Love is just a game 2/1 (Karácsonyi fejezet)

Sziasztok!

Egy kis hozzáfűznivaló ehhez a fejezethez. Nem volt különösebb ötletem, így leírtam az első gondolatot, ami az eszembe jutott. Ergó, ne számítsatok nagy durranásra!
A témát sokan feldolgozták már, hát én se vagyok kivétel.
De, ahogy mondják, a szándék a fontos, és remélem, azért örültök neki.
Azoknak tetszeni fog, akik szeretik Meg Cabot könyveit ^^

BOLDOG KARÁCSONYT!!!


u.i: Folyt. köv. Szilveszterkor!!



Love is just a game

- Áll az alku, haver? – nyújtotta felém a kezét várakozóan Ralf.
Egy percig se kellett gondolkodnom ezen.
- Természetesen – fogtam végül kezet vele.
Ravaszul elmosolyodott. Ki tudja vajon mióta tervezgette már ezt?
Nem bántam ezt a kis játékot. Köztudottan nagy játékos vagyok, ez azonban túltesz az eddigi mesterkedéseimen.
- Szilveszterig még van egy bő hónapod, addig jó lesz, ha nekiállsz a csaj puhításának – látott el némi jó tanáccsal Ralf.
Elővettem a kabátzsebemből a cigarettámat, majd rágyújtottam.
- Nem vagyok kispályás ember! – mondtam, miután kifújtam a füstöt. Egyenesen Ralf arcába ment, aki köhögni kezdett tőle.
- Ne mááár! Tudod, hogy rühellem – sipákolt, mint egy kislány.
Megforgattam a szemeimet.
Néha elviselhetetlenül hülye tud lenni. Mégis, talán ő az egyetlen ember ezen a földön, aki elbírja viselni az érdekes stílusomat. Igazából, ha jobban belegondolok, nincs is szükségem barátokra. Jól elvagyok én egymagam is! Ja, csakhogy ehhez a magányhoz most – a nővéremnek hála – csatlakozott egy vadidegen is.
- Kíváncsi vagyok, hogy a kiscsaj meddig tud ellenállni neked – röhögött fel idétlenül Ralf.
- Már akkor aláírta a halálos ítéletét, mikor betette hozzánk a lábát. Nem lesz nagy ügy! – ördögi mosolyra húztam a számat.
Jaj Kristen, előre sajnállak!

