KÖZLEMÉNY!!!!

Utálni fogtok, de jogosan!!
Ma nem lesz friss, és előreláthatólag nem is tudom megmondani, hogy mikorra készülök el vele. Minden erőmet összeszedem, és holnap - miután a barátnőm távozik tőlem - leülök és kierőszakolom magamból az ígért fejezetet!!
Kis magyarázat, hogy miért nem készültem el időben. Nos, az én karácsonyi ajándékom egy teljes hét volt Mórahalmon(Szeged mellett található település). Itt egy gyógyfürdő van, ahová - szerintem - érthető okok miatt nem vittem laptopot. Pihenni mentem, nem pedig "dolgozni". Sajnos erről én 24.-ig semmit sem tudtam, így nem is készültem rá. Ezért nem tudtam megírni a szilveszteri részt, pedig nagyon fel akartam nektek már ma tenni.
Most értem haza kb. fél órája, és annyira fájt a szívem, ahogy láttam a rengeteg pipát és kommenteket, na meg a 96 olvasót, hogy nem tudok nektek semmivel szolgálni!! Higgyétek el, hogy rettentően restellem magam, majd' lesül a pofámról a bőr, amiért cserbenhagytalak benneteket :(
Holnap beleadok apait-anyait, és megírom a fejezetet, szóval holnap - maximum hétfőn - fent lesz az Újévi rész!!!

Bocsássatok meg!!!

Azért ezúton is szeretnék mindenkinek NAGYON BOLDOG ÚJÉVET kívánni!!!!

Lilluci

Love is just a game 2/1 (Karácsonyi fejezet)

Sziasztok!

Egy kis hozzáfűznivaló ehhez a fejezethez. Nem volt különösebb ötletem, így leírtam az első gondolatot, ami az eszembe jutott. Ergó, ne számítsatok nagy durranásra!
A témát sokan feldolgozták már, hát én se vagyok kivétel.
De, ahogy mondják, a szándék a fontos, és remélem, azért örültök neki.
Azoknak tetszeni fog, akik szeretik Meg Cabot könyveit ^^

BOLDOG KARÁCSONYT!!!


u.i: Folyt. köv. Szilveszterkor!!



Love is just a game

- Áll az alku, haver? – nyújtotta felém a kezét várakozóan Ralf.
Egy percig se kellett gondolkodnom ezen.
- Természetesen – fogtam végül kezet vele.
Ravaszul elmosolyodott. Ki tudja vajon mióta tervezgette már ezt?
Nem bántam ezt a kis játékot. Köztudottan nagy játékos vagyok, ez azonban túltesz az eddigi mesterkedéseimen.
- Szilveszterig még van egy bő hónapod, addig jó lesz, ha nekiállsz a csaj puhításának – látott el némi jó tanáccsal Ralf.
Elővettem a kabátzsebemből a cigarettámat, majd rágyújtottam.
- Nem vagyok kispályás ember! – mondtam, miután kifújtam a füstöt. Egyenesen Ralf arcába ment, aki köhögni kezdett tőle.
- Ne mááár! Tudod, hogy rühellem – sipákolt, mint egy kislány.
Megforgattam a szemeimet.
Néha elviselhetetlenül hülye tud lenni. Mégis, talán ő az egyetlen ember ezen a földön, aki elbírja viselni az érdekes stílusomat. Igazából, ha jobban belegondolok, nincs is szükségem barátokra. Jól elvagyok én egymagam is! Ja, csakhogy ehhez a magányhoz most – a nővéremnek hála – csatlakozott egy vadidegen is.
- Kíváncsi vagyok, hogy a kiscsaj meddig tud ellenállni neked – röhögött fel idétlenül Ralf.
- Már akkor aláírta a halálos ítéletét, mikor betette hozzánk a lábát. Nem lesz nagy ügy! – ördögi mosolyra húztam a számat.
Jaj Kristen, előre sajnállak!

/Kristen/

SZEPTEMBER

Izgatottan szálltam le a repülőgépről. A gyomrom még liftezett a magasságkülönbség miatt, de már nem forgott velem a világ, ami jó jel.
Elindultam a csomagjaim felé, csakhogy megmozdulni se lehetett a sok embertől. Jobbról-balról lökdöstek engem, ami megnehezítette a közlekedést.
Megszokhattam volna már 19 év alatt a tumultust, hisz New York vagy százszor nagyobb, mint Southampton, mégis ez a rengeteg ember zavaróan hatott rám. Nem csoda, aki elszeparálódottan él, nem ismerheti ki magát ebben a csődületben.
Nagy nehezen aztán sikerült átverekednem magam a tömegen, és sikeresen megtaláltam a poggyászomat is. Már csak egy dolog volt hátra. Megtalálni az ideiglenes családomat.
Elindultam a váró irányába, ahol némivel kevesebb ember szaladgált. Nem telt sok időbe kiszúrnom a marha nagy papírtáblát, amin a nevem díszelgett rózsaszín(!) betűkkel. Egy szőke hajú lány szorongatta azt úgy, mintha legalább is az élete múlna rajta.
Kristen, most fejezd be ezt a negatív hozzáállást! Azért jöttél ide, hogy jól érezd magad, nem pedig, hogy kritizálj! – dorgáltam le magam.
Azt tudni kell rólam, hogy sajnos felettébb antiszociális vagyok. Valahogy utálok emberek között lenni. Beszélgetni velük és jó pofizni nekik pedig egyenesen rühellek.
A szüleim azonban csak úgy engedtek el erre a félévre, ha kivetkőzöm önmagamból, és barátokra lelek itt. Hiába mondtam nekik, hogy ehhez semmi szükség egy kontinensnyi távolságra, ők nem hallgattak rám. Elintézték az iskolámban, hogy jelentkezhessek erre a hülye cserediák programra. Na, klassz! Fél év. Ennyit vesznek el tőlem jogtalanul a szüleim.
- Jó napot – léptem oda a szőke hajú lányhoz, és annak szintén szőke anyukájához. Fasza, már most kilógok a sorból a magam egyszerű barna hajszínével!
A két nő úgy nézett le rám – mert persze majd’ egy fejjel magasabbak voltak nálam mindketten -, mintha maga E.T köszönne nekik.
- Ő, te vagy Kristen? - érdeklődött a fiatalabbik.
- Tudtommal igen – bárgyún kezdtem mosolyogni, mire a lány levette a szeméről a napszemüveget, és gondosan, ügyelve arra, hogy a haját ne sértse meg, a fejére helyezte.
- Ó – ennyit mondott, miután alaposan szemügyre vett.
- Victoria, ne légy tiszteletlen! – lökte arrébb az útból megszeppent lányát az asszony. – Örvendek, én Claire Pattinson vagyok, ő pedig itt a lányom, Victoria. Nagyon örülünk, hogy végre itt vagy Kristen – azzal kedvesen átölelt. Kissé meglepődtem ezen, hisz odahaza ez egyáltalán nem szokás. Max kezet rázunk, de az is ritka. Fura hely ez az Anglia!
- Én is örülök – motyogtam, miután eleresztett.
- Na, ne ácsorogjunk már itt! – csapta össze a kezeit. - Gondolom megéheztél a hosszú út alatt, igaz? – kérdezte, majd elindult a kijárat felé.
Victoria szó nélkül követte őt, én pedig illedelmesen bandukoltam utánuk.
- Nem különösebben vagyok éhes, inkább fáradt vagyok – válaszoltam.
- Akkor egyenesen haza megyünk, ugyanis nekem ma még dolgom van – megálltunk egy hatalmas terepjárónál, amit Claire azonnal kinyitott.
Mi, ez az autójuk? Kik ezek, az angol maffia?
- Ez az összes csomagod? – bökött a manikűrözött kezével a táskám felé Victoria.
- Igen.
- Az klassz! – fintorgott, és beszállt az autóba.
Az klassz? Ez most mit akar jelenteni?
Én is és Claire is beültünk az autóba, majd elindultunk a házuk irányába. Az CD-lejátszóból felcsendülő zene katasztrofális volt, ám Claire és Victoria nem osztották az én véleményemet, mert torkuk szakadtából énekelték ezt a borzalmat. Én tisztelettudóan dülöngéltem jobbra-balra.
- Szereted Justint? – nézett rám a visszapillantóból Victoria. Hirtelen azt se tudtam ki az. Az én zenei szakértelmem valahol a Beatles és Ricky Martin között megrekedt.
- Nem különösebben ismerem – válaszoltam őszintén.
Victoria szemei kikerekedtek, majd hátrafordult és egyenesen a szemembe nézett.
- Nem mondod, hogy nem hallottál még egy Justin Bieber számot sem? – sipákoló hangjától majdnem felnevettem.
- Pedig ez az igazság. Nem követem nyomon az aktuális trendet – vontam vállat.
- Az látszik – azt hitte, hogy nem hallom eme epés megjegyzését, csakhogy túl hangosan mondta ahhoz, hogy elkerülje a figyelmemet. – Majd megmutatom neked a CD-it, okés?
- Oké – bólintottam.
Abból fél tucat számból, amit a megérkezésünkig hallottam épp elegendő volt.
- Megérkeztünk – közölte Claire, ahogy felállt a kocsi beállóra.
Tátott szájjal szálltam ki az autóból. Ez volt a környék leggyönyörűbb háza. Hatalmas volt, így kintről nézve is látszott, hogy van vagy háromemeletes. A házat körülölelő veranda szintén káprázatos volt, és a ház előtti virágoskert maga volt a csoda. Én tényleg nem illettem ebbe a környezetbe. Túl egyszerű voltam hozzájuk.
- Khm, bejössz, vagy inkább itt ácsorogsz naphosszat? – lökött meg nem túl gyengéden Victoria.
Kezdtem aggódni, hogy talán mégse fogjuk megérteni egymást. Ő és én két külön kategóriába tartoztunk. Ő a szépség és a…hát, ész híján stikkes volt, míg én az egyszerűség és az elmésség voltam.
Gyorsan összekaptam magam és követtem őket a házba. A benti látvány még elragadóbb volt, mint a kinti. Nehezen hittem, hogy lehet még tetőzni a luxust, de Pattinsonék rácáfoltak. Bent minden a legmodernebb kiadásban volt jelen. Még a földön heverő szőnyeg is többe kerülhetett, mint a mi New York-i házunk.
- Robert, gyere le, itt a vendégünk! – kiáltott fel az emeletre Claire.
Körbe-körbe forogtam, hogy minél alaposabban szemügyre vehessem a házat. Imádtam ezeket a modern házbelsőket. Talán a szüleimnek tényleg igazuk van abban, hogy lakberendezéssel kéne majd foglalkoznom.
Olyannyira belemerültem a ház tanulmányozásába, hogy fel se tűnt mennyire elszédültem. Megálltam, vagyis csak próbálkoztam vele. Még mindig forogtam, igaz lassabban. Egyik pillanatról a másikra kibillentem az egyensúlyomból és eldőltem, egyenesen nekiestem valakinek. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne zuhanjak rá teljes testemmel, de így is meglöktem őt.
- Mi a franc?! – fogott meg az ismeretlen idegen.
Forgott velem a szoba, és a fiúból is kettőt láttam, ám a belőle áradó kellemes illat azonnal kijózanított. Kibontakoztam a karjaiból, mikor sikerült egyedül is talpon maradnom.
– Részeg vagy, vagy mi? – kérdezte undokul a srác. Ekkor néztem rá először. Letaglózott a látvány. Olyan pimaszul jóképű volt. A haja szőkésbarna volt, ami ide-oda meredezett a fején. Az arca lágy vonásai elképesztően helyessé varázsolták, és ezt csak tetőzte a szürkéskék szempár, ami megfejthetetlenséget tükrözött. Ilyen eszméletlenül férfias férfival nem sokszor találkozik az ember lánya.
- Megkukultál, vagy tán nem értesz angolul? – legyintett a kezével az arcom előtt. Megráztam a fejem. Úristen, Kristen szedd össze magad!
- Bocsi – kértem elnézést, mind a bénaságom, mind a kukaságom miatt.
A srác megforgatta a szemeit, és egy „te bolond vagy” pillantást követően otthagyott az ajtóban.
Úgy éreztem, hogy ebben a családban senki nem kedvel engem. Vagyis inkább semmibe vesznek. Egy nullának tartanak, egy eltaposnivaló kis pondrónak.
- Tök gáz a csaj! Honnan szalajtották, Lelencfalváról? – hallottam meg Robert gunyoros hangját.
- New Yorkból jött – felelte Victoria, Robertnek.
- Biztosan a gettó negyedből – erre mindketten hahotázni kezdtek, én pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben.
Ahogy tovább hallgattam őket, és a lekicsinylő beszédüket, a kezdeti rosszkedvem valami egészen mássá alakult. Dühöt éreztem, méghozzá nagyfokú dühöt. Mi alapján becsülnek le engem? Azért, mert nem követem olyan nagymértékben a divatot, mint ők? Vagy, mert nem vagyok jártas a menő fiúbandákban? Én ezerszer többet érek, mint az ő kisujjuk.
Felvágós sznobok!
- Kristen, miért ácsorogsz idekint? – kérdezte meglepetten Claire, aki épp most jött be a nappaliból.
A két testvér egykettőre elhallgatott.
- Rob, hát itt vagy! – szólt fiához rosszallóan. – Kristen, ő itt az én okos nagy fiam, Robert – úgy csillogott a szeme, mint a drágakőnek. Döbbenet, hogy ennyire büszke erre az otromba fráterre. – Rob, ő pedig a te újdonsült kishúgod, Kristen.
Rob húzott szájjal nyújtott nekem kezet, amit én viszolyogva elfogadtam.
- Frászt – mondta, hogy csak én halljam.
Már most elkezdtem magamban visszaszámolni. Mindössze hat hónapot kell kibírnom ezekkel az űrlényekkel.
Inkább temessenek el élve, kérem!

