte ki magát, és abban az időben tényleg kimondhatatlanul boldog voltam. A szüleimmel való macska-egér harc elmúlni látszott, az Alex-szel folytatott románcom a megfelelő mederben folyt. Tökéletes volt az életem, aztán az említett krach beütött, és a boldogságom semmivé foszlott. Mint a pókháló, amit az ember néha szánt szándékkal pusztít el. A szerelmünket is Alex – még ha ő nem is így gondolja, de - készakarva tette semmissé.
Kínok árán sikerült továbblépnem, de a szüleim szemében közellenség voltam. Nem vallhattam be a valódi okát, amiért elhagytam a „biztos jövőmet”.
- Kristen Stewart, had ne szóljak még egyszer! – ordított anya, mint a fába szorult féreg. Még a zene fülsüketítő morajlását is túlkiabálta. Ha csak ránéztem arra a habos-babos rózsaszínű(!) ruhára, amit gondosan kikészített az ágyamra, elfogott a hányinger. Megint jönnek ezzel az „én vagyok a szülő, te pedig a gyerek, szóval azt csinálod, amit parancsolok neked” szarsággal. Mert a parancsol nálunk a legfontosabb szó. Mintha én is egy lennék az alkalmazottaik között! Nevetséges. És még el is várják, hogy mintapolgárként viselkedjek, mikor ők maguk teljesen eszelősek.
- Na jó Kris, ebből elég volt! – vágtatott be szeretett anyukám a szobámba, és idegesen kapcsolta ki a magnómat.
- Kösz anya, most fuccs a jókedvemnek – mosolyogtam gúnyosan.
- Apád vendégei tíz percen belül itt vannak, te pedig még mindig pizsamában flangálsz – mutatott rám. – Mivel érdemeltem ki ezt a lányt, istenem? – ez persze egy nekem szánt kérdés volt, de én elengedtem a fülem mellett. Nem tudott már meghatni semmivel. Immúnis lettem az összes hülye beszólására. Tudom, úgy tűnik mintha én lennék a rossz, meg a gonosz, de túl sok fájdalmat okoztak már nekem ahhoz, hogy fittyet hányak rájuk.
- Készülődöm – vetettem oda félvállról. A gardróbomhoz léptem és válogatni kezdtem a ruháim között.
- Azokat felejtsd el! – vette ki a kezemből, a szerintem viselhető ruhákat. – Ott a ruhád az ágyon. Azt szeretném látni rajtad, mikor lejössz, értetted? – kérdezte fenyegetőn.
- Aha – bólintottam, majd az ágyamon heverő flancos darabhoz léptem és undorodva szemléltem.
- Csinos leszel benne, majd meglátod – biztatott a sárkány. Na persze, ő bújjon bohócruhába, aztán majd megbeszéljük, hogy milyen jól mutat benne!
Végül beadtam a derekam, s öltözködni kezdtem. Anya hála istennek magamra hagyott, ezért a magnót – igaz minimális hangerőre -, de visszakapcsoltam.
Felöltözve úgy éreztem magam, mint egy szökött fegyenc. Ez nem én voltam!
Utoljára még megnéztem magam a tükörben, s nagy levegőt véve kiléptem a szobámból, hogy köszönthessem apám legújabb szerzeményét.
- Szemkápráztatóan nézel ki édesem – ölelt magához apa. Igen, látszik, hogy jeles esemény a mai, egyébként nem ilyen mézes-mázas. Jól esett az e fajta törődés a részéről, hisz mint sok lány, én is inkább apás voltam. Az ő szeretete, elismerése számomra mindennél többet ért, de nehéz volt kiérdemelni. A nehéz nem túl jó szó, inkább lehetetlennek mondanám.
- Köszi – szorítottam magamhoz. Legalább erre a kis időre had érezzem egészen a magaménak.
A csengő balszerencsémre félbeszakította idilli pillanatunkat, és tudtam, ez az este folyamán már nem fog visszatérni. Apa azonnal el is engedett, s sietősen ment ajtót nyitni. Ottmaradtam egyedül, mint mindig.
- Kristen, kérlek segíts megteríteni – jött anya hangja a konyhából. Fogtam magam és kérésének eleget téve szépen sorjában letettem a tányérokat a gyönyörűen megterített asztalhoz, majd az evőeszközöket, a poharakat, és végül a szalvétákat helyeztem le. Büszke voltam az alkotásomra.
- Ő pedig itt a lányom, Kristen – hallottam meg apa hangát a hátam mögül. Egy mosolyt magara erőltetve fordulta meg, hogy köszönteni tudjam a vendégeinket.