/Kristen/

SZEPTEMBER

Izgatottan szálltam le a repülőgépről. A gyomrom még liftezett a magasságkülönbség miatt, de már nem forgott velem a világ, ami jó jel.
Elindultam a csomagjaim felé, csakhogy megmozdulni se lehetett a sok embertől. Jobbról-balról lökdöstek engem, ami megnehezítette a közlekedést.
Megszokhattam volna már 19 év alatt a tumultust, hisz New York vagy százszor nagyobb, mint Southampton, mégis ez a rengeteg ember zavaróan hatott rám. Nem csoda, aki elszeparálódottan él, nem ismerheti ki magát ebben a csődületben.
Nagy nehezen aztán sikerült átverekednem magam a tömegen, és sikeresen megtaláltam a poggyászomat is. Már csak egy dolog volt hátra. Megtalálni az ideiglenes családomat.
Elindultam a váró irányába, ahol némivel kevesebb ember szaladgált. Nem telt sok időbe kiszúrnom a marha nagy papírtáblát, amin a nevem díszelgett rózsaszín(!) betűkkel. Egy szőke hajú lány szorongatta azt úgy, mintha legalább is az élete múlna rajta.
Kristen, most fejezd be ezt a negatív hozzáállást! Azért jöttél ide, hogy jól érezd magad, nem pedig, hogy kritizálj! – dorgáltam le magam.
Azt tudni kell rólam, hogy sajnos felettébb antiszociális vagyok. Valahogy utálok emberek között lenni. Beszélgetni velük és jó pofizni nekik pedig egyenesen rühellek.
A szüleim azonban csak úgy engedtek el erre a félévre, ha kivetkőzöm önmagamból, és barátokra lelek itt. Hiába mondtam nekik, hogy ehhez semmi szükség egy kontinensnyi távolságra, ők nem hallgattak rám. Elintézték az iskolámban, hogy jelentkezhessek erre a hülye cserediák programra. Na, klassz! Fél év. Ennyit vesznek el tőlem jogtalanul a szüleim.
- Jó napot – léptem oda a szőke hajú lányhoz, és annak szintén szőke anyukájához. Fasza, már most kilógok a sorból a magam egyszerű barna hajszínével!
A két nő úgy nézett le rám – mert persze majd’ egy fejjel magasabbak voltak nálam mindketten -, mintha maga E.T köszönne nekik.
- Ő, te vagy Kristen? - érdeklődött a fiatalabbik.
- Tudtommal igen – bárgyún kezdtem mosolyogni, mire a lány levette a szeméről a napszemüveget, és gondosan, ügyelve arra, hogy a haját ne sértse meg, a fejére helyezte.
- Ó – ennyit mondott, miután alaposan szemügyre vett.
- Victoria, ne légy tiszteletlen! – lökte arrébb az útból megszeppent lányát az asszony. – Örvendek, én Claire Pattinson vagyok, ő pedig itt a lányom, Victoria. Nagyon örülünk, hogy végre itt vagy Kristen – azzal kedvesen átölelt. Kissé meglepődtem ezen, hisz odahaza ez egyáltalán nem szokás. Max kezet rázunk, de az is ritka. Fura hely ez az Anglia!
- Én is örülök – motyogtam, miután eleresztett.
- Na, ne ácsorogjunk már itt! – csapta össze a kezeit. - Gondolom megéheztél a hosszú út alatt, igaz? – kérdezte, majd elindult a kijárat felé.
Victoria szó nélkül követte őt, én pedig illedelmesen bandukoltam utánuk.
- Nem különösebben vagyok éhes, inkább fáradt vagyok – válaszoltam.
- Akkor egyenesen haza megyünk, ugyanis nekem ma még dolgom van – megálltunk egy hatalmas terepjárónál, amit Claire azonnal kinyitott.
Mi, ez az autójuk? Kik ezek, az angol maffia?
- Ez az összes csomagod? – bökött a manikűrözött kezével a táskám felé Victoria.
- Igen.
- Az klassz! – fintorgott, és beszállt az autóba.
Az klassz? Ez most mit akar jelenteni?
Én is és Claire is beültünk az autóba, majd elindultunk a házuk irányába. Az CD-lejátszóból felcsendülő zene katasztrofális volt, ám Claire és Victoria nem osztották az én véleményemet, mert torkuk szakadtából énekelték ezt a borzalmat. Én tisztelettudóan dülöngéltem jobbra-balra.
- Szereted Justint? – nézett rám a visszapillantóból Victoria. Hirtelen azt se tudtam ki az. Az én zenei szakértelmem valahol a Beatles és Ricky Martin között megrekedt.
- Nem különösebben ismerem – válaszoltam őszintén.
Victoria szemei kikerekedtek, majd hátrafordult és egyenesen a szemembe nézett.
- Nem mondod, hogy nem hallottál még egy Justin Bieber számot sem? – sipákoló hangjától majdnem felnevettem.
- Pedig ez az igazság. Nem követem nyomon az aktuális trendet – vontam vállat.
- Az látszik – azt hitte, hogy nem hallom eme epés megjegyzését, csakhogy túl hangosan mondta ahhoz, hogy elkerülje a figyelmemet. – Majd megmutatom neked a CD-it, okés?