NOVEMBER

Azt hinné az ember, hogy kéthónapnyi ismertség után jól kijövök majd az újdonsült „családommal”. Nos, az én esetemben ilyenről szó sincs!
- Olyan cuki, hogy az nem igaz! Láttad, hogy ma is milyen istenien festett? Hát nem elképesztően űberszexi? – és csak mondta, és mondta a magáét Victoria.
Komolyan, ennek a lánynak az esze helyén egy púderes dobozka van, na meg némi körömlakk. Csak a nyaka akadályozza meg abban, hogy le ne essen az a szörnyen üres feje a helyéről.
- Valóban, és ahogy rád nézett. Basszus Vic, tutira bejössz neki – trillázta Victora egyik barátnője, Trish.
Éreztem, ahogy a megmaradt agysejtjeim pusztulásnak indulnak.
- Ha minden jól megy, akkor vele megyek a Wight szigeti buliba – tapsikolt Victoria. Helyben vagyunk. A híres neves Karácsonyi buli. Még több, mint egy hónap van vissza, de ezek a lányok már most bezsongtak tőle. A legtöbbjüknek a ruhája is megvan eme jeles eseményre, mások pedig már fix partnerre rendelkeznek.
- Tényleg Vic, a bátyád is jön a buliba? – kérdezte sejtelmesen Andy, aki köztudottan, és leplezetlenül csorgatta a nyálát Rob után. Rob persze nem vette komolyan, csak hülyítette szerencsétlen csajt, aki még annak is örült volna, ha Rob beletörli a koszos cipőjét.
Rob szépen kihasználta őt, és a hozzá hasonló buta lányokat. Egy éjszakára bárki megtette neki, de ennél többet egyikük se remélhetett. Miután kiélvezte az éjszakát velük, másnapra szimplán köszönő viszonyba volt velük. Elképesztően jól csinálta a dolgát. Egy lány se haragudott rá, sőt, istenítették. Ő volt a suli sztárja, a híres Robert Pattinson, a kosárcsapat kapitánya, minden nő álma.
Ha megkérdeztem Andy-t, vagy akárki mást, hogy mondja el nekem, miért szeretik Robot, mindig ez volt a felelet: „Mert menő, és rohadt jól néz ki!” Ennyi?! Ezek lennének Rob erényei? Szomorú igazság, de igen. A nagyképűségén, az egóján és – ne legyünk álszentek - a piszok helyes kinézetén kívül nem volt más ismertetőjegye. De a legtöbb lánynak ez is elég volt, Rob pedig örült magának, hogy ő lehet az iskola császára, aki minden lányt kérés nélkül megkap. Szánalmas!
- Ez az utolsó éve, szóval ezer, hogy ott lesz.
- Kristen, te is jössz? – kérdezte kíváncsian felém fordulva Trish. Victorai a kérdés hallatán majdnem megfulladt a light kólájától.
- Nem hinném – csóváltam meg a fejem.
- Miért nem? Tök jó móka lesz – próbálkozott tovább Trish. Egy: nem akarlak titeket a kelleténél többet látni. Kettő: nem az én közegem ez az egész. Ezt azért mégse mondhattam.
Bármilyen furcsa, Trisht valamilyen szinte kedveltem. Főleg akkor, ha nem volt a közelben Victoria és Andy. Akkor egész tűrhető volt a stílusa, nem volt folytonos megfelelési kényszer hatása alatt.
- Nem hiszem, hogy bárki is meghívna oda.
- De kár, hogy nem vagy népszerűbb – biggyesztette le a száját cinikusan Victoria.
- Én úgy hallottam, hogy Josh Baker-nek bejössz. Talán ő meghív téged – lelkesült fel Trish.
- Majd meglátjuk – zártam le végül a témát.

*

November utolsó hetében jártunk, mikor is nagyon furcsa dolog történt. A szokásos hónapzáró kosármérkőzés zajlott, amin kötelező volt részt venni. (Csak azért persze, mert Rob volt a csapatkapitány, és mint tiszteletbeli Pattinson, kötelességem volt végignézni a „bátyókám” játékát.)
A szokásos hátsó sorban foglaltam helyet, ahol kedvemre csinálhattam azt, amit akartam. Jelen esetben a matek házit, mivel full sügér voltam belőle, így nem ártott a kelleténél egy kicsivel több gyakorlás. Egyedül voltam, mivel a többi lány – vagyis, akiket ismertem – mind a pom-pom csapat tagjai voltak. Nem bántam, hogy most az egyszer nem fárasztanak az üres locsogásukkal.
Szóval, épp egyedül ücsörögtem a széken, mikor észrevettem, hogy sokan felém bámulnak. Nem értettem mi különleges van rajtam. Amikor idejöttem, akkor se mozdította meg senki a füle botját sem, hát most miért tennék?
Zavartan kémleltem körbe, mikor is megállapodott a tekintetem Robon. Ő is engem nézett, méghozzá leplezetlenül. Ez hát a rejtélyes vizslatás oka? Furcsának találják, hogy Rob engem néz? Engem, a kis szürke egeret, aki olyan jelentéktelen, hogy szinte emberszámba se veszik.
Kérdőn néztem rá, mire intett a fejével, hogy menjek le hozzá. Összeszedtem a dolgaimat, majd feltűnésmenetesen lesétáltam a pálya szélére. Vajon mit akarhat? Közli, hogy semmi keresnivalóm a meccsén? Ennyire csak nem bunkó!
- Szia – köszönt nekem mély, búgó hangon. Ilyen hangon még nem hallottam beszélni. A nézése is más volt, mint szokott lenni. Úgy nézett végig rajtam, hogy óhatatlanul is elvörösödtem. A szemei kicsit tovább időztek a melleimen, mint kellett volna, ezért keresztbe fontam a karjaimat előttük.
- Khm – köszörültem meg a torkom, de ez sem esett le neki. – A szemeim itt vannak – közöltem vele remegő hangon. Miért gyulladtam be hirtelen? Hisz ez csak Rob, a tajparaszt szállásadóm.
- Tudom, de a melleid érdekesebbek – majd’ leesett az állam ettől a szövegtől.
Volt szerencsém testközelből látni és hallani a csajozós dumáit, de ez most más volt. Fura volt, hogy velem teszi ezt.
- Igen…nos, mit is akartál? – kérdeztem, csakhogy mondjak valamit.
Végre valahára rám nézett, ám ez a mindent sejtető nézés még aggasztóbb volt. A lábaim megrogytak, ahogy szürkéskék szemeivel fogva tartotta az én tekintetemet. Mintha hipnotizált volna, képtelen voltam elnézni róla. Rob soha nem keltette fel az érdeklődésemet, mint férfi, de most mintha villám csapott volna belém, megszédültem a látványától. A kezem izzadni kezdett és a szívem is ezer fordulaton pörgött. Mi a csuda?
- Csak érdeklődnék, hogy van-e már kísérőd a Wight szigeti bulira? – a kérdését követően megsimogatta a hajamat, sőt, megfogott egy tincset, amit az orrához emelt. Mélyen beszippantotta az illatomat, majd megnyalta az ajkait. Milyen pirosak és… Basszus kulcs, mit művelek?!
- Ne…n…vagyis….öh…nincsen – nyögtem ki nagy nehezen a választ.
Huncutul elmosolyodott a bénázásomon.
- Akkor gyorsan orvosolnunk kell ezt a problémát – lépett egyet közelebb hozzám. Lehunytam a szemeimet, vártam, hogy történjen valami. – Lenne kedved esetleg velem eljönni? – kérdezte, és éreztem, ahogy meleg lehelete az arcomhoz csapódik. Minden épeszű gondolat kitörlődött a fejemből, csak arra tudtam gondolni, hogy Rob csókoljon meg. Erősen, szenvedélyesen, úgy, ahogy előttem még soha senkit.
- Kristen? – türelmetlen hangjától aztán egyből kitisztult a tudatom.
Miket képzelgek? Rob egy tuskó, egy szív nélküli ember, aki szívesen játszadozik olyan könnyű prédákkal, mint én. Nyilván végigment már a suli összes csaján, csak én maradtam hátra. Hát itt volt a nagyszerű alkalom, hogy engem is megkapjon.
- Nem megy – feleltem, és elléptem a közeléből.
- Tessék? Mi nem megy? – nézett rám hülyén.
- Nem megyek el veled sehová.
Nagyokat pislogva meredt rám.
- Most csak viccelsz, ugye? – kérdezte összeszorított szájjal. Nyilván nincs hozzászokva a visszautasításhoz.
- Egyáltalán nem! Keress magadnak egy másik balekot – azzal fogtam magam és hátat fordítva neki, kimentem a tornateremből.
Alig tettem meg pár lépést, valaki megragadta a karomat és erőszakkal visszarántott. Egy kemény mellkasba ütköztem, és egy örvénylő szempárba.
- Hogy gondolod, hogy csak úgy otthagysz engem, ha? – kérdezte feldúltan.
- Szabad ember vagyok, azt teszek, amit akarok – álltam a tekintetét. Nem fogok megfutamodni.
- Egy kibaszottul ostoba ember vagy! – üvöltött velem. Ez most mi a franc?
- Te pedig egy mérhetetlenül nagy bunkó – ütöttem meg a mellkasát teljes erőmből. Hátrahőkölt az ütésemtől, de nem engedett el. Kezdtem újra kényelmetlenül érezni magam. Az a kellemes illat, amit már a legelső nap is éreztem rajta, újból megcsapta az orromat.
- Egy jó indokot mondj, amiért visszautasítod a meghívásomat.
- Több ezret is fel tudnék sorolni – fröcsögtem nem túl kedvesen felé a szót.
- Hallgatlak!
- A legnyomósabb indok talán az, hogy utállak – dacosan felszegtem az államat, mire ő nevetni kezdett. – Mi olyan mulatságos? – kérdeztem felháborodottan.
Nagyon nem szerettem, ha kinevetnek. Egy rossz gyerekkori emlék idéződik fel bennem ilyenkor, de most olyan szinte ellepte a szar az agyamat, hogy még ez az emlék se tudta áttörni magát a gondolataimon.
- Olyan együgyű vagy Kristen – ismét ellágyult a hangja a nevem kiejtésekor.
- Igen? Miért is?
- Azt állítod utálsz, közben meg remegsz értem. Ne is próbáld tagadni, érzem – suttogta közel hajolva hozzám. Az arcunk csak pár milliméterre volt egymástól.
- Mi van? Butaság! – hárítottam.
- Tegyünk egy próbát, és meglátjuk, kinek van igaza – kacsintott.
- De én… - mire befejezhettem volna, a szája már az enyémen volt, és kutatóan csókolt. Szorosan magához ölelt, ami előnyös volt, ugyanis a lábaim biztosan nem tartottak volna meg. Olyan letaglózó érzés volt csókolózni vele. Gyengéd volt, mégis szenvedélyes. Először tiltakozni próbáltam. Összeszorítottam az ajkaimat, hogy kényelmetlen legyen számára a csók, de egy idő után olyan vágy lett úrrá rajtam, hogy óhatatlanul is szétnyíltak az ajkaim. Kihasználta a pillanatnyi zavartságomat, és a nyelvét finoman a számba bocsájtotta. Megragadtam a tarkóját, így még közelebb húztam magamhoz. A testemet hozzápréseltem az övéhez, mire hangosan belenyögött a számba. Ettől a hangtól a testemen végighullámzott egyfajta jóleső bizsergés, ami egy bizonyos pontomban összpontosult.
Rob mindeközben cirógatni kezdte a hátamat, majd haladt egyre lefelé, mígnem belemarkolt a fenekembe. Ettől teljesen megijedtem, próbáltam ellépni a közeléből, csakhogy ő erősebb volt nálam, így a csípőmre helyezte a kezeit, úgy húzott magához.
- Nyugi – mormolta a számba. Újra megcsókolt, de ezúttal én se tiltakoztam. Készséggel kínáltam fel magam neki. Úgy éreztem jóval a föld felett lebegek.
A szívem hangosan dörömbölt, de ahogy megérintettem Rob mellkasát, pontosan a szíve helyénél, nem éreztem semmit. Lehullottak a kezeim, és csak hagytam, hogy csókoljon. Megérezhette a közönyömet, ugyanis egy kis idő múlva abbahagyta a csókot.
- Megint mi van? – kérdezte türelmetlenül.
Ránéztem az arcára, ami idegennek hatott számomra. Valami megmagyarázhatatlant kezdtem érezni. Vagyis… Én tudtam mit érzek, mégse akartam szembenézni vele. Rob nem méltó rá, hogy így érezzek iránta.
- Te… - kezdtem, de jómagam se tudtam mit akarok mondani neki. Úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára.
- Én, mi? – sürgetett. – Nyertem?
- Ez nem egy kibaszott játék, te hülye! – azzal kibontakoztam a karjai közül és vissza se nézve futásnak eredtem.
A leghőbb vágyam volt hazamenni!