A konyhában egy harminc év körüli nagyon helyes férfi, és egy nála nem sokkal fiatalabb, ugyancsak hímnemű egyed álldogált. Megköszörültem a torkomat, majd kezet nyújtottam az idősebbik felé.
- Kristen, nagyon örvendek – a mosolyom nem volt szívből jövő.
- Bradly, úgyszintén – csókolt kezet. Ezt azért túlzásnak találtam. A sikeres bemutatkozás után a másik férfihoz fordultam, aki mindenhová nézett csak rám nem. Feltérképezte a konyha minden egyes kis négyzetcentiméterét, és csak aztán tüntetett ki a figyelmével, mikor apa a vállára helyezte a kezeit.
- Kristen, ő itt Robert Pattinson, a legújabb tehetség, aki esélyt kap, hogy bebizonyítsa, ő minden idők legjobb autóversenyzője – apa nem is tudta volna leplezni mennyire odáig van új versenyzője miatt.
- Szervusz – nyújtottam felé is a kezem, de ő nem fogadta el. Gúnyosan rám mosolygott, s élcelődő hangon megszólalt.
- Te vagy Alex volt nője, ugye?
Hirtelen a torkomra fagyott a szó. Nem kellett volna meglepődnöm, hogy tud erről, de, hogy csak így a fejemhez vágta, egy tőr volt a szívembe.
Csak pislogtam bambán, és vártam, hogy végre valaki kimentsen ebből a lehetetlen helyzetből. De semmi sem történt.
- Robert, Bradly, ne ácsorogjunk itt, gyertek a nappaliba. Ott mégis csak kényelmesebb – tárta ki a kezét, mutatva így az utat apa.
Néztem, a két idegen távolodó alakját. Mikor látóhatáron kívülre kerültek, leroskadtam egy székbe, és hangosan, egyeletlenül kezdtem venni a levegőt. Ki ez a Rob, hogy az első találkozásunkkor csak így letámad? Mégis, a szemében bujkáló szemtelenség ellenállhatatlanná tette, de akkor sem indíthat így. Ehhez nincs joga!
- Kristen, minden rendben? – kérdezte anya, amint meglátta halálra vált arcomat.
- Igen, csak kicsit elszédültem – füllentettem. – Segítsek még valamit? – kérdeztem.
- Bevihetnéd az italokat a fiúknak – mutatott a tálcára helyezett pezsgőspoharakra.
- Azt nem vinnéd be inkább te? – kérdeztem könyörgőn. Furcsán méregetni kezdett.
- Történt valami, amiről én nem tudok? – kíváncsiskodott.
- Nem, csak…..én inkább elkészítem a süteményt – ugrottam a sütőhöz.
- Rendben. A tejszínhab a hűtőben van, a meggyet pedig a pultra készítettem.
Bólintottam. Anya el sem tudta képzelni mekkora kőtől szabadította meg a szívemet.
A süteményeket szépen kiraktam egy díszesebb tálcára, majd egyesével fújtam rájuk a fehér habot, majd raktam rájuk a piros gyümölcsöt. Kissé monoton munka, de jobb, mint azt a majmot bámulni. Kész, hogy Robnak az első találkozásunk alkalmával sikerült elvágnia magát nálam.
- Íncsiklandozó – jött az ismerős hang a hátam mögül. Megdermedtem és egy meggy ki is esett a kezemből, pirosra festve a helyet, ahol földet ért. Leguggoltam, felvettem a használhatatlanná vált gyümölcsöt, s kidobtam. Nem voltam hajlandó hozzá szólni.
- Mi az, elvitte a cica a nyelved? – kérdezte nyájas hangon. Kirázott a hideg. Elképesztő ez az ember. Unszimpatikus, még is van benne valami különleges. Miután az utolsó sütemény díszítésével is végeztem, megfogtam a tálcát és az asztalhoz masírozva, letettem azt.
- Köszönöm az elismerést, de én csak a díszítésben segédkeztem – fordultam felé mosolyogva, hisz a mai nap után sokat fogunk találkozni, nem lenne szerencsés rossz hangulatban elkezdeni az ismertségünket.
- Ki beszél itt a süteményekről – lépett közelebb hozzám. Vészesen fogyott a kettőnk közti távolság. Ez aggasztott.
- Mit művelsz? – kérdeztem, mikor már teljesen hozzápréselődtem kemény mellkasához.
- Szeretnélek egy kicsivel közelebbről megismerni – vigyorgott, s végigvezette egyik kezét a gerincem mentén. Akaratom ellenére is megremegtem érintése nyomán.
- Hagyd abba – próbáltam eltolni őt magamtól, sikertelenül.