- Oké – bólintottam.
Abból fél tucat számból, amit a megérkezésünkig hallottam épp elegendő volt.
- Megérkeztünk – közölte Claire, ahogy felállt a kocsi beállóra.
Tátott szájjal szálltam ki az autóból. Ez volt a környék leggyönyörűbb háza. Hatalmas volt, így kintről nézve is látszott, hogy van vagy háromemeletes. A házat körülölelő veranda szintén káprázatos volt, és a ház előtti virágoskert maga volt a csoda. Én tényleg nem illettem ebbe a környezetbe. Túl egyszerű voltam hozzájuk.
- Khm, bejössz, vagy inkább itt ácsorogsz naphosszat? – lökött meg nem túl gyengéden Victoria.
Kezdtem aggódni, hogy talán mégse fogjuk megérteni egymást. Ő és én két külön kategóriába tartoztunk. Ő a szépség és a…hát, ész híján stikkes volt, míg én az egyszerűség és az elmésség voltam.
Gyorsan összekaptam magam és követtem őket a házba. A benti látvány még elragadóbb volt, mint a kinti. Nehezen hittem, hogy lehet még tetőzni a luxust, de Pattinsonék rácáfoltak. Bent minden a legmodernebb kiadásban volt jelen. Még a földön heverő szőnyeg is többe kerülhetett, mint a mi New York-i házunk.
- Robert, gyere le, itt a vendégünk! – kiáltott fel az emeletre Claire.
Körbe-körbe forogtam, hogy minél alaposabban szemügyre vehessem a házat. Imádtam ezeket a modern házbelsőket. Talán a szüleimnek tényleg igazuk van abban, hogy lakberendezéssel kéne majd foglalkoznom.
Olyannyira belemerültem a ház tanulmányozásába, hogy fel se tűnt mennyire elszédültem. Megálltam, vagyis csak próbálkoztam vele. Még mindig forogtam, igaz lassabban. Egyik pillanatról a másikra kibillentem az egyensúlyomból és eldőltem, egyenesen nekiestem valakinek. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne zuhanjak rá teljes testemmel, de így is meglöktem őt.
- Mi a franc?! – fogott meg az ismeretlen idegen.
Forgott velem a szoba, és a fiúból is kettőt láttam, ám a belőle áradó kellemes illat azonnal kijózanított. Kibontakoztam a karjaiból, mikor sikerült egyedül is talpon maradnom.
– Részeg vagy, vagy mi? – kérdezte undokul a srác. Ekkor néztem rá először. Letaglózott a látvány. Olyan pimaszul jóképű volt. A haja szőkésbarna volt, ami ide-oda meredezett a fején. Az arca lágy vonásai elképesztően helyessé varázsolták, és ezt csak tetőzte a szürkéskék szempár, ami megfejthetetlenséget tükrözött. Ilyen eszméletlenül férfias férfival nem sokszor találkozik az ember lánya.
- Megkukultál, vagy tán nem értesz angolul? – legyintett a kezével az arcom előtt. Megráztam a fejem. Úristen, Kristen szedd össze magad!
- Bocsi – kértem elnézést, mind a bénaságom, mind a kukaságom miatt.
A srác megforgatta a szemeit, és egy „te bolond vagy” pillantást követően otthagyott az ajtóban.
Úgy éreztem, hogy ebben a családban senki nem kedvel engem. Vagyis inkább semmibe vesznek. Egy nullának tartanak, egy eltaposnivaló kis pondrónak.
- Tök gáz a csaj! Honnan szalajtották, Lelencfalváról? – hallottam meg Robert gunyoros hangját.
- New Yorkból jött – felelte Victoria, Robertnek.
- Biztosan a gettó negyedből – erre mindketten hahotázni kezdtek, én pedig majd’ elsüllyedtem szégyenemben.
Ahogy tovább hallgattam őket, és a lekicsinylő beszédüket, a kezdeti rosszkedvem valami egészen mássá alakult. Dühöt éreztem, méghozzá nagyfokú dühöt. Mi alapján becsülnek le engem? Azért, mert nem követem olyan nagymértékben a divatot, mint ők? Vagy, mert nem vagyok jártas a menő fiúbandákban? Én ezerszer többet érek, mint az ő kisujjuk.
Felvágós sznobok!
- Kristen, miért ácsorogsz idekint? – kérdezte meglepetten Claire, aki épp most jött be a nappaliból.
A két testvér egykettőre elhallgatott.
- Rob, hát itt vagy! – szólt fiához rosszallóan. – Kristen, ő itt az én okos nagy fiam, Robert – úgy csillogott a szeme, mint a drágakőnek. Döbbenet, hogy ennyire büszke erre az otromba fráterre. – Rob, ő pedig a te újdonsült kishúgod, Kristen.
Rob húzott szájjal nyújtott nekem kezet, amit én viszolyogva elfogadtam.
- Frászt – mondta, hogy csak én halljam.
Már most elkezdtem magamban visszaszámolni. Mindössze hat hónapot kell kibírnom ezekkel az űrlényekkel.
Inkább temessenek el élve, kérem!