DECEMBER

Hol is kezdjem? Még ki sem hevertem a tornateremben történt apró kis afféromat Robbal, jött az újabb sokk.
Megszámlálhatatlan mennyiségű, és ízesítésű bonbont ajándékozott nekem. Pontosítva, minden reggel az ajtóm elé csempészte a dobozokat. Eleinte gyerekesnek tartottam. Hisz valljuk be, egy Rob kaliberű pasi, mikor ajándékoz csokoládét? Sohanapján kiskedden!
Viszont, ahogy telt az idő, kezdett tetszeni ez a fajta figyelmesség. Egy idő után a csokik mellé virágot is kaptam, és volt, hogy pár soros versikét is mellékelt a csomag mellé.
De nem csak az ajándékok tekintetében keltett fura benyomást, hanem a viselkedésében is. Már nem nézett levegőnek, mint eddig, sokkal inkább figyelmes és kedves lett velem. Hogy mi okozta nála ezt az éles váltást, arra nem sikerült rájönnöm.
A többieknek is feltűnt ez a Robtól oly’ távol álló viselkedés.
- Mi lelte hirtelen? – kérdezte ebéd közben Trish.
Én csak zavarodottan motyogtam valami „fogalmam sincs” félét, míg Victoria ingerülten válaszolt.
- Kristen az egyetlen, akinél még nem próbálkozott eddig. Nincs nagy jelentősége – legyintett, ám látszott rajta, hogy rettentően foglalkoztatja a dolog. Nem tud belenyugodni a ténybe, hogy talán tényleg bejövök Robnak. Én egy senki vagyok hozzájuk képest.
- Vic, szerintem ez ennél komolyabb – halkította le a hangját Trish.
Victora, Andy és én is egy emberként meredtünk rá.
- Mire akarsz kilyukadni Patricia? – sipákolta Victoria.
- Hogy valóban érdeklődik Kristen iránt.
- Hah, ez badarság! – horkant fel mellőlem Andy. Az én arcom mindeközben céklavörössé vált.
Nem mertem megszólalni, hogy talán Trish-nek igaza van. Már csak az kéne, hogy Victoria fülébe jusson, hogy a bátyja ma este moziba visz. Élve temetne el az biztos!
Így inkább bölcsen hallgattam, és magamban mulattam nevetséges szócsatájukon.

Engem lepett meg a legjobban, mikor ma reggel indulás előtt Rob bejött a szobámba. Épp a hajamat fésültem, mikor kopogtatás nélkül belépett a szobámba.
- Látom ízlett a csokoládé – szólalt meg káprázatos angol akcentusán a hátam mögül. Ijedten kaptam felé a fejem, és lányos zavaromban azt se tudtam mit feleljek.
- Aha – túrtam bele végül szénakazal kinézetű hajamba.
Áhítattal figyelte minden mozdulatomat, nekem pedig ezerféleképp játszódott le a szemem előtt, hogyan tudnám megcsókolni, vagy ő hogyan csókoljon. Ahogy ott állt lezserül az ajtómnak támaszkodva… Atyám, levert a víz! Elképesztő, hogy négy hónapnyi ismertség alatt csak most vettem észre mennyire helyes pasi.
- Aranyos, mikor zavarba jössz – féloldalas mosoly jelent meg a szája szegletében, ami még megnyerőbbé varázsolta amúgy se csúf megjelenését.
- Nem…nem jöttem zavarba – keltem fel a fésülködő asztalomtól, csakhogy olyan heves volt a mozdulat, ahogy felálltam, hogy levertem az asztal egész tartalmát. – Fenébe! – szitkozódtam, majd nekiálltam felszedegetni a földre hullott pipere dolgokat, amiket java részt nem is használtam.
Nem tartottam szükségesnek, hogy úgy fessek, mint a suliban rohangáló lánynak titulált kriptaszökevények. Mi a jó abban, ha a felismerhetetlenségig elmaszkírozzák magukat? Véleményem szerint komoly önértékelési zavarokkal küzdhetnek ezek az emberek.
- Segítek – guggolt le mellém Rob lovagiasan. Megdermedtem a hirtelen közelségétől, és csak bambán bámultam, ahogy hosszú ujjaival szedegette föl egyesével a dolgaimat.
Hirtelen rám nézett és megállt a művelet közben. Egy végtelennek tűnő percig néztük egymást. Akár a harmadik világháború is kitörhetett volna közben, engem az se érdekelt volna, csak az számított, hogy itt van velem és…
Az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés ismét jelentkezett a gyomromban, sőt, most már a torkomat is szorította valami. A szívem heves dobogásáról pedig már szót se ejtek. Ilyen lenne? Vajon így reagál az ember teste, ha szerelmes? Belezúgtam volna Robert Pattinsonba?
- Tudod – kezdte -, te egészen más vagy, mint a lányok, akiket ismerek – a hangja férfiasan mély volt, mégis lágyan csengett. Megborzongtam tőle.
- Igen, én vagyok olyan…szép, mint ők – tűrtem el a hajamat a fülem mögé. Eltökélten a padlót kezdtem fixírozni. Nem akartam újból ránézni, és szembesülni a zord igazsággal, hogy egyetért velem.
- Hm. Attól függ, ki mit tart szépnek, nem? – a legnagyobb körültekintéssel simogatta meg az arcomat. Tessék? Ez most mi? – Kérlek, nézz rám – emelte meg az arcomat az államnál fogva. Engedelmeskedtem neki, és újra rabja lettem szürke szemeinek.
Hol volt négy hónapig ez a kedves fickó? Miért csak most mutatja meg a valódi, szerethető énjét?
- Szeretném, ha nem becsülnéd le magad – csúszott közelebb hozzám, mire szaporábban kezdtem venni a levegőt. A pulzusom biztosan az egekbe szökött. – A múltkor mérhetetlenül nagy bunkó voltam veled – hajolt egyre közelebb. Csak a száját tudtam nézni, ahogy ő is csak enyhén szétnyílt ajkaimat mustrálta. – Sajnálom – a lehelete megcsapta az arcomat, mire lehunytam a szemeimet és alig hallhatóan felsóhajtottam. Óvatosan a hajamba markolt és egy kissé hátrahúzta a fejemet. Egyáltalán nem fájt, inkább felkorbácsolta az eddig szunnyadó érzékeimet. – Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte, de az ajka már szinte súrolta az enyémet.
Minden gondolat elhagyott, csak a mindjárt bekövetkező csókra tudtam összpontosítani. Azért egy erőtlen biccentésre még futotta.
Hallottam, ahogy Rob elmosolyodik, majd kertelés nélkül megcsókolt. Szenvedélyes volt, amitől én is kellőképp beindultam. A hajába túrtam, miközben ő elkezdte feltűrni a pólómat. Az érintése új és különleges érzés volt. Előtte még senki nem érintett meg így. Ilyen vággyal telve.
A nyelve dinamikus táncot járt az én számban. Teljességgel beindultam, és gondolkodás nélkül másztam az ölébe. Belemarkolt a fenekembe, majd magára húzott, és olyan erősen szorított magához, hogy egy tűt se lehetett volna közénk rakni. Az ösztöneim olyan dolgokra sarkalltak, amiket józan állapotomban biztosan korainak tartottam volna. Feltűrtem én is Rob pólóját, majd megérintettem a hasát. Rob elszakadva a számtól hangosan felnyögött és a teste enyhén összerándult. Felizgatott a hangja, és a reakció melyet egyetlen puszta érintéssel kiváltottam nála. Akartam őt. Kívántam, és ebben a percben az övé szerettem volna lenni. Fittyet hánytam a körülményekre, és a tudatra, hogy pár héttel ezelőttig még teljes szívemből gyűlöltem őt. Ha így csókol és érint, minden rosszat elfeledek.
Ficeregni kezdtem az ölében, mire abbahagyta a csókot. A homlokát a homlokomnak vetette és hangosan zihált.
- Teljesen felizgattál – közölte néhány levegővétel között. Beharaptam az alsó ajkamat és kipirulva döntöttem a mellkasára a fejemet.
- Le akarok veled feküdni, Rob – suttogtam. Kérdőn nézett le rám, mire gondolkodás nélkül újra megcsókoltam.
Nem kérdezett semmit, csak hanyatt döntött a szőnyegen, és gyakorlott mozdulattal kezdte kigombolni a farmeremet. Elaléltam tőle teljesen.
A számról aztán áttért a nyakam csókolgatásához. Úgy éreztem, hogy a bőröm tűzforró, míg az ajkai jéghidegek. Libabőrös lettem ettől az ambivalenciától.
Rob kis idő múlva abbahagyta a csókot, és felemelkedve rólam, lehúzta a nadrágomat. A lábaimat szorosan összezártam, de ő – hogy közéjük tudjon feküdni – szétfeszítette azokat. Először a bugyin keresztül érintett meg, mire megrándultam. Nagyon fura volt. Majd, ahogy egyre többször simított végig rajtam az anyagon keresztül, kezdett kedvemre való lenni a dolog. Megfogtam az egyik karját és erősen megszorítottam. A csípőm önkéntelenül megmozdult, és ezzel egy időben kéjes nyögés hagyta el a számat. Éreztem, hogy a mellbimbóim majd’ átszúrják a felsőmet.
- Csókolj…csókolj meg, kérlek – nyúltam felé, mire készséggel teljesítette a kérésemet. A simogatást persze egy percig se hagyta abba, minek eredményeképp a szájába nyögtem.
A következő, amire emlékszem, hogy miközben csókolózunk, Rob benyúlt a bugyim alá. A keze hideg volt, én pedig halálra rémültem.
- Ne!
Mit csinálok? Ezt nem szabad! Legalább is nem itt, és nem most!
Ijedten löktem el magamtól, és húztam vissza a farmeremet. Összegörnyedve ültem le az ágy végébe.
Most biztosan egy ijedős kis libának tart. Utálni fog, amiért visszautasítottam. Pedig isteni volt, amit művelt. Mégis beijedtem. Hisz ő annyira tapasztalt, én pedig hozzá képest egy tudatlan kis csitri vagyok. Istenem, miért kell ennek ennyire bonyolultnak lennie?
Félve néztem felé. Még mindig a földön ült lehunyt szemmel. Egyértelmű, gyűlöl!
- Rob? – szóltam hozzá remegő hangon.
Lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Nem tudtam olvasni a tekintetéből, olyan…üres volt. – Ne haragudj rám – tátogtam.
Szótlanul felkelt, és odasétált hozzám. Mindenre felkészítettem magam. Hogy üvölteni fog velem, hogy szó nélkül kimegy, hogy elmondd minden hülyének. De ehelyett:
- Elvből rosszul indítottam – guggolt le elém.
Értetlenül néztem le rá. Nincs kiakadva?
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Aranyszabály, hogy csak a harmadik vagy negyedik randin kerül sor a szexre – mondta nemes egyszerűséggel.
- És eddig hányszor tartottad magad ehhez a híres szabályhoz? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.
- Ez most nem lényeg, az a fontos, hogy előbb randiznunk kell, csak aztán léphetünk egy fokozatot – megfogta az ölembe nyugvó kezemet és lazán megszorította.
- Értem – bólintottam. – Én úgy hiszem, mi jó pár lépcsőfokot átugrottunk már, nem?
- Nagyon úgy fest – kacsintott szemtelenül. – Kérdezhetek valamit? – váltott komolyra.
- Persze.
- Te szűz vagy még?
Nem ért váratlanul a kérdése. Nyilván rutinos szeretőként egyből feltűnt neki a gyakorlatlanságom.
- Igen – motyogtam. – Ez zavar téged? – kérdeztem félve.
- Egyáltalán nem, sőt mi több, ez nagyon izgató – nyomott egy puszit az arcomra. – Akkor hercegnőm, benne vagy egy randiban?
- Igen, már alig várom – válaszoltam csillogó szemekkel.
- Pontban hétkor érted jövök drága hölgy – azzal idétlenül meghajolt előttem, csókot dobott a kezével, majd távozott a szobámból.
Még hallottam, ahogy Victoria felháborodottan kérdőre vonja.
- Mit kerestél a béka szobájában?
Milyen kedves kis becenevet talált ki nekem. Nem is olyan ostoba, mint hittem.
- Közöd? – kérdezett vissza Rob flegmán.
- Ugye nem érdeklődsz iránta úgy?
- Kurvára nincs közöd a magánéletemhez, hugicám – közölte vele nyers hangon Rob. Elégedettséggel töltött el, hogy nem érdekli a testvére véleménye. Ezek szerint mégis számítok neki.
- Balfasz! – azzal Victoria magára csapta a szobája ajtaját, én pedig leplezetlen örömmel készülődtem tovább az iskolához.