- Ugyan baby, nem kell kéretned magad. Tudom, hogy te is arra vágysz, amire én – kacsintott, és közeledni kezdett az arcával. Nem, én ezt nagyon nem akarom! A kezem nagyot csattant az arcán.
- Vehemens vagy. Ez tetszik – még jobban szorított magához a csípőmnél fogva. Zavarban voltam. Nem voltam hozzászokva, hogy egy férfi így bánjon velem. Egyrészt tetszett, hogy ennyire bejövök neki, másrészt kényelmetlenül éreztem magam, amiért egy idegen tart a karjaiban, és, hogy nekem ez túlságosan is tetszik.
- Eressz el! Nem hallod?! – sziszegtem. Nem akartam ordítani. Nem kell, hogy a szüleim tudomást szerezzenek Rob erkölcstelen viselkedéséről.
- Oké – engedett el. Ellépett tőlem, s a távolság, ami kialakult kettőnk között, piszkált. Kristen, állj már le! Ez egy kőbunkó!
- Megőrültél? – kérdeztem felháborodott hangon.
- Nem, csak rohadtul megkívántalak. Talán baj? – kérdezte szendén. Hihetetlen ez a pasi! Most szívat?
- Nem úgy tűnt, hogy különösebben érdekelnélek. Még csak kezet sem ráztál velem – magyaráztam számomra érthetetlen viselkedését.
- Valóban – vigyorgott tovább. – Hát, attól még ha valaki nem szimpatikus, kívánatosnak tarthatom, nem? – kezei ismét a csípőm körül kalandoztak. Ez már tűrhetetlen! Mit meg nem enged magának ez a……ez a….túl szexi, tapló pasi!
- Vedd le rólam a kezed! – szólítottam fel erélyesen. De csak nem eresztett, inkább újra próbálkozott. Na jó, ha szép szóval nem megy, akkor jön a durvább módszer. A kezembe vettem egy süteményt, majd egyenesen Rob arcába nyomtam. Ha ő ilyen tisztességtelenül játszik, akkor én sem hagyom magam! Fuccs a fair play-nek.
- Na, ez, hogy tetszett Pattinson? – röhögtem bamba tekintetét látva. A tejszínhab beborította az egész arcát, nagyon szerencsétlenül nézett ki.
- Hm, szeretem ha egy lánynak van fantáziája – törölte le a kezével a habot, majd lenyalta az ujjairól. Nagyot nyeltem a művelet nézése közben. – Jobb szeretnél te megszabadítani a „kosztól” – nyújtotta felém egyik ujját. Undorodnom kellett volna, de átható tekintete, megbűvölt. Bármit képes lettem volna megtenni, amit kér.
- Ti meg mi a fészkes fenét csináltok itt?! – rikkantott fel anyám. Rob ellépett tőlem, majd anyámra nézett, aki meglátva az ábrázatát falfehérré vált. Most szorulni fog a hurok a nyakam körül.
- Kristen Stewart, mit jelentsen ez?! – üvöltötte, s Rob arcára mutatott.
- Anya én… - próbáltam valami hihetőt kitalálni, de egy használható mentőöv sem jutott az eszembe. Persze, most hagyjon cserbe a találékonyságom!
- Asszonyom, az én hibám volt. Túl torkos voltam, és hát, leettem magam – füllentett borzalmasan a sátán gyermeke.
- Persze – hitetlenkedett anyám. A mosogatóhoz lépett és egy vizes ronggyal tért vissza, amit át is nyújtott Robnak, hogy azzal szabadítsa meg magát a piszoktól.
- Köszönöm – nyújtotta vissza a rongyot. Csak most vettem észre, hogy milyen hosszú ujjai vannak. Jaj ne már, nem stírölhetem ezt a görényt!
- Robert, a fiúk már hiányolnak odabent – intett a fejével a nappali irányába anyukám.
- Akkor elnézésüket kérve, én most távoznék – azzal meghajolt, majd csendben távozott. Hihetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra képes átváltozni egy idegesítő szexmániás pasiból, egy udvarias emberré.
- Nem igaz, hogy két percig sem hagyhatlak magadra!
- Bocsánat – hajtottam le a fejem.
- Jobb ha megbarátkozol Roberttel, mert mostantól sokat fog hozzánk járni. Sőt, ami azt illeti, a mai estét Bradly-vel együtt itt tölti – mondta ezt csak úgy mellékesen.
Oké, ez rosszabb, mint a pokol. Ott legalább fellelhető néhány kedves ismerős, de ez a Rob a kedvestől fényévekre állt.
Azt hittem Alex-nél rosszabb nem történhet velem, de tévedtem. A totális katasztrófát Robert Pattinson jelentette!
Szavazni jobb oldalt, fent tudtok;)