NOVEMBER

Azt hinné az ember, hogy kéthónapnyi ismertség után jól kijövök majd az újdonsült „családommal”. Nos, az én esetemben ilyenről szó sincs!
- Olyan cuki, hogy az nem igaz! Láttad, hogy ma is milyen istenien festett? Hát nem elképesztően űberszexi? – és csak mondta, és mondta a magáét Victoria.
Komolyan, ennek a lánynak az esze helyén egy púderes dobozka van, na meg némi körömlakk. Csak a nyaka akadályozza meg abban, hogy le ne essen az a szörnyen üres feje a helyéről.
- Valóban, és ahogy rád nézett. Basszus Vic, tutira bejössz neki – trillázta Victora egyik barátnője, Trish.
Éreztem, ahogy a megmaradt agysejtjeim pusztulásnak indulnak.
- Ha minden jól megy, akkor vele megyek a Wight szigeti buliba – tapsikolt Victoria. Helyben vagyunk. A híres neves Karácsonyi buli. Még több, mint egy hónap van vissza, de ezek a lányok már most bezsongtak tőle. A legtöbbjüknek a ruhája is megvan eme jeles eseményre, mások pedig már fix partnerre rendelkeznek.
- Tényleg Vic, a bátyád is jön a buliba? – kérdezte sejtelmesen Andy, aki köztudottan, és leplezetlenül csorgatta a nyálát Rob után. Rob persze nem vette komolyan, csak hülyítette szerencsétlen csajt, aki még annak is örült volna, ha Rob beletörli a koszos cipőjét.
Rob szépen kihasználta őt, és a hozzá hasonló buta lányokat. Egy éjszakára bárki megtette neki, de ennél többet egyikük se remélhetett. Miután kiélvezte az éjszakát velük, másnapra szimplán köszönő viszonyba volt velük. Elképesztően jól csinálta a dolgát. Egy lány se haragudott rá, sőt, istenítették. Ő volt a suli sztárja, a híres Robert Pattinson, a kosárcsapat kapitánya, minden nő álma.
Ha megkérdeztem Andy-t, vagy akárki mást, hogy mondja el nekem, miért szeretik Robot, mindig ez volt a felelet: „Mert menő, és rohadt jól néz ki!” Ennyi?! Ezek lennének Rob erényei? Szomorú igazság, de igen. A nagyképűségén, az egóján és – ne legyünk álszentek - a piszok helyes kinézetén kívül nem volt más ismertetőjegye. De a legtöbb lánynak ez is elég volt, Rob pedig örült magának, hogy ő lehet az iskola császára, aki minden lányt kérés nélkül megkap. Szánalmas!
- Ez az utolsó éve, szóval ezer, hogy ott lesz.
- Kristen, te is jössz? – kérdezte kíváncsian felém fordulva Trish. Victorai a kérdés hallatán majdnem megfulladt a light kólájától.
- Nem hinném – csóváltam meg a fejem.
- Miért nem? Tök jó móka lesz – próbálkozott tovább Trish. Egy: nem akarlak titeket a kelleténél többet látni. Kettő: nem az én közegem ez az egész. Ezt azért mégse mondhattam.
Bármilyen furcsa, Trisht valamilyen szinte kedveltem. Főleg akkor, ha nem volt a közelben Victoria és Andy. Akkor egész tűrhető volt a stílusa, nem volt folytonos megfelelési kényszer hatása alatt.
- Nem hiszem, hogy bárki is meghívna oda.
- De kár, hogy nem vagy népszerűbb – biggyesztette le a száját cinikusan Victoria.
- Én úgy hallottam, hogy Josh Baker-nek bejössz. Talán ő meghív téged – lelkesült fel Trish.
- Majd meglátjuk – zártam le végül a témát.