*

- Akkor ez igent jelent? – fürkészte tovább az arcomat, de én nem adtam meg neki az örömet, hogy láthassa elaléltságomat.
- Valami olyasmi – vontam vállat és elindultam az utca másik irányába. Egykettőre utolért és visszarántott magához. Mindketten önfeledten kacarásztunk.
- A valami olyasmi nekem kevés – fogtam meg a csípőmet és szorosan magához vont. – Adj egyértelmű választ!
- Nem szeretsz a sötétben tapogatózni, igaz? – incselkedtem vele.
- Az attól függ… - nézett rám vággyal teli tekintettel. A hatás kedvéért belemarkolt a fenekembe.
- Disznó! – ütöttem meg a mellkasát, mire eleresztett.
- Szóval?
- Igen. Hát persze, hogy elmegyek veled arra a bulira – a mondat végén viccesen nyelvet öltöttem rá.
- Halleluja!
- Gyere, mielőtt a nővéred szívszélütést kap, hogy hol vagyunk – nyújtottam felé a kezem, mire szem forgatva hozzám lépett.
- Baromira leszarom, hogy Victoria mit csinál. Felőlem fejre is állhat, az sem érdekel.
Elmosolyodtam ezen.
Rob 180 fokos fordulatot vett. A randink óta két hét telt el, és ez idő alatt olyan pozitív fokú változást véltem felfedezni nála, ami még nekem is meglepő volt. Nem hittem, hogy ennyire szórakoztató és kellemes társaság. És azt végképp nem tudtam elképzelni róla, hogy egyszer egy ilyen lánynak fogja csapni a szelet, mint amilyen én vagyok.
Kezdetben úgy éreztem, hogy mi vagyunk a Szépség és a Szörnyeteg. Ő a szép, én meg a szörny. De mára már levetkőztem ezt affajta aggályomat, és emelt fővel sétálok mellette. Soha nem érzékelteti velem, hogy ő felsőbbrendű volna. Pedig amilyen pökhendi és undok volt…
Napról-napra közelebb éreztem őt magamhoz, és már nem kellett sok hozzá, hogy kimondjam neki, hogy szeretem.
Ám tudtam, hogy ettől a rózsafelhőkből álló csodás világtól egyszer – nem is olyan sokára – el kell búcsúznom. Nekem nem ez az otthonom, hanem New York. Ám, akárhányszor erre a témára akartam terelni a szót, Rob ügyesen vonta el a figyelmemet valami egészen mással.
Boldog voltam, mint eddig talán soha.
A boldogság azonban mulandó…

Ez lenne - egyenlőre - az én karácsonyi ajándékom nektek!! ^^
Szeretném, ha pipálnátok, vagy komiznátok.
Köszönöm (L)

My life would suck without you - 18. rész

Sziasztok!

Na, hát ma Ryan Gosling film maratont tartottam, és olyannyira belemerültem a srác filmjeibe, hogy az írást szépen elhanyagoltam :/
De minden jó, ha vége jó, szépen nekiültem, és csiribúcsiribá, kész! :D
Nagyjából 5 perce készültem el, szóval egyszer gyorsan átfutottam, úgyhogy hibák lehetnek benne, amiért elnézést.
Felhívnám a figyelmeteket, hogy ez az idei év utolsó fejezete!
A sorozatok is ilyenkor téli szünetre mennek, ahogyan én is, ám, ahogy a szavazás áll, úgy tűnik kénytelenek lesztek még az idén két részt olvasni tőlem :D (Persze más történetet hozok nektek)
Köszönöm az előző fejezethez írt komikat és pipákat! (L)
Jó olvasást!

Lilluci

Tizennyolc

/Kristen/

- Én itt vagyok, ha bármi gond lenne – szorította meg utoljára a kezem. Haloványan rámosolyogtam és biccentettem. Nem tudom, mi lenne velem nélküle! Olyan sok erőt, és magabiztosságot tud sugározni magából, hogy még én – a köztudottan nyuszi természetű – is felbátorodom tőle.
- Nyugodtan mehetsz, nem lesz semmi baj – közöltem vele, majd határozottan kinyitottam a kocsiajtót. Rob jól hallhatóan sóhajtott egyet.
Egyáltalán nem tetszett neki az ötletem. Nem támogatott benne, amit meg tudtam érteni. Megkérni a barátodat, hogy a házadtól háromutcányira parkoljon le, csakhogy a szüleid ne akadjanak ki, amiért együtt töltöttetek pár napot, egy kicsit dedós dolog. Az volt a célom mindezzel, hogy előbb rajtam verjék el a port, s az apám mindenhatósága csak aztán csapjon le rá. Addig akarom őt óvni, amíg lehetséges. Tudom, hogy fordított esetben is így áll a dolog, csakhogy én nem adok rá lehetőséget, hogy megvédjen. Elébe megyek a bajoknak, aztán utánam a vízözön.
- Itt maradok még egy ideig, úgyhogy, ha bármi gond lenne, csak hívj fel, vagy gyere vissza, rendben? – hajolt át az én térfelemre. A szívem egyből hangosabban kezdett dörömbölni a mellkasomban ettől a féltő hangnemtől és gesztustól.
- Oké – suttogtam, majd erőt véve magamon, vissza se nézve indultam el hazafelé.

Egész idő alatt csak az zakatolt a fejemben, hogy milyen csodás napokat töltöttünk el Robbal kettesben. Nem azon agyaltam, hogy az apám szívinfarktust kap, ha meghallja, hogy a legújabb pártfogoltjával kavarok. Ááá, Kristen Stewart inkább rózsaszín felhőcskéken ugrándozva örvend magának! Jellemző!
De mi mást tehetnék? Nem élhetem le az egész életemet apám árnyékában. Ő nem a börtönőröm, és nem is a hajcsárom, hanem a vér szerinti édesapám, aki egy idő után beletörődik, hogy ilyen szeleburdi lánnyal áldotta meg a sors.
Ahogy bekanyarodtam a járdánkra, egyfajta izgatottsági hullám tört rám. Izzadt a tenyerem és gombóc nőt a torkomban. Az ajtóban még egyszer megráztam magam, s nagy levegőt véve nyitottam be a szokatlanul csendes házba.
- Hazajöttem! – kiáltottam magas hangon. Tányérok és poharak csörgése hallatszott a konyha felől, majd egy még hangosabb puffanás, és a zsebemben lévő telefonom is bekapcsolódott eme „káprázatos” kórusba. Előhalásztam nagy nehezen a farzsebemből a kicsiny készüléket, s addig, míg valaki meg nem tisztelt a jelenlétével, olvasni kezdtem az üzenetet.

„Velem voltál három napig, csak ennyit mondj!!!”

Markáns férfiléptekre lettem figyelmes, és még mielőtt véghezvihette volna a szándékát, töröltem az üzenetet. A következő másodpercben a telefonom már az ő kezében volt, amit gyanakvóan nézegetett.
- Hol voltál?! – kérdezte maró megvetéssel.
- Alexnél – közöltem vele hezitálás nélkül. Végre felnézett rám, ám a szemében semmilyen érzelem se tükröződött.
- Azt hiszed, teljesen hülye vagyok? – rántotta meg a karom. – Mondd el az igazat!
- Ez az igazság – rántottam ki magam a szorításából. Mint egy dühödt bika, úgy meredt rám kitágult pupilláival. Én mindeközben próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Ha egyszer is kibillenek a szerepemből, nekem lőttek. – Kérdezd meg Alexet nyugodtan – diadalom ittasan felszegtem az államat.
- Már beszéltem vele – nyújtotta vissza a mobilom.
- Ééés?
- Igazolt téged, természetesen – közölte.
- Akkor mi a gond? – kérdeztem ártatlanul. Nem is jött olyan rosszul az a reklámszerep, most már szemrebbenés nélkül megy a hazudozás.
- Ne hidd, hogy teljesen ostoba vagyok. Rajtad tartom a szemem, kislányom – az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha savat akarnának megitatni vele. Undorodott tőlem.
Az utóbbi időben valami nagyon megváltozott apám körül. Persze eddig is vasszigora volt, és mindig mindent jobban tudott másoknál, de most úgy viselkedik, mint egy komplett elmebeteg. Régen még voltak alkalmak – ha nagyon ritkán is -, mikor megölelt. Akkor legalább én is érezhettem, hogy van apukám, aki mindenkitől megvédelmez engem, és mellettem áll, ha valami baj érne. Mostanra azonban egy idegen vált belőle, aki nem kér belőlem, sőt egyenesen eltaszít magától. Ezt az éles váltást nem tudtam mire vélni. Hisz én ugyanúgy viselkedem vele, mint korábban. Oké, azóta, hogy szakítottam Alexszel megváltozott a kapcsolatunk, de ennyire durva még sosem volt. Talán hagynom kéne, hogy leülepedjenek benne a dolgok! De mi lesz addig? És egyáltalán meddig tart nála ez az őrült állapot? Ha ez így folytatódik, a Robbal való kapcsolatom tiszavirág életű lesz.
- Kezdj el készülődni, estére vendégeket várunk! – mondta félvállról, s azzal visszavonult a dolgozószobájába.
Remek hír, igazán örülök neki!
Letörten sétáltam be a konyhába, ahol anyám tüsténkedett éppen. Meg se lep az érzéketlensége. Nyilvánvalóan hallotta a kis diskurzusomat apával, ám őméltósága füle botját se mozdította, hogy esetleg kiálljon mellettem vagy valami. De minek vagyok egyáltalán meglepve? Ilyen az életem mióta csak az eszemet tudom, bele kéne már törődnöm, hogy egy érzelmileg nulla család tagja vagyok. Igen erősen el kéne gondolkodnom Rob ajánlatán, miszerint költözzünk össze. Oké, ő se gondolta komolyan, csak úgy kicsúszott a száján, és én is megrémültem, mikor felvetette eme ötletét, de talán nem lenne banális hiba meglépnünk ezt. Ki tudja? Talán jól sül el az egész, és végre boldog lehetnék! Egyszer ebben az elcseszett életben.

