My life would suck without you - 17. rész (Részlet)

Sziasztok!!

Nagyon sajnálom, amiért most csak egy részletre futja, de lusta voltam a héten, így az elmúlt tíz percben írt kreálmányomat vagytok kénytelenek olvasni egyenlőre!
Igyekszem hamar megírni a teljes fejezetet, de lehet, hogy csak jövőhétre készülök el, ugyanis most mindenből ZH-t írok, mert hamarosan vége az első félévnek. (Ennyi a magyarázkodásból)
Szeretnék veletek megosztani egy gyönyörű verset, amit volt szerencsém az eredeti írótól hallani. Kedden ugyanis Dunaújvárosba látogatott Kányádi Sándor(nem tudom, hogy irodalomból mennyire vagytok jártasak, de ő az egyik ma is élő legjobb költőnk), és ott volt szerencsém hallani tőle ezt:

Bántani én nem akarlak
Szavaimmal betakarlak
El-elnézlek amíg alszol
Én sohasem rád haragszom
De kit bántsak, ha nem téged
Az én vétkem, a te vétked
Mert akarva, akaratlan
Halálom hordod magadban
S a fiammal, akit szültél
Halálom részese lettél
És történhet már akármi
Történhető, e világi
Oldhatalan köt hozzád
e magasztos bizonyosság
Világrészek, galaktikák
Távolából is mindig rád
Emlékeztet ez a vétked
Kit szeressek, ha nem téged.

Szerintem csodaszép!
Na, de nem idegellek titeket tovább, jó olvasást!

Lilluci

Tizenhét - RÉSZLET

/Robert/

- Két napig? – hüledezett. Vicces volt, ahogy tágra nyílt szemeivel próbálta leplezni kézzelfogható idegességét.
- Bizony. Két teljes napig – nyomatékosítottam benne a tényt, miszerint eddig lesz kénytelen velem kettesben maradni.
- Ez… - összetörten ült le a kanapéra – hozzáteszem, még mindig pucér volt.
- Remek hír, nem igaz? – guggoltam le elé, s egy puszit akartam nyomni az arcára, csakhogy elhajolt előlem. – Mi az?
Zavarodottan kémlelt körbe a szobában. Nem tudtam mire vélni hirtelen jött aggodalmát. Ennyire rosszul érinti, hogy velem kell lennie? Hisz szeretjük egymást, nem tudom mi lehet a gond.
- Rob, felfogtad mit jelent ez?! – kérdezte. Összeráncolt szemöldökkel nemlegesen megráztam a fejem. – A szüleim rá fognak jönni, hogy együtt vagyunk.
Értetlen képet vághattam, mivel Kristen a következő percben nagyot sóhajtva magyarázkodni kezdett.
- Az apám ki fog rúgni téged – mondta bűnbánóan. Ez hát a baj forrása! – jöttem rá.
- Engem ez egyáltalán nem érdekel – fogtam meg a kezeit nyugtatólag. Felpattant a helyéről, s ingerülten fel-alá kezdett járkálni a szobában.
- Hogy mondhatsz ilyet? A jövőd múlik ezen, nem fogod fel?! Nem dobhatod el egy fellángolás miatt! – csak mondta és mondta a magáét, én pedig hagytam, hogy ez a megannyi sületlenség kijöjjön belőle. Vártam, amíg meg nem unta ezt a sok sületlenséget. – Mondj valamit, kérlek! – fordult velem szembe kétségbeesett arccal. Gondolom azt akarta, hogy értsek vele egyet, miszerint a kapcsolatunkat abba kell hagynunk, hogy a felívelő karrierem megmaradjon. De milyen ember lennék, ha a karriert választanám a szerelem helyett? Nem hagyom veszni ezt a kapcsolatot, még ha ez a munkámba kerül is.
- Tudják csak meg, nem érdekel – vontam vállat, s lazán odasétáltam hozzá, majd gyengéden átöleltem karcsú derekát. A nyakhajlatába pusziltam, de ő ismét eltolta a fejem, s kétkedően vizsgálgatta az arcomat. Komplett idiótának tarthatott.
- Nem gondolhatod komolyan, hogy feladod az álmaidat, ezért – mutatott kettőnkre.
- Pedig a lehető legkomolyabban gondolom. Azt hiszed, elhagynálak csak azért, hogy az apád ne rúgjon ki a csapattól? Soha, érted? – a kezembe fogtam az állát, s végig a szemébe nézve közöltem vele az elhatározásomat. – Tudja csak meg a családod, hogy szeretjük egymást.
- Nem ismered őket, nem tudod mire lennének képesek, ha ellenszegülünk nekik – reszketni kezdett a puszta gondolattól. Ezt a családot eddig is komplett elmebetegnek néztem, de ahogy megláttam Kristen halálra vált arcát, valami egészen más elképzelésem lett róluk. Ezek tébolyultak, a legsúlyosabb érzelmi nyomorékok, akiket valaha a hátán hordott a föld. Attól még, hogy nekik semmi örömük nem volt az életben, nem kéne a lányukat is erre a sorsra kárhoztatniuk!
Sosem értettem azokat a szülőket, akik nem a gyermekük érdekeit tartják a szemük előtt, csakis a saját becstelen vágyaikat preferálják. Milyen ember az ilyen?
- És szerintük mi a helyes? – kérdeztem, ugyanis nagyon kíváncsi voltam a Stewart ősök terveire.
- Az, ha mi távolságot tartunk, és én… - elfordította a fejét, hogy ne láthassam az arcát.
- Újrakezded Alexszel, ugye? – fejeztem be helyette a mondatot. Kurtán bólintott csak. – Én ezt nem értem! Miért vannak annyira oda Alexszért? Ő szarta a spanyolviaszt, vagy mi az Isten?! - dühödtem be teljesen. Kikészít a tudat, hogy a szülei arra játszanak, hogy ismét együtt legyenek. Még belegondolni is rémes, mi lenne, ha sikerülne a mesterkedésük, és Kristen újra Alex oldalán feszítene? Az első dolgom lenne kinyírni valakit, az biztos.
- Én se értem, mi miatt lett ez a legfőbb szívügyük, de látványosan azon vannak, hogy megint vele legyek – visszasétált a kanapéhoz, s az ott lévő pokrócot maga köré tekerte.
Kristen is csupán egy ártatlan áldozat, aki egy szerencsétlen véletlen folytán egy ilyen elmeháborodott családba született. Segíteni akartam neki valahogy, hogy kiszabaduljon ebből a börtönből, de ahhoz nagyon ügyesnek és agyafúrtnak kell lennünk, hogy kijátszhassuk Timéket. Ők se most jöttek a falvédőről, gondolom komoly tapasztalatuk van, hogyan járjanak túl az olyan kezdők eszén, mint amilyen én is vagyok. De megfogadtam magamban, hogy addig nem nyugszom, amíg nem segítek valahogy Kristennek. Megérdemli, hogy végre boldog legyen, a szülei beleszólása nélkül is.
- Nem lesz semmi baj, oké? – ültem le mellé, ő pedig egyből mellém kuporodott. Átfogtam a vállát, mire a fejét az én vállaimra helyezte.
Minden rendbe fog jönni, csak bíznunk kell!

Tényleg megpróbálok sietni, de most a tanulmány a fontos!! Örülnék a visszajelzéseknek ^^ Köszi (L)