*

November utolsó hetében jártunk, mikor is nagyon furcsa dolog történt. A szokásos hónapzáró kosármérkőzés zajlott, amin kötelező volt részt venni. (Csak azért persze, mert Rob volt a csapatkapitány, és mint tiszteletbeli Pattinson, kötelességem volt végignézni a „bátyókám” játékát.)
A szokásos hátsó sorban foglaltam helyet, ahol kedvemre csinálhattam azt, amit akartam. Jelen esetben a matek házit, mivel full sügér voltam belőle, így nem ártott a kelleténél egy kicsivel több gyakorlás. Egyedül voltam, mivel a többi lány – vagyis, akiket ismertem – mind a pom-pom csapat tagjai voltak. Nem bántam, hogy most az egyszer nem fárasztanak az üres locsogásukkal.
Szóval, épp egyedül ücsörögtem a széken, mikor észrevettem, hogy sokan felém bámulnak. Nem értettem mi különleges van rajtam. Amikor idejöttem, akkor se mozdította meg senki a füle botját sem, hát most miért tennék?
Zavartan kémleltem körbe, mikor is megállapodott a tekintetem Robon. Ő is engem nézett, méghozzá leplezetlenül. Ez hát a rejtélyes vizslatás oka? Furcsának találják, hogy Rob engem néz? Engem, a kis szürke egeret, aki olyan jelentéktelen, hogy szinte emberszámba se veszik.
Kérdőn néztem rá, mire intett a fejével, hogy menjek le hozzá. Összeszedtem a dolgaimat, majd feltűnésmenetesen lesétáltam a pálya szélére. Vajon mit akarhat? Közli, hogy semmi keresnivalóm a meccsén? Ennyire csak nem bunkó!
- Szia – köszönt nekem mély, búgó hangon. Ilyen hangon még nem hallottam beszélni. A nézése is más volt, mint szokott lenni. Úgy nézett végig rajtam, hogy óhatatlanul is elvörösödtem. A szemei kicsit tovább időztek a melleimen, mint kellett volna, ezért keresztbe fontam a karjaimat előttük.
- Khm – köszörültem meg a torkom, de ez sem esett le neki. – A szemeim itt vannak – közöltem vele remegő hangon. Miért gyulladtam be hirtelen? Hisz ez csak Rob, a tajparaszt szállásadóm.
- Tudom, de a melleid érdekesebbek – majd’ leesett az állam ettől a szövegtől.
Volt szerencsém testközelből látni és hallani a csajozós dumáit, de ez most más volt. Fura volt, hogy velem teszi ezt.
- Igen…nos, mit is akartál? – kérdeztem, csakhogy mondjak valamit.
Végre valahára rám nézett, ám ez a mindent sejtető nézés még aggasztóbb volt. A lábaim megrogytak, ahogy szürkéskék szemeivel fogva tartotta az én tekintetemet. Mintha hipnotizált volna, képtelen voltam elnézni róla. Rob soha nem keltette fel az érdeklődésemet, mint férfi, de most mintha villám csapott volna belém, megszédültem a látványától. A kezem izzadni kezdett és a szívem is ezer fordulaton pörgött. Mi a csuda?
- Csak érdeklődnék, hogy van-e már kísérőd a Wight szigeti bulira? – a kérdését követően megsimogatta a hajamat, sőt, megfogott egy tincset, amit az orrához emelt. Mélyen beszippantotta az illatomat, majd megnyalta az ajkait. Milyen pirosak és… Basszus kulcs, mit művelek?!
- Ne…n…vagyis….öh…nincsen – nyögtem ki nagy nehezen a választ.
Huncutul elmosolyodott a bénázásomon.
- Akkor gyorsan orvosolnunk kell ezt a problémát – lépett egyet közelebb hozzám. Lehunytam a szemeimet, vártam, hogy történjen valami. – Lenne kedved esetleg velem eljönni? – kérdezte, és éreztem, ahogy meleg lehelete az arcomhoz csapódik. Minden épeszű gondolat kitörlődött a fejemből, csak arra tudtam gondolni, hogy Rob csókoljon meg. Erősen, szenvedélyesen, úgy, ahogy előttem még soha senkit.
- Kristen? – türelmetlen hangjától aztán egyből kitisztult a tudatom.
Miket képzelgek? Rob egy tuskó, egy szív nélküli ember, aki szívesen játszadozik olyan könnyű prédákkal, mint én. Nyilván végigment már a suli összes csaján, csak én maradtam hátra. Hát itt volt a nagyszerű alkalom, hogy engem is megkapjon.
- Nem megy – feleltem, és elléptem a közeléből.
- Tessék? Mi nem megy? – nézett rám hülyén.