/Robert/

Kezdett a tököm tele lenni, mivel vagy a hatodik szmoking összeállítást próbáltam magamra. Úgy néztem ki az összesben, mint egy nagyra nőtt pingvin. Kész röhej az egész!
Viszont, ha szeretnék jó benyomást tenni Timre, akkor el kell viselnem ezt a nevetséges hacukát. Ennyi áldozatot igazán hozhatok Kristenért, nem? Ő sokkal többet kockáztat értem, mint fordítva.
A falon csüngő órára néztem, ami délután hatot mutatott. Van még fél órám, hogy eldöntsem, miben feszítek ma este.
A száz-huszonkettedik elegáns ruhámmal megelégedtem végül. Téves az a szemlélet, miszerint a nők sok gondot fordítanak megjelenésükre. Mi férfiak legalább annyit adunk a külcsínre, ha nem többet, mint nő társaink.
Megigazítottam a nyakkendőmet, s már készen is voltam. Meg kell hagyni, fenomenálisan festettem, és ezt mindenfajta beképzeltség nélkül mondom. Helyén van az egóm, ennyi!
Bepattantam a vérvörös autómba, majd elindultam a Stewart ház felé. Odafelé még útba ejtettem egy virágárust is, mivel a ház hölgylakói ennyit igazán megérdemelnek. Julesnak egy tulipáncsokrot készíttettem, míg Kristennek egy orchidea remeket csináltattam. A vörös rózsa annyira snassz már.
Ezután már tényleg semmi se állíthatott meg. Bevallom nagyon meglepett Tim délelőtti telefonja. Azt hittem mindent tud rólam és Kristenről, és közölni akarja, hogy többé nem tart igényt a szolgálataimra, mint autóversenyző. Ám e helyett szívélyesen meghívott vacsorára. Nem kicsit döbbentem meg kedves invitálásától. Viszont ez a kis családi vacsora a mi malmunkra hajthatja a vizet. Itt az idő, hogy bebizonyítsam, igen is érdemes vagyok arra, hogy Kristen barátja legyek.
Tim is hallott rólam egyet, s mást, és nem a legjobb véleménnyel volt rólam, mint férfiról. Elítélte a sok egy éjszakás kalandomat, és nem értette mi jó van abban, ha nap, mint nap más nőkkel ismerkedem. Visszagondolva én se tudom mit élveztem benne annyira. Persze jó érzéssel töltött el, hogy a nők elalélnak tőlem, és azon versengenek, hogy kivel töltsem az estét. Viszont Kristen felbukkanása a feje tetejére állított mindent. Ő kitörölte az elmémből az összes többi nőt, és bevéste magát a szívembe. Nem tudom, hogy csinálta ezt.
Normális esetben észre se vettem volna őt. Ő olyan átlagos, semmi szokatlan nincs benne. És talán pont ez az átlagosság hívta fel rá a figyelmemet. Na meg persze az apja tiltása. Tim kerek perec kijelentette nekem a szerződéskötés alkalmával, hogy a lánya tiltott számomra. Isten látja lelkem, hogy eszem ágában sem volt kikezdeni Kristennel, csakhogy ez a féltő apai viselkedés arra sarkalt, hogy igen is játszadozzak el egy kicsit apuci szeme fényével. De az egész mesterkedésem a visszájára fordult, és a saját cselszövésem áldozatává váltam. De ezt a részét a történetnek már ismeritek, szóval nem mesélem el még egyszer.
Leparkoltam az ismerős ház előtt, és a kezemben a virágokkal indultam el befelé. A verandán megálltam, s még egyszer ellenőriztem az öltözékem. Rendben voltam, így hát becsöngettem.
Kis idő múlva Jules nyitott ajtót nekem.
- Robert, de jó téged viszont látni! – örvendett. – Milyen remekül festesz – nézett végig rajtam mosolyogva.
- Ön is elragadó ma este – bókoltam. – Ezt önnek hoztam – nyújtottam felé a tulipánokat. Jules meglepődött a kedvességem láttán, de a pillanatnyi hezitálása után elfogadta tőlem a csokrot.
- Gyönyörűek, azonnal vízbe is teszem őket. Fáradj beljebb, a fiúk a nappaliban vannak - invitált be.
Fiúk? Én eddig a pillanatig abban a tudatban éltem, hogy csak a szűk családi kör lesz jelen. No, sebaj, ettől még el tudom kápráztatni Tim papát! Magabiztosan indultam el a nappali felé, de egyből lefagytam, ahogy felmértem a helyzetet.
Tim az egyik fotelben ült, vele szemben Alex édesapja foglalt helyet, George. Eddig még nem is lenne baj, a gondot az jelentette, hogy a kanapén ott ült Alex is, az ölében Kristennel. Mi az ördög?!
Sóbálvánnyá merevedtem. Nem tudtam gondolkodni, nem értettem a körülöttem zajló eseményeket. Egyszerűen minden olyan kusza lett. Belülről ordítottam, kívülről leforrázottnak éreztem magam. Nem akartam elhamarkodottan ítélni, hisz ezer magyarázat lehet erre a szituációra. Viszont, mikor Alex Kristen nyakába csókolt, és ő nem tiltakozott ez ellen, megsemmisültem. Akárki akármit mondhatott, nem hittem volna senkinek.
- Rob, nem is hallottuk, hogy megjöttél – kelt fel a helyéről a házigazda. Vidáman sétált oda hozzám és rázott kezet velem. Én azt se tudtam mit csinálok, csak ösztönösen cselekedtem. – Gyere, foglalj helyet köztünk, amíg elkészül a vacsora – mutatott a kanapéra, ahol a boldog gerlepár is helyet foglalt. Az agyam leblokkolt, a lábaim ennek ellenére elvittek a kanapéig.
- Szervusz, Robert – üdvözölt George. Azt hiszem vele is kezet ráztam, bár ebben nem vagyok száz százalékig biztos.
- Rob, örülök, hogy látlak – kelt fel a helyéről zavartan Alex. A kezem ökölbe szorult, készen voltam arra, hogy beverjem a képét, ám visszafogtam magam. Nem akartam jelenetet rendezni, és különben sem érné meg egy ilyen hazug perszóna miatt bemocskolnom a kezemet.
- Részemről az öröm, versenytárs – szorítottam meg végül a kezét. Kristenre egy futó pillantást vetettem csak. Amúgy is fehér arca még fakóbbá vált. Nyilván nem számított rá, hogy én is felbukkanok a bulin. Rosszul jött neki, mert így nem tudja folytatni a szemét kis játékát. És én még Megant képzeltem aljasnak. Kristen sokkal rosszabb volt nála. Ő egy velejéig romlott nőszemély.
- Épp arról beszélgettünk, hogy a vihar szerencsére nem tett akkora kárt, hogy a hétvégi futamot le kelljen fújni – kortyolt egyet a brandyéből Tim. Összekulcsoltam a kezeimet és csak bambultam előre.
- Elszívnék egy cigarettát odakint, ha nem baj? – köszörültem meg a torkom.
- Persze, menj csak – hagyta jóvá Tim.
Szükségem volt némi nikotinra. A cigi mindig segít a stresszes helyzetekben. Elővettem a zsebemből a dobozkát, kihúztam belőle egy szálat, s meggyújtva a számhoz emeltem. Szépen letüdőztem a füstöt, majd a számban rekedt kicsiny mennyiséget kifújtam. Egyből lehiggadtam.
- Ez nem az, aminek látszik – hallottam becsukódni mögötte a bejárati ajtót. Nem akartam megfordulni és beszélgetni vele. Tök felesleges lett volna. Jönne egy szépen kitalált kis hazugsággal, amit én a balfaszságom miatt bevennék, és úgy teszünk, mintha semmi se történt volna. A tündérmese folytatódik, miközben Kristen a markában röhög. Nagy lószart!
- Rob, kérlek higgy nekem! – éreztem, hogy megfogja hátulról a vállaimat. Leráztam magamról a kezeit, és egy újabb szálra gyújtottam. – Ez az egész apám műve – a hangja megremegett, hallani véltem, hogy elsírja magát. Érzéketlen akartam lenni vele. Legszívesebben a földbe döngöltem volna a semmit mondásommal. Annyira akartam, hogy legalább feleannyira szenvedjen, mint én.
- Én bíztam benned. Kiadtam magam neked – egy kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy jól hallható legyen a mondandóm. – Undorodom tőled! – préseltem a szavakat a fogaim között.
- Ne, Rob, kérlek! Apám tervelte ki az egészet – megrántotta a kezemet, de én erre se mozdultam. Erre fogta magát és elém állt. – Szeretlek, ezt nem vonhatod kétségbe – a kezei közé fogta az arcomat. Csillogtak a szemei a könnytől, az ajkai pedig feldagadtak a folytonos rágcsálás következtében.
- És Alex? – kérdeztem elhúzódva tőle. Nem gyengülhetek el!
- Ő segít nekünk.
Erre a válaszra hangosan felnevettem. Ez volt a legostobább felelet, amit valaha hallottam.
- Tényleg? Azzal, hogy fogdos meg csókolgat téged? A kurva életbe Kristen, ne nézz madárnak! – rivalltam rá. Egy valamit nagyon utálok, ha hülyének néznek.
- El kell játszanom, hogy szeretem őt, különben… - abbahagyta, mert bentről hangok hallatszottak. Kristen megragadta a kezemet, és elkezdett futni velem a kert irányába. Sokáig futhattunk, mert mire megálltunk, a házat csak egy apró pici pontnak láttam.
- Mássz fel! – mutatott a hatalmas fára.
- Most viccelsz, ugye? – kérdeztem. Nemlegesen megrázta a fejét, majd odavezetett egy létrához.
- Menj már! – lökött meg. Nagyot sóhajtva eleget tettem a kérésének. Őrült vagyok, hogy egyáltalán esélyt adok neki magyarázkodni. De az apám arra tanított, hogy még a legbűnösebbnek hitt ember is kaphat még egy lehetőséget a bűnei tisztázására.
Felmásztam a létrán, ami egy kis házikóhoz vezetett. Lentről nem is lehetett látni ezt a fára eszkábált kis kunyhót. Egyáltalán nem volt tágas, és az én 190 centimhez eléggé alacsony is volt. Jó, ha volt egy méter a belmagasság. Leültem egy babzsák fotelbe, és vártam.
Kristen kis idő múlva követett, majd gondosan behúzta maga után a létrát.
- Elegáns ruhában kicsit nehéz Mauglit játszani – meggyújtott egy gyertyát, s azt letette kettőnk közé. Csak ekkor tudtam őt alaposabban szemügyre venni. Egy nagyon szép félvállas ruha volt rajta, ami megint túl rövid volt ahhoz, hogy eltakarja a combjait. Annyira szép volt a maga nemes egyszerűségében. Állj! – ráztam meg a fejem. Miért csinálom ezt folyton? Hagyom, hogy az érzelmeim elgyengítsenek. Szánalmas fickó vagyok.
- Hagyjuk a mellébeszélést, oké? – váltottam újra morcosra. – Az imént azt mondtad, hogy kénytelen vagy eljátszani Alex barátnőjét, különben…?
- Különben az apám nincstelenné válik, és vele együtt mindnyájan azok leszünk – mondta egyenesen a szemembe nézve. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Nem volt világos a helyzet. – George szeretné, ha én és Alex együtt lennénk, hogy idővel átvehessük a cégeiket, és egyesíthessük azokat. Ezzel tartja sakkban apámat.
- Kit érdekel, hogy a két cég egyesüljön! Apád egyszerűen utasítsa vissza – keletem ki magamból.
- Nem teheti. Adóssága van, méghozzá nem is kevés – válaszolta elgyötörten Kristen.
- Biztosan adnak neki haladékot azok, akinek tartozik.
- George-nak tartozik – hajtotta le a fejét.
- Szóval veled fizeti vissza a tartozását – álltak össze a puzzle darabkái. Kristen kurtán bólintott. – Ehhez nincs joga! Nem kereskedhet veled, mint holmi állattal! – dühömben a falba ütöttem. Sajgott a kezem, ám a tudat, hogy az apja ekkora egy rohadék, jobban bántott. Tönkre teszi Kristen életét, és ez egy cseppet sem zavarja. Sőt örül neki, hogy az ő gondjai ezennel elintéződtek. Rohadt szemétláda!
- Mutasd – óvatosan odakúszott mellém, és megfogta a kezemet. Nagyon fájt, de ez a fájdalom eltörpült az ő kínjai mellett. – Be kéne borogatni. Várj egy percet – odamászott egy asztalkához, amin egy vázában virág díszelgett. Kivette a virágokat a vázából, majd a vizet egy rongyra öntötte. Visszajött hozzám, és becsavarta vele a kezemet. Meghatódtam ettől a gondoskodástól.
- Sajnálom – kértem elnézést. Elszégyelltem magam az előbbi viselkedésem miatt. Meggyanúsítottam őt, kétségbe vontam a szerelmét. Ezek után megérteném, ha soha többet nem akarna látni.
- Fordított helyzetben én is ekképp reagáltam volna – simogatta meg az arcomat.
- Akkor is bíznom kellett volna benned. Csak tudod, látni téged Alexszel…
- Olyan, mint mikor te vagy Megannal – fejezte be.
- Valami olyasmi – mosolyodtam el, az ő arca viszont komoly maradt. – Mi az? – simítottam el egy hajszálat az arcából.
- Nem tudom mi lesz ezután.
- Semmi se változik – biztosítottam.
- Hogy mondhatsz ilyet? El kell játszanunk Alexszel a boldog párt! Tudom, téged ez mennyire kikészít, és megértem, ha…
- Héj, nyugi! – öleltem magamhoz gyengéden. – Amíg ki nem találunk valamit, hogy hogyan fizethetnénk vissza apád adósságát, együtt leszel Alexszel – erre a mellkasomon pihenő fejét felkapta, és tiltakozni kezdett, mire csendre utasítottam. – Persze csak játékból.
- És mi? – kérdezte félve.
- Mi leszünk Rómeó és Júlia, a titkos szerelmesek – kacsintottam rá. Megpróbáltam könnyedén kezelni ezt a nem túl hétköznapi helyzetet.
- Bele mennél ebbe?
- Érted bármire képes lennék – húztam magamhoz újfent, majd a számat a szájára helyezve megcsókoltam. Erősen a hajamba túrt, mire fordítottam a helyzetünkön és lefektettem a babzsák fotelbe. Felhúzta az egyik lábát, mire én benyúltam a ruhája alá, s azonnal megszabadítottam őt a bugyijától. Sürgetett az idő, ezért hanyagolnunk kellett az előjátékot. Ahogy éreztem ő is készen állt a szeretkezésre, ahogy engem is majd’ szétvetett a vágy, hogy a magamévá tehessem. Miközben csókolóztunk, Kristen kezei elindultak lefelé, egészen az övemig. Két kézzel hamar sikerült kioldani azt, majd lehúzta a sliccemet, és kézbe vett. Elszakadtam tőle és hangosan felnyögtem, ahogy párszor végigsimított rajtam. Próbáltam nem arra a földöntúli gyönyörre gondolni, amit ettől az angyaltól kapok. Szétfeszítettem Kristen lábait, és egy határozott mozdulattal beléhatoltam. Kéjesen felnyögött az egyesülésünk pillanatában. Ránéztem az arcára, ami elégedettséget tükrözött. Újból megcsókoltam, amit vadul viszonzott is, majd a fenekembe markolva ösztökélt mozgásra. Nem tétlenkedtem tovább, gyors és kimért mozdulatokat tettem. Mindketten hangosan nyögtünk és lihegtünk.
Kristennel valami elképesztő a szex. Annyi nővel volt már dolgom, de egyik se mérhető hozzá. Belőle egyre többet és többet akarok, és olyan dolgokat szeretnék csinálni vele, ami már a perverz kategóriát súrolja. Birtokolni akarom az egész testét és lelkét. Mindenhol és mindenhogyan szeretkezni akarok vele, csókolni akarom minden egyes kis porcikáját. Beteges ez a vágy, amit iránta érzek, de ha csak meglátom, kívánom őt.
- Szeretlek Rob – nyögte a fülembe. Erre a tempóm még gyorsabbá vált, éreztem, hogy nem sok kell a beteljesülésig. Kristen megragadta a tarkómat, s hogy elnyomhassa kielégülése hangjait erőszakosan megcsókolt. Éreztem, ahogy megremeg alattam, és ide-oda dobálja a testét önkívületében. Az apró, mégis erőteljes összehúzódási aztán kicsikarták belőlem is az élvezetet. Megfeszültem benne, majd elélveztem. Én is remegtem, és nem kis idő kellett hozzá, hogy lehiggadjak.
Lehengeredtem Kristenről, mire szorosan hozzám bújt. Megpusziltam a homlokát és halkan a fülébe súgtam a következőt:
- Én is szeretlek téged – fáradtan rám mosolygott, majd visszahelyezte a fejét a gyorsan mozgó mellkasomra.
Belegondolni is rémes, hogy még mennyi próbatétel áll előttünk. Viszont egy valamit nem szabad elfelejtenem, itt vagyunk egymásnak a bajban! És ez mindennél többet ér!

George, Alex édesapja

Így elnézve kicsit rövid lett, de most ennyit tudtam produkálni.
Örülnék a visszajelzéseknek ^^
Előre is köszönöm! (L)

My life would suck without you - 17. rész

Sziasztok!!

Bocsi, bocsi, bocsi!!!!!
Tudom, hogy egy hét kimaradt új fejezet nélkül, de a héten mindennap ZH-t írtam, és az fontosabb volt számomra, mint az írás! :S
De ma megembereltem magam, és befejeztem a múltkor feltett ízelítőt.
Annyit elárulok, hogy most 2 napig szivacs agyam lesz, szóval hibák lehetnek a fejezetben, amiért előre elnézést kérek!
Annyit még így elöljáróban, hogy köszönöm mindazoknak, akik megosztották velem a Breaking Dawn-os élményeiket! (L) Jó olvasni az én véleményemmel eltérő gondolatokat is.
És hálás vagyok az ízelítőhöz írt kommentekért is!
Mondtam már, hogy imádlak benneteket? :D
Jó olvasást!

Lilluci

Ja, és a fejezetben ismét van +18as tartalom!!!

U.i: raktam ki szavazást az oldalra. Bal oldalt fent ;)

Tizenhét

/Robert/

- Két napig? – hüledezett. Vicces volt, ahogy tágra nyílt szemeivel próbálta leplezni kézzelfogható idegességét.
- Bizony. Két teljes napig – nyomatékosítottam benne a tényt, miszerint eddig lesz kénytelen velem kettesben maradni.
- Ez… - összetörten ült le a kanapéra – hozzáteszem, még mindig pucér volt.
- Remek hír, nem igaz? – guggoltam le elé, s egy puszit akartam nyomni az arcára, csakhogy elhajolt előlem. – Mi az?
Zavarodottan kémlelt körbe a szobában. Nem tudtam mire vélni hirtelen jött aggodalmát. Ennyire rosszul érinti, hogy velem kell lennie? Hisz szeretjük egymást, nem tudom mi lehet a gond.
- Rob, felfogtad mit jelent ez?! – kérdezte. Összeráncolt szemöldökkel nemlegesen megráztam a fejem. – A szüleim rá fognak jönni, hogy együtt vagyunk.
Értetlen képet vághattam, mivel Kristen a következő percben nagyot sóhajtva magyarázkodni kezdett.
- Az apám ki fog rúgni téged – mondta bűnbánóan. Ez hát a baj forrása! – jöttem rá.
- Engem ez egyáltalán nem érdekel – fogtam meg a kezeit nyugtatólag. Felpattant a helyéről, s ingerülten fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Hogy mondhatsz ilyet? A jövőd múlik ezen, nem fogod fel?! Nem dobhatod el egy fellángolás miatt! – csak mondta és mondta a magáét, én pedig hagytam, hogy ez a megannyi sületlenség kijöjjön belőle. Vártam, amíg meg nem unta ezt a sok badarságot. – Mondj valamit, kérlek! – fordult velem szembe kétségbeesett arccal. Gondolom azt akarta, hogy értsek vele egyet, miszerint a kapcsolatunkat abba kell hagynunk, hogy a felívelő karrierem megmaradjon. De milyen ember lennék, ha a karriert választanám a szerelem helyett? Nem hagyom veszni ezt a kapcsolatot, még ha ez a munkámba kerül is.
- Tudják csak meg, nem érdekel – vontam vállat, s lazán odasétáltam hozzá, majd gyengéden átöleltem karcsú derekát. A nyakhajlatába pusziltam, de ő ismét eltolta a fejem, s kétkedően vizsgálgatta az arcomat. Komplett idiótának tarthatott.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy feladod az álmaidat, ezért – mutatott kettőnkre.
- Pedig a lehető legkomolyabban gondolom. Azt hiszed, elhagynálak csak azért, hogy az apád ne rúgjon ki a csapattól? Soha, érted? – a kezembe fogtam az állát, s végig a szemébe nézve közöltem vele az elhatározásomat. – Tudja csak meg a családod, hogy szeretjük egymást.
- Nem ismered őket, nem tudod mire lennének képesek, ha ellenszegülünk nekik – reszketni kezdett a puszta gondolattól. Ezt a családot eddig is komplett elmebetegnek néztem, de ahogy megláttam Kristen halálra vált arcát, valami egészen más elképzelésem lett róluk. Ezek tébolyultak, a legsúlyosabb érzelmi nyomorékok, akiket valaha a hátán hordott a föld. Attól még, hogy nekik semmi örömük nem volt az életben, nem kéne a lányukat is erre a sorsra kárhoztatniuk!
Sosem értettem azokat a szülőket, akik nem a gyermekük érdekeit tartják a szemük előtt, csakis a saját becstelen vágyaikat preferálják. Milyen ember az ilyen?
- És szerintük mi a helyes? – kérdeztem, ugyanis nagyon kíváncsi voltam a Stewart ősök terveire.
- Az, ha mi távolságot tartunk, és én… - elfordította a fejét, hogy ne láthassam az arcát.
- Újrakezded Alexszel, ugye? – fejeztem be helyette a mondatot. Kurtán bólintott csak. – Én ezt nem értem! Miért vannak annyira oda Alexszért? Ő szarta a spanyolviaszt, vagy mi az Isten?! - dühödtem be teljesen. Kikészít a tudat, hogy a szülei arra játszanak, hogy ismét együtt legyenek. Még belegondolni is rémes, mi lenne, ha sikerülne a mesterkedésük, és Kristen újra Alex oldalán feszítene! Az első dolgom lenne kinyírni valakit, az biztos.
- Én se értem, mi miatt lett ez a legfőbb szívügyük, de látványosan azon vannak, hogy megint vele legyek – visszasétált a kanapéhoz, s az ott lévő pokrócot maga köré tekerte.
Kristen is csupán egy ártatlan áldozat, aki egy szerencsétlen véletlen folytán egy ilyen elmeháborodott családba született. Segíteni akartam neki valahogy, hogy kiszabaduljon ebből a börtönből, de ahhoz nagyon ügyesnek és agyafúrtnak kell lennünk, hogy kijátszhassuk Timéket. Ők se most jöttek a falvédőről, gondolom komoly tapasztalatuk van, hogyan járjanak túl az olyan kezdők eszén, mint amilyen én is vagyok. De megfogadtam magamban, hogy addig nem nyugszom, amíg nem segítek valahogy Kristennek. Megérdemli, hogy végre boldog legyen, a szülei beleszólása nélkül is.
- Nem lesz semmi baj, oké? – ültem le mellé, ő pedig egyből mellém kuporodott. Átfogtam a vállát, mire a fejét az én vállaimra helyezte.
Minden rendbe fog jönni, csak bíznunk kell!