- Nem megyek el veled sehová.
Nagyokat pislogva meredt rám.
- Most csak viccelsz, ugye? – kérdezte összeszorított szájjal. Nyilván nincs hozzászokva a visszautasításhoz.
- Egyáltalán nem! Keress magadnak egy másik balekot – azzal fogtam magam és hátat fordítva neki, kimentem a tornateremből.
Alig tettem meg pár lépést, valaki megragadta a karomat és erőszakkal visszarántott. Egy kemény mellkasba ütköztem, és egy örvénylő szempárba.
- Hogy gondolod, hogy csak úgy otthagysz engem, ha? – kérdezte feldúltan.
- Szabad ember vagyok, azt teszek, amit akarok – álltam a tekintetét. Nem fogok megfutamodni.
- Egy kibaszottul ostoba ember vagy! – üvöltött velem. Ez most mi a franc?
- Te pedig egy mérhetetlenül nagy bunkó – ütöttem meg a mellkasát teljes erőmből. Hátrahőkölt az ütésemtől, de nem engedett el. Kezdtem újra kényelmetlenül érezni magam. Az a kellemes illat, amit már a legelső nap is éreztem rajta, újból megcsapta az orromat.
- Egy jó indokot mondj, amiért visszautasítod a meghívásomat.
- Több ezret is fel tudnék sorolni – fröcsögtem nem túl kedvesen felé a szót.
- Hallgatlak!
- A legnyomósabb indok talán az, hogy utállak – dacosan felszegtem az államat, mire ő nevetni kezdett. – Mi olyan mulatságos? – kérdeztem felháborodottan.
Nagyon nem szerettem, ha kinevetnek. Egy rossz gyerekkori emlék idéződik fel bennem ilyenkor, de most olyan szinte ellepte a szar az agyamat, hogy még ez az emlék se tudta áttörni magát a gondolataimon.
- Olyan együgyű vagy Kristen – ismét ellágyult a hangja a nevem kiejtésekor.
- Igen? Miért is?
- Azt állítod utálsz, közben meg remegsz értem. Ne is próbáld tagadni, érzem – suttogta közel hajolva hozzám. Az arcunk csak pár milliméterre volt egymástól.
- Mi van? Butaság! – hárítottam.
- Tegyünk egy próbát, és meglátjuk, kinek van igaza – kacsintott.
- De én… - mire befejezhettem volna, a szája már az enyémen volt, és kutatóan csókolt. Szorosan magához ölelt, ami előnyös volt, ugyanis a lábaim biztosan nem tartottak volna meg. Olyan letaglózó érzés volt csókolózni vele. Gyengéd volt, mégis szenvedélyes. Először tiltakozni próbáltam. Összeszorítottam az ajkaimat, hogy kényelmetlen legyen számára a csók, de egy idő után olyan vágy lett úrrá rajtam, hogy óhatatlanul is szétnyíltak az ajkaim. Kihasználta a pillanatnyi zavartságomat, és a nyelvét finoman a számba bocsájtotta. Megragadtam a tarkóját, így még közelebb húztam magamhoz. A testemet hozzápréseltem az övéhez, mire hangosan belenyögött a számba. Ettől a hangtól a testemen végighullámzott egyfajta jóleső bizsergés, ami egy bizonyos pontomban összpontosult.
Rob mindeközben cirógatni kezdte a hátamat, majd haladt egyre lefelé, mígnem belemarkolt a fenekembe. Ettől teljesen megijedtem, próbáltam ellépni a közeléből, csakhogy ő erősebb volt nálam, így a csípőmre helyezte a kezeit, úgy húzott magához.
- Nyugi – mormolta a számba. Újra megcsókolt, de ezúttal én se tiltakoztam. Készséggel kínáltam fel magam neki. Úgy éreztem jóval a föld felett lebegek.
A szívem hangosan dörömbölt, de ahogy megérintettem Rob mellkasát, pontosan a szíve helyénél, nem éreztem semmit. Lehullottak a kezeim, és csak hagytam, hogy csókoljon. Megérezhette a közönyömet, ugyanis egy kis idő múlva abbahagyta a csókot.
- Megint mi van? – kérdezte türelmetlenül.
Ránéztem az arcára, ami idegennek hatott számomra. Valami megmagyarázhatatlant kezdtem érezni. Vagyis… Én tudtam mit érzek, mégse akartam szembenézni vele. Rob nem méltó rá, hogy így érezzek iránta.
- Te… - kezdtem, de jómagam se tudtam mit akarok mondani neki. Úgy nézett rám, mint egy komplett idiótára.
- Én, mi? – sürgetett. – Nyertem?
- Ez nem egy kibaszott játék, te hülye! – azzal kibontakoztam a karjai közül és vissza se nézve futásnak eredtem.
A leghőbb vágyam volt hazamenni!