/Kristen/

Rob rendkívüli mértékben nyugtatólag hat rám. Pár kedves szava, vagy egy ölelése elfeledteti velem a rosszat. Én mégis megkérdőjelezem az irántam való érzéseit. Mind a szüleim, mind pedig Alex viselkedése tett ennyire gyanakvóvá, és ha ezt akarnám, se tudnám levetkőzni. Ha valakit egyszer nagyon megbántanak, abban örök életre ott marad a tüske. De ígéretet teszek, hogy mostantól kezdve, Robban egy percig sem fogok kételkedni. Elhiszem, ha azt mondja, hogy velem akar lenni, hogy szeret, és számára én vagyok a legfontosabb. Megérdemli, hogy bízzak benne.
- Annyira jó, hogy itt vagy velem – bújtam hozzá még közelebb.
- Per pillanat nem tudok máshol lenni – utalt a bedeszkázott ablakokra és ajtókra.
- Te aztán tudod, hogyan kell taccsra vágni a romantikus hangulatot – löktem oldalba játékosan. Felnevetett, majd a következő pillanatban hanyatt döntött a kanapén, ő azonban ülő helyzetben maradt.
- Bocs, még szoknom kell ezt a párkapcsolatosdit – olyan áthatóan nézett rám, hogy majdnem elbőgtem magam. Mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen fantasztikus ember szerelmét birtokoljam? – Na, és mihez lenne most kedved? – vonta fel az egyik szemöldökét csábítóan.
- Hááát… - haraptam be az alsó ajkam. – Először adhatnál egy inget, mert eléggé kényelmetlenül érzem magam melletted – mutattam az ő teljesen felöltözött testére. – Aztán pedig reggelizhetnénk – mosolyogtam rá jó kislány módra. Lehajtotta a fejét, majd egy nagyot sóhajtott. Az ő elképzelései egészen mások voltak, ahogyan az enyémek is, de muris volt őt egy kicsit idegesíteni.
Felkelt a kanapéról, elsétált egy hatalmas gardróbig, s egy rövid kutakodást követően visszatért egy sötétkék inggel a kezében. Átnyújtotta nekem az anyagot, majd várt.
- Lennél szíves elfordulni? – írtam le egy kört a mutatóujjammal. Kérdő pillantása egyben értetlenséget is tükrözött. Várakozó pozíciót vettem fel, mire megszólalt:
- Most komolyan? – kérdezte csodálkozva. Bólintottam. A szemeit az ég felé fordítva, morogva fordult el. – Felesleges egyébként ez a hacuka – döntötte egy kicsit oldalra a fejét, hogy jól hallható legyen a mondókája.
- Miért is? – kérdeztem, miközben a gombokkal bajlódtam, ugyanis nagyon kicsik voltak.
- Mert tíz perc múlva úgyis leszakítom rólad – válaszolta nyugodtan. Tátva maradt a szám ettől a nyíltságtól. Ő aztán nem rejti véka alá a szándékait. Nem játszik olyan bárgyú játékokat, mint én, inkább egyből a lényegre tér, kertelés és szépítés nélkül. Ez az, ami megfogott benne. Ez a nyílt őszinteség.
- Neked tényleg mindig csak a szex körül járnak a gondolataid? – kérdeztem. Épp válaszolni készült, mikor én hirtelen közbevágtam. – Most már megfordulhatsz – egyből eképp is cselekedett, s egy pillanatra kizökkent a „Hű, de laza vagyok” szerepéből.
- Khm, nos…a nap 24 órájából, 23 és felet a szex tölt ki nálam, igen – közölte nemes egyszerűséggel. – És, ha ez megnyugtat, ezzel a többi férfitársam is így van.
- Hogy ti férfiak, mennyire egyszerű gépezetek vagytok – csóváltam a fejem. – Te pedig nem kicsit perverz.
- Mi tagadás, sokszor eszembe jutott már, hogy felültetlek egy íróasztalra és ott jól megdu…
- ROB?! – állítottam le, még mielőtt befejezte volna. – Hagyd abba, mert…
- Benedvesedsz? – pimaszkodott.
- Héj…én…nem – hebegtem. – Csak…
- Csak felizgultál? – látni kellett volna az arcát. Olyan ártatlannak tűnt, mint a kisgyerek, aki épp az imént törte be a szomszéd ablakát.
- Befejeznéd? – kértem, ugyanis nagyon kellemetlen volt ez a beszélgetés. Még soha senki nem beszélt velem ennyire erotikusan. Kicsit frusztráló volt, de egyben izgató is, meg kell hagyni.
- Mert, ha nem, mi lesz? – feszítette tovább a húrt. Ha nem, rád vetem magam, és…. Úristen, nem is merem kimondani mi jutott eszembe. Mi a franc ütött belém, hogy hirtelen ennyire szexéhes lettem?
- Fogom magam és elmegyek – büszkén felemeltem az államat, de csak ezután jutott eszembe, hogy innen most két napig nincs menekvés. Basszus!
- Azt megnézem G.I Jane – gúnyolódott újfent, majd odalépett hozzám, és kigombolta az első két gombomat. Nagyot nyelve figyeltem vágyakozó arcát.
- Rob…? - halt el a hangom teljesen.
- Hm?
- Előbb tényleg reggelizzünk – a hangom is, és a testem is remegett, mint a kocsonya. Fogalmam sincs hirtelen mitől szál inamba a bátorságom. Hisz tegnap lefeküdtünk egymással, és az szenzációs volt, egy igazi tűzijáték, most mégis féltem valamitől. Talán attól, hogy másodjára már nem tudok semmi újat mutatni neki. Újból a bizonytalanság kerekedett felül rajtam, amit nagyon el akartam temetni magamban, legalább két nap erejéig. Nem hagyhatom, hogy folyton megállásra kényszerítsen.
- Szerencséd, hogy én is éhes vagyok. Igaz, inkább rád, mint kajára, de most az is megteszi – hogy tovább kínozzon, egy szenvedélyes csókot nyomott az ajkaimra.
Bizonytalan léptekkel indultam a konyha felé, ahol ő már aranyosan sürgölődött. Mindkettőnknek készített ki tányért és szalvétát, majd tanácstalanul állt a hűtő előtt.
- Mivel áramkimaradás van, semelyik háztartási gép nem működik, szóval két lehetőségünk van. A vajas kenyér, vagy a megmaradt kínai kajám – mosolyogva nézett rám, várva a válaszomra, én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy milyen istentelenül szexin fest. Borostásan, kócos hajjal, elgombolt inggel, fel nem húzott sliccel, és még sorolhatnám a megannyi ellenállhatatlan vonását.
- Kristen?
- Igen? – kapcsoltam rögtön. Jézusom, azt hiszem nálam is áramkimaradás van.
- Minden rendben? – kérdezte, mivel még mindig bambán ácsorogtam az ajtófélfának dőlve.
- Persze, prímán vagyok – csaptam össze a kezeimet, s elindultam az asztalhoz, hogy leülhessek, mert nem álltam biztos lábakon.
- Akkor?
- Akkor mi? – kezdtem idegesen tűrögetni a hajamat. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, a gyomrom pedig fel-alá járkált.
- Jézus Kristen! Biztos minden oké? Teljesen piros az arcod, és zavarodottan viselkedsz – csukta be végül a hűtőajtót, mire leesett, hogy még mindig nem adtam választ a reggelivel kapcsolatos kérdésére.
- Izé, én kínait kérek - köszörültem meg a torkomat. Rob kétkedően vizsgálgatott, de én csak bájosan mosolyogtam rá, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Holott semmi se volt rendben! Faszán beindultam rá, de mivel az imént én ódzkodtam a szex ellen, röhejesen venné ki magát, ha most mégis én vetném fel a szeretkezés lehetőségét. Várnom kell a reggeli végeztéig!
Rob letett elém is és maga elé is egy dobozt, majd leült velem szembe és nekilátott a sajátjának. Ügyesen bánt a pálcikával, mindig sikerült a falatkákat azzal megennie. Én világ életemben ügyetlen voltam, ezért kísérletet se tettem arra, hogy megpróbáljak pálcával enni.
- Bocs, de kérhetek egy villát? – Rob torkán majdnem megakadt a falat. Sietve töltöttem neki egy pohár vizet a csapból, s megitattam vele. – Jól vagy? – érdeklődtem, s óvatosan megütögettem a hátát. Még köhögött egy kicsit, és a szemei is könnyeztek, de azon kívül jól volt.
- Kösz, minden rendben – megtörölte a száját, aztán hozott nekem egy villát, de ahogy nyúlni akartam érte, elhúzta előlem. Értetlenül pislogtam rá. – Hogy-hogy nem tudsz pálcával enni?
- Soha senki nem mutatta meg, hogy kell szakszerűen használni, úgyhogy nem tudtam megtanulni. De nekem tökéletesen megfelel a villa is, ha ideadnád – tártam ki a tenyerem érte, de ő csökönyös mód nem adta oda.
- Akkor éppen itt az ideje, hogy elsajátítsd ennek a roppant egyszerű műveletnek a technikáját – odahúzott egy széket, s olyan szorosan leült mellém, hogy a vállaink összeértek. Éreztem markáns férfiillatát, amitől még inkább dobogni kezdett, az eddig is rekordgyorsasággal pulzáló szívem.
Azzal a kezébe vette mindkét pálcát és gyakorlott mozdulattal megfogta őket.
– Látod, ennyi az egész – ahogy néztem, valóban egyszerűnek tűnt, de a gyakorlatban megoldhatatlan feladat volt számomra.
- Rob, hagyjuk ezt, jó? – kértem vagy az ezredik próbálkozás után. – Nekem nagyon is jó, ha villával eszek.
- Szó sem lehet róla! – tiltakozott. – Amerikában élsz, meg kell tanulnod a kínait rendesen enni – nem tűrt ellentmondást, ezért meghunyászkodtam az akarata előtt.
- Előre sajnálom szegény gyerekeidet. Addig fogod nyüstölni őket, míg be nem tudják kötni a cipőfűzőjüket egyedül, igaz? – viccelődtem.
- Nem, mert a te dolgod lesz megtanítani nekik a cipőkötést. Én focizni, meg csajozni tanítom őket – lefagyott a kezem a művelet közben. Jól hallottam? Ő velem szeretne családot alapítani? Ez egyszerre volt sokkoló és kedves a szívemnek. – Ne haragudj! – kért elnézést.
- Nincs miért bocsánatot kérned – mondtam, majd eldobtam a kezemből azokat a nyüves pálcikákat, és a két kezem közé fogtam az arcát. Olyan nagyon szeretem őt! – Remélem, egyszer tényleg én lehetek a gyermekeid anyja.
- Te vagy az egyetlen opció. Mást ugyanis nem vagyok hajlandó elvenni – simította meg az arcomat hosszú ujjaival. Kellemes bizsergés járta át az egész testemet érintése nyomán. Felsóhajtottam, ahogy a kezével behatolt az ing alá, végigsimítva a melleimen, majd haladt egyre lejjebb. A hasamnál azonban megállt, s gyengéd körkörös mozdulatokat tett. Felnevettem ettől, ugyanis nagyon csikált, én pedig iszonyatosan kényes vagyok erre.
- No lám, csak nem csikisek vagyunk? – ahogy gyengeségemet észlelte, eggyel durvább fokozatra váltott. Mindkét kezét felhasználta annak érdekében, hogy megöljön. Szó szerint a halálomon voltam, ugyanis nem kaptam levegőt a rengeteg nevetéstől. Még a szemeim is könnyezni kezdtek, olyannyira röhögtem.
- Hagyd...hagyd...hagyd abba, kérlek -– könyörögtem a megállásért. Rob egy percig mérlegelte a helyzetet, majd számomra kedvező döntést hozott. Leállította a kezeit, így nem kellett tovább elviselnem, az elviselhetetlent.
- Ezért még kapni fogsz – figyelmeztettem fenyegetően.
- Hűha, majd’ berosálok a félelemtől – ült vissza velem szembe. Imádtam, hogy ennyire egy hullámhosszon vagyunk, és neki még a pimasz - olykor már a bunkó határát súroló - stílusát is kedveltem. Egyszerűen tökéletes volt számomra. Mintha külön nekem teremtették volna ezt a csodaférfit.
Újra nekiláttunk az evésnek, s nehéz szívvel ugyan, de beletörődött, hogy túlságosan béna vagyok a pálcikával való evéshez. Hagyta, hogy a magam módján fogyasszam el a kissé fura ízű kínai kaját.
- Tényleg, tudsz valamit Bradley-ről? – kérdeztem szinte a semmiből. Rég hallottam felőle, s érdekelt mi újság a szimpi menedzserrel, aki nem mellesleg Rob unokabátyja. Nem rossz génállomány annyi szent!
- Épp tegnap beszéltem vele, pont mielőtt rám törtél – féloldalasan mosolygott, mivel sejtette, hogy ez az egyik gyengepontom. Nem tudok rá haragudni, ha ezt csinálja.
- És mi van vele, Humor Herold? – csipkelődtem.
- Nagyban készül a lagzijára – csóválta meg a fejét. – Két hét múlva viszont visszajön, mert akkor tartja a legénybúcsúját – hörpintett egy korty vizet.
- Á, és gondolom arra te is hivatalos vagy?
- Gondolom – vont vállat, ám láthatta az arcom fintorba torzulását. – Jó fiú leszek, ígérem – ünnepélyesen a szívéhez szorította a kezét.
Félreértés ne essék, nem baj, ha Rob elmegy a rokona legénybúcsújára. Mindössze tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen este miről szól. Arról, hogy berúgjanak és félmeztelen(vagy egészen pucér) táncosnőket nézegessenek – jobb esetben persze. Robban maradéktalanul megbízom, csak azokban a kétes nőkben nem. És valljuk be, Rob baromira jól néz ki, szóval bizonyos, hogy célpont lesz a lányok körében. Előre rettegek attól az estétől!
- Jó is, hogy eszembe juttattad ezt. Szólnom kell apámnak, hogy már most foglalja le a repülőjegyét.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy a családjáról, sőt mi több, róla se tudok semmit. Nem tudom hol élt ezelőtt, mi a kedvenc kajája, vagy színe, mit szeret csinálni szabadidejében, egyszóval teljesen idegen volt számomra. Viszont most voltam vele úgy először, hogy nem fontos ezeknek a dolgoknak az ismerete, én enélkül is odáig vagyok érte. Persze jó lenne minél többet megtudni róla, mégis valahogy megnyugtató volt ez a tudatlanság.
- Nem is meséltél még nekem a szüleidről – kezdtem óvatosan puhatolózni. Sejtettem, hogy Rob is azok közé a férfiak közé tartozik, akik nem szívesen beszélnek a magánéletükről. Tiszteletben tartom, ha nem akarja velem megosztani a legbensőbb életét, hisz két – már majdnem három(!) – hete ismerjük csupán egymást.
- Nincs nagyon mit tudni róluk – közölte kissé rekedtesebb hangon.
- Biztosan nagyon aggódnak érted, főleg, hogy Angliában élnek – azért csak nem adtam fel a harcot. Legalább egy kis morzsát hintsen el nekem. Ha ezt megteszi, tudni fogom, hogy bízik bennem, és érdemesnek tart arra, hogy megossza velem az életét.
Rob nagyot sóhajtott, gondolom mérlegelte, hogy meséljen-e a szüleiről, vagy sem.
- Gyere, menjünk vissza a nappaliba, ott mégis csak kényelmesebb – nyúlt a kezem felé, én pedig készséggel helyeztem a tenyerébe a kezemet. Lassan visszavezetett a kanapéhoz, majd úgy helyezkedtünk el rajta, hogy én félig Robon feküdtem, ő pedig lazán átölelt. Felnéztem rá, s észrevettem, hogy az arca elkomorul. – Mit szeretnél tudni a családomról?
- Rád bízom, mennyit árulsz el – simogattam meg a karját. Bólintott, majd belekezdett.
- Londonban születtem, és ott is éltem, mindaddig, míg át nem költöztem Amerikába. Az apám autókereskedő, szóval nem volt nehéz egyből beleszeretnem ezekbe a masinákba – halovány mosoly kúszott a szája szegletébe. – Apám és én köztem mindig is remek kapcsolat volt. Támogatott abban, amit csinálni akartam. Soha egy rossz szava sem volt hozzám, pedig nem egyszer kerültem bajba a fene nagy egóm miatt.
Ahogy hallgattam őt, amint ilyen szeretettel mesél az apukájáról, elszomorodtam. Én képtelen lennék ilyenre. Az apám még egyszer se mutatta ki, hogy szeretne, vagy, hogy érdekelné az életem alakulása. Persze előszeretettel parancsolgat, és utasítgat, hogy mit hogyan kéne csinálnom, de azon kívül magasról tesz rám és a boldogságomra. A lényeg, hogy az ő akarata érvényesüljön, a többi nem számít.
Rob ontotta magából a számtalan történetet magáról és az apukájáról. Voltak vicces, szomorú, és tanulságos meséi is. Irigyeltem őt, hogy egy ilyen remek ember fiának mondhatja magát.
- És az anyukád? – kérdeztem. Rob tekintete elsötétült, a keze pedig ökölbe szorult. Rossz döntés volt megkérdezni belátom, de nem sejthettem, hogy így fog reagálni. – Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz – mondtam neki azonnal. Lehunyta a szemeit, s nagyokat szippantott a levegőből. Ingerült volt, ez jól látszott rajta, ám nagyon ügyelt rá, hogy ne jöjjön ki a sodrából.
- Az anyám kiskoromban meghalt, úgyhogy nem is emlékszem rá. Nincs közös emlékem vele – összeszorított ajakkal közölte velem mindezt. Valahogy fura volt számomra. Az egész tekintete és hanghordozása idegen volt. Nem akartam azonban vájkálni a múltjában, ha majd késznek érzi magát, elárulja nekem a teljes igazságot.
- Köszönöm – súgtam, s feljebb csúsztam, hogy a számmal érinteni tudjam borostás állát.
- Mit köszönsz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Hogy megbízol bennem, és meséltél magadról – mielőtt bármit is válaszolhatott volna, megragadtam a tarkóját, és magammal húzva, hátradőltem a kanapén. Óvatosan rám feküdt, majd kisimította az arcomból a hajamat. A szemei elsötétültek, ami biztos jele volt vágyakozásának. Éreztem a lábaim között nekem nyomódni a férfiasságát. Kívánt, ahogy én is őt.
Hirtelen megragadta az ingemet, s egy határozott mozdulattal letépte rólam.
- Mondtam, hogy felesleges - felsikkantottam, mivel váratlanul ért ez a hevesség, de ő egyből elhallgattatott egy vérpezsdítő csókkal. Vadul és birtoklóan csókolt, úgy, hogy még a saját nevemet is elfelejtettem közben. Nyelvét erőszakosan tolta át a számba, ami nekem nagyon is kedvemre való volt. Untam már, hogy folyton hímes tojásként bánnak vele a férfiak szex közben. Néha én is vágytam egy kis durvaságra. Hát, most megkaptam.
Beleharaptam Rob alsó ajkába, aki csodálkozva felszisszent. Elhúzódott tőlem, hogy szemügyre vehesse az arcomat, de azon a vágyódáson kívül semmit se fedezhetett fel.
- Szólj, ha legyek gyengédebb, mert most per pillanat olyannyira kívánlak, hogy nem tudok uralkodni az ösztöneimen – mondta.
- És mire sarkallnak azok az ösztönök? – kacérkodtam vele.
- Erre – csak annyit vettem észre, hogy lehúzza a sliccét, majd belém hatolt. Hangosan felnyögtem az érzésre, ami mennyei volt. Teljesen kitöltött belülről. Belemarkoltam a fenekébe, ezzel is mozgásra buzdítva őt. Minden erejét beleadva mozogni kezdett rajtam, én pedig teljesen széttártam a combjaimat, hogy még mélyebbre juthasson. Kéjes nyögéseink betöltötték a szoba csendjét.
Rob néha megcsókolt, vagy épp a melleimet harapdálta, ami olyannyira felizgatott, hogy az én altestem is irdatlan mozgásba kezdett. A fejemet hátrafeszítettem, a hátam ezáltal ívbe feszült. Úgy éreztem menten szétrobbanok.
Egymás után jöttek az orgazmus hullámaim. Rob homlokán már gyöngyöztek az izzadságcseppek, de nem hagyta abba a mozgást. Néha lassabb tempóra váltott, s ilyenkor szinte teljesen kihúzódott belőlem, hogy aztán egy határozott mozdulattal visszatérhessen belém. Ez volt a kedvenc részem.
- Erősebben…csináld erősebben – kértem, ugyanis a testem sóvárgott az újabb kielégülésért. Rob se szó se beszéd megragadta a csípőmet, s villámgyors tempóra váltott. Karmolásztam a mellkasát elégedettségemben, ő pedig azt a pontot kémlelte, ahol összekapcsolódtunk. – Ahh, Rob – nyögtem, mikor megéreztem, hogy a testem újból önálló életre kel. Összeszorítottam a combjaimat, de még így se tudtam megállítani a testem rángatózását. Mintha egy rongybaba lennék, akit ide-oda cibálnak. Sikítottam gyönyörömben, mire megéreztem Rob remegését is. Férfias nyögés hagyta el a száját, ahogy belém élvezett.
Pár percig még bennem maradt, de ahogy az én altesti szorításom abbamaradt, kihúzódott belőlem. Ülő helyzetbe küzdötte magát, majd hátravetette a fejét a kanapén, látszott, hogy a mellkasa rekordgyorsasággal emelkedik. Én is megpróbáltam legalább annyira összeszedni magam, hogy mellé telepedhessek. Kisebb-nagyobb sikerrel ez összejött.
Megfogtam a kezét, mire fáradtan rám nézett. Lelkiismeret fordulásom volt, amiért rá hagytam a munka oroszlánrészét.
- Máskor én is kiveszem a részem, ígérem – nyomtam egy puszit a vállára.
- Imádom nézni, ahogy kéjesen vergődsz alattam, úgyhogy felesleges – megfogta az államat és úgy húzta magához közelebb az arcomat. Mélyet szippantott a levegőből, majd gyengéden megcsókolt. Egész idő alatt simogattam az arcát, ugyanis nem tudtam betelni vele. Mindig és mindenhol érinteni akartam.
- Ugye nem mondasz fel? – kérdezte hirtelen, ahogy elszakadt tőlem. Meglepetten pislogtam, mivel én már teljesen meg is feledkeztem erről. Tudtam, hogy maradni akarok, de nem lehetett. Várakozóan fürkészte az arcomat, mire én lemondóan sóhajtottam.
- Sajnálom… - kezdtem bele, de ő leintett.
- Hozd ide a papírt – utasított síri hangon. Nekem is fájt, hogy többé nem lehetek az asszisztense, de a felmondás volt a legokosabb döntés számunkra. Az apám így is tajtékzik majd a dühtől, ha megtudja, hogy három teljes napig Robbal voltam összezárva. Nem kell, hogy még amiatt is megorroljon ránk, hogy visszatáncolok a felmondás elől.
Kis idő múlva visszatértem Rob mellé, kezemben a papírokkal. Remegtek a kezeim, ahogy átnyújtottam neki őket. Rob szinte kitépte a kezemből a papírost, s egy pillantást se vetve rá, széttépte a köteget. Tátott szájjal álltam az események előtt. Ez…ez most mi?
- Mit műveltél? – sipákoltam, s azzal elkezdtem összeszedegetni a papír darabjait. Hátha még megmenthető…csak össze kell ragasztani és olyan lesz, mint új korában.
- Széttéptem – vont vállat, majd kivett a nadrágzsebéből egy cigarettát. Lazán meggyújtotta odabent a csikket, s mit sem törődve az én idegességemmel, elszívta azt.
- Írnom kell egy újat – motyogtam magamban.
- Mi a fenének? – kérdezte nyugtalanul. Felnéztem rá, hogy most szórakozik-e velem, de nem látszott vicces kedvűnek.
- Az apám írta meg a felmondásom – magyaráztam, mire Rob nevetésben tőrt ki. Ennyire viccesnek találja ezt? – Most meg min nevetsz? – kérdeztem félig üvöltve.
- Magasról szarok rá, hogy az apád írta meg. Te az én asszisztensem vagy, ha tetszik neki, ha nem! Csakis én dönthetek arról, hogy elküldelek-e magam mellől vagy sem. Neki ehhez kurvára semmi köze! – a szemében gyilkos düh csillant meg. Nem mertem neki ellent mondani. Persze nyilvánvaló, hogy engem soha sem bántana, és most se rám mérges, de ilyenkor jobb háttérbe húzódni.
- Gondolkodnom kell, hogy ezt hogyan adagoljam be neki – törtem meg a csendet. – Ki lesz bukva. Szinte fellélegzett, hogy felmondok.
- Én szívesem közlöm vele, hogy mégis maradsz – kacsintott rám, én azonban most nem voltam kapatos erre. – Kristen, hidd el, nem lesz semmi gáz. Látom mennyire rettegsz tőle, de héj, én itt vagyok neked, rám számíthatsz – örültem, hogy ilyeneket mondd nekem. Ezzel sikerült elérnie, hogy én se idegesítsem magam folyton az apám miatt. Mi van akkor, ha megtudja, hogy mégis Rob mellett maradok? Megver, vagy elküldd otthonról? Kit érdekel! Már nem tehet velem semmi olyat, amivel megalázna, vagy vérig sértene. És tudjátok miért nem? Mert Rob az én biztos menedékem!