DECEMBER

Hol is kezdjem? Még ki sem hevertem a tornateremben történt apró kis afféromat Robbal, jött az újabb sokk.
Megszámlálhatatlan mennyiségű, és ízesítésű bonbont ajándékozott nekem. Pontosítva, minden reggel az ajtóm elé csempészte a dobozokat. Eleinte gyerekesnek tartottam. Hisz valljuk be, egy Rob kaliberű pasi, mikor ajándékoz csokoládét? Sohanapján kiskedden!
Viszont, ahogy telt az idő, kezdett tetszeni ez a fajta figyelmesség. Egy idő után a csokik mellé virágot is kaptam, és volt, hogy pár soros versikét is mellékelt a csomag mellé.
De nem csak az ajándékok tekintetében keltett fura benyomást, hanem a viselkedésében is. Már nem nézett levegőnek, mint eddig, sokkal inkább figyelmes és kedves lett velem. Hogy mi okozta nála ezt az éles váltást, arra nem sikerült rájönnöm.
A többieknek is feltűnt ez a Robtól oly’ távol álló viselkedés.
- Mi lelte hirtelen? – kérdezte ebéd közben Trish.
Én csak zavarodottan motyogtam valami „fogalmam sincs” félét, míg Victoria ingerülten válaszolt.
- Kristen az egyetlen, akinél még nem próbálkozott eddig. Nincs nagy jelentősége – legyintett, ám látszott rajta, hogy rettentően foglalkoztatja a dolog. Nem tud belenyugodni a ténybe, hogy talán tényleg bejövök Robnak. Én egy senki vagyok hozzájuk képest.
- Vic, szerintem ez ennél komolyabb – halkította le a hangját Trish.
Victora, Andy és én is egy emberként meredtünk rá.
- Mire akarsz kilyukadni Patricia? – sipákolta Victoria.
- Hogy valóban érdeklődik Kristen iránt.
- Hah, ez badarság! – horkant fel mellőlem Andy. Az én arcom mindeközben céklavörössé vált.
Nem mertem megszólalni, hogy talán Trish-nek igaza van. Már csak az kéne, hogy Victoria fülébe jusson, hogy a bátyja ma este moziba visz. Élve temetne el az biztos!
Így inkább bölcsen hallgattam, és magamban mulattam nevetséges szócsatájukon.