Erre a hétre ennyi lenne! :)
Örülnék, ha kapnék tőletek visszajelzést. Tudjátok vagy komi, vagy pipa formájában.
Előre is köszönöm (L)

My life would suck without you - 17. rész (Részlet)

Sziasztok!!

Nagyon sajnálom, amiért most csak egy részletre futja, de lusta voltam a héten, így az elmúlt tíz percben írt kreálmányomat vagytok kénytelenek olvasni egyenlőre!
Igyekszem hamar megírni a teljes fejezetet, de lehet, hogy csak jövőhétre készülök el, ugyanis most mindenből ZH-t írok, mert hamarosan vége az első félévnek. (Ennyi a magyarázkodásból)
Szeretnék veletek megosztani egy gyönyörű verset, amit volt szerencsém az eredeti írótól hallani. Kedden ugyanis Dunaújvárosba látogatott Kányádi Sándor(nem tudom, hogy irodalomból mennyire vagytok jártasak, de ő az egyik ma is élő legjobb költőnk), és ott volt szerencsém hallani tőle ezt:

Bántani én nem akarlak
Szavaimmal betakarlak
El-elnézlek amíg alszol
Én sohasem rád haragszom
De kit bántsak, ha nem téged
Az én vétkem, a te vétked
Mert akarva, akaratlan
Halálom hordod magadban
S a fiammal, akit szültél
Halálom részese lettél
És történhet már akármi
Történhető, e világi
Oldhatalan köt hozzád
e magasztos bizonyosság
Világrészek, galaktikák
Távolából is mindig rád
Emlékeztet ez a vétked
Kit szeressek, ha nem téged.

Szerintem csodaszép!
Na, de nem idegellek titeket tovább, jó olvasást!

Lilluci

Tizenhét - RÉSZLET

/Robert/

- Két napig? – hüledezett. Vicces volt, ahogy tágra nyílt szemeivel próbálta leplezni kézzelfogható idegességét.
- Bizony. Két teljes napig – nyomatékosítottam benne a tényt, miszerint eddig lesz kénytelen velem kettesben maradni.
- Ez… - összetörten ült le a kanapéra – hozzáteszem, még mindig pucér volt.
- Remek hír, nem igaz? – guggoltam le elé, s egy puszit akartam nyomni az arcára, csakhogy elhajolt előlem. – Mi az?
Zavarodottan kémlelt körbe a szobában. Nem tudtam mire vélni hirtelen jött aggodalmát. Ennyire rosszul érinti, hogy velem kell lennie? Hisz szeretjük egymást, nem tudom mi lehet a gond.
- Rob, felfogtad mit jelent ez?! – kérdezte. Összeráncolt szemöldökkel nemlegesen megráztam a fejem. – A szüleim rá fognak jönni, hogy együtt vagyunk.
Értetlen képet vághattam, mivel Kristen a következő percben nagyot sóhajtva magyarázkodni kezdett.
- Az apám ki fog rúgni téged – mondta bűnbánóan. Ez hát a baj forrása! – jöttem rá.
- Engem ez egyáltalán nem érdekel – fogtam meg a kezeit nyugtatólag. Felpattant a helyéről, s ingerülten fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Hogy mondhatsz ilyet? A jövőd múlik ezen, nem fogod fel?! Nem dobhatod el egy fellángolás miatt! – csak mondta és mondta a magáét, én pedig hagytam, hogy ez a megannyi sületlenség kijöjjön belőle. Vártam, amíg meg nem unta ezt a sok sületlenséget. – Mondj valamit, kérlek! – fordult velem szembe kétségbeesett arccal. Gondolom azt akarta, hogy értsek vele egyet, miszerint a kapcsolatunkat abba kell hagynunk, hogy a felívelő karrierem megmaradjon. De milyen ember lennék, ha a karriert választanám a szerelem helyett? Nem hagyom veszni ezt a kapcsolatot, még ha ez a munkámba kerül is.
- Tudják csak meg, nem érdekel – vontam vállat, s lazán odasétáltam hozzá, majd gyengéden átöleltem karcsú derekát. A nyakhajlatába pusziltam, de ő ismét eltolta a fejem, s kétkedően vizsgálgatta az arcomat. Komplett idiótának tarthatott.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy feladod az álmaidat, ezért – mutatott kettőnkre.
- Pedig a lehető legkomolyabban gondolom. Azt hiszed, elhagynálak csak azért, hogy az apád ne rúgjon ki a csapattól? Soha, érted? – a kezembe fogtam az állát, s végig a szemébe nézve közöltem vele az elhatározásomat. – Tudja csak meg a családod, hogy szeretjük egymást.
- Nem ismered őket, nem tudod mire lennének képesek, ha ellenszegülünk nekik – reszketni kezdett a puszta gondolattól. Ezt a családot eddig is komplett elmebetegnek néztem, de ahogy megláttam Kristen halálra vált arcát, valami egészen más elképzelésem lett róluk. Ezek tébolyultak, a legsúlyosabb érzelmi nyomorékok, akiket valaha a hátán hordott a föld. Attól még, hogy nekik semmi örömük nem volt az életben, nem kéne a lányukat is erre a sorsra kárhoztatniuk!
Sosem értettem azokat a szülőket, akik nem a gyermekük érdekeit tartják a szemük előtt, csakis a saját becstelen vágyaikat preferálják. Milyen ember az ilyen?
- És szerintük mi a helyes? – kérdeztem, ugyanis nagyon kíváncsi voltam a Stewart ősök terveire.
- Az, ha mi távolságot tartunk, és én… - elfordította a fejét, hogy ne láthassam az arcát.
- Újrakezded Alexszel, ugye? – fejeztem be helyette a mondatot. Kurtán bólintott csak. – Én ezt nem értem! Miért vannak annyira oda Alexszért? Ő szarta a spanyolviaszt, vagy mi az Isten?! - dühödtem be teljesen. Kikészít a tudat, hogy a szülei arra játszanak, hogy ismét együtt legyenek. Még belegondolni is rémes, mi lenne, ha sikerülne a mesterkedésük, és Kristen újra Alex oldalán feszítene? Az első dolgom lenne kinyírni valakit, az biztos.
- Én se értem, mi miatt lett ez a legfőbb szívügyük, de látványosan azon vannak, hogy megint vele legyek – visszasétált a kanapéhoz, s az ott lévő pokrócot maga köré tekerte.
Kristen is csupán egy ártatlan áldozat, aki egy szerencsétlen véletlen folytán egy ilyen elmeháborodott családba született. Segíteni akartam neki valahogy, hogy kiszabaduljon ebből a börtönből, de ahhoz nagyon ügyesnek és agyafúrtnak kell lennünk, hogy kijátszhassuk Timéket. Ők se most jöttek a falvédőről, gondolom komoly tapasztalatuk van, hogyan járjanak túl az olyan kezdők eszén, mint amilyen én is vagyok. De megfogadtam magamban, hogy addig nem nyugszom, amíg nem segítek valahogy Kristennek. Megérdemli, hogy végre boldog legyen, a szülei beleszólása nélkül is.
- Nem lesz semmi baj, oké? – ültem le mellé, ő pedig egyből mellém kuporodott. Átfogtam a vállát, mire a fejét az én vállaimra helyezte.
Minden rendbe fog jönni, csak bíznunk kell!

Tényleg megpróbálok sietni, de most a tanulmány a fontos!! Örülnék a visszajelzéseknek ^^ Köszi (L)