Engem lepett meg a legjobban, mikor ma reggel indulás előtt Rob bejött a szobámba. Épp a hajamat fésültem, mikor kopogtatás nélkül belépett a szobámba.
- Látom ízlett a csokoládé – szólalt meg káprázatos angol akcentusán a hátam mögül. Ijedten kaptam felé a fejem, és lányos zavaromban azt se tudtam mit feleljek.
- Aha – túrtam bele végül szénakazal kinézetű hajamba.
Áhítattal figyelte minden mozdulatomat, nekem pedig ezerféleképp játszódott le a szemem előtt, hogyan tudnám megcsókolni, vagy ő hogyan csókoljon. Ahogy ott állt lezserül az ajtómnak támaszkodva… Atyám, levert a víz! Elképesztő, hogy négy hónapnyi ismertség alatt csak most vettem észre mennyire helyes pasi.
- Aranyos, mikor zavarba jössz – féloldalas mosoly jelent meg a szája szegletében, ami még megnyerőbbé varázsolta amúgy se csúf megjelenését.
- Nem…nem jöttem zavarba – keltem fel a fésülködő asztalomtól, csakhogy olyan heves volt a mozdulat, ahogy felálltam, hogy levertem az asztal egész tartalmát. – Fenébe! – szitkozódtam, majd nekiálltam felszedegetni a földre hullott pipere dolgokat, amiket java részt nem is használtam.
Nem tartottam szükségesnek, hogy úgy fessek, mint a suliban rohangáló lánynak titulált kriptaszökevények. Mi a jó abban, ha a felismerhetetlenségig elmaszkírozzák magukat? Véleményem szerint komoly önértékelési zavarokkal küzdhetnek ezek az emberek.
- Segítek – guggolt le mellém Rob lovagiasan. Megdermedtem a hirtelen közelségétől, és csak bambán bámultam, ahogy hosszú ujjaival szedegette föl egyesével a dolgaimat.
Hirtelen rám nézett és megállt a művelet közben. Egy végtelennek tűnő percig néztük egymást. Akár a harmadik világháború is kitörhetett volna közben, engem az se érdekelt volna, csak az számított, hogy itt van velem és…
Az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés ismét jelentkezett a gyomromban, sőt, most már a torkomat is szorította valami. A szívem heves dobogásáról pedig már szót se ejtek. Ilyen lenne? Vajon így reagál az ember teste, ha szerelmes? Belezúgtam volna Robert Pattinsonba?
- Tudod – kezdte -, te egészen más vagy, mint a lányok, akiket ismerek – a hangja férfiasan mély volt, mégis lágyan csengett. Megborzongtam tőle.
- Igen, én vagyok olyan…szép, mint ők – tűrtem el a hajamat a fülem mögé. Eltökélten a padlót kezdtem fixírozni. Nem akartam újból ránézni, és szembesülni a zord igazsággal, hogy egyetért velem.
- Hm. Attól függ, ki mit tart szépnek, nem? – a legnagyobb körültekintéssel simogatta meg az arcomat. Tessék? Ez most mi? – Kérlek, nézz rám – emelte meg az arcomat az államnál fogva. Engedelmeskedtem neki, és újra rabja lettem szürke szemeinek.
Hol volt négy hónapig ez a kedves fickó? Miért csak most mutatja meg a valódi, szerethető énjét?
- Szeretném, ha nem becsülnéd le magad – csúszott közelebb hozzám, mire szaporábban kezdtem venni a levegőt. A pulzusom biztosan az egekbe szökött. – A múltkor mérhetetlenül nagy bunkó voltam veled – hajolt egyre közelebb. Csak a száját tudtam nézni, ahogy ő is csak enyhén szétnyílt ajkaimat mustrálta. – Sajnálom – a lehelete megcsapta az arcomat, mire lehunytam a szemeimet és alig hallhatóan felsóhajtottam. Óvatosan a hajamba markolt és egy kissé hátrahúzta a fejemet. Egyáltalán nem fájt, inkább felkorbácsolta az eddig szunnyadó érzékeimet. – Meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte, de az ajka már szinte súrolta az enyémet.
Minden gondolat elhagyott, csak a mindjárt bekövetkező csókra tudtam összpontosítani. Azért egy erőtlen biccentésre még futotta.
Hallottam, ahogy Rob elmosolyodik, majd kertelés nélkül megcsókolt. Szenvedélyes volt, amitől én is kellőképp beindultam. A hajába túrtam, miközben ő elkezdte feltűrni a pólómat. Az érintése új és különleges érzés volt. Előtte még senki nem érintett meg így. Ilyen vággyal telve.
A nyelve dinamikus táncot járt az én számban. Teljességgel beindultam, és gondolkodás nélkül másztam az ölébe. Belemarkolt a fenekembe, majd magára húzott, és olyan erősen szorított magához, hogy egy tűt se lehetett volna közénk rakni. Az ösztöneim olyan dolgokra sarkalltak, amiket józan állapotomban biztosan korainak tartottam volna. Feltűrtem én is Rob pólóját, majd megérintettem a hasát. Rob elszakadva a számtól hangosan felnyögött és a teste enyhén összerándult. Felizgatott a hangja, és a reakció melyet egyetlen puszta érintéssel kiváltottam nála. Akartam őt. Kívántam, és ebben a percben az övé szerettem volna lenni. Fittyet hánytam a körülményekre, és a tudatra, hogy pár héttel ezelőttig még teljes szívemből gyűlöltem őt. Ha így csókol és érint, minden rosszat elfeledek.
Ficeregni kezdtem az ölében, mire abbahagyta a csókot. A homlokát a homlokomnak vetette és hangosan zihált.
- Teljesen felizgattál – közölte néhány levegővétel között. Beharaptam az alsó ajkamat és kipirulva döntöttem a mellkasára a fejemet.
- Le akarok veled feküdni, Rob – suttogtam. Kérdőn nézett le rám, mire gondolkodás nélkül újra megcsókoltam.
Nem kérdezett semmit, csak hanyatt döntött a szőnyegen, és gyakorlott mozdulattal kezdte kigombolni a farmeremet. Elaléltam tőle teljesen.
A számról aztán áttért a nyakam csókolgatásához. Úgy éreztem, hogy a bőröm tűzforró, míg az ajkai jéghidegek. Libabőrös lettem ettől az ambivalenciától.
Rob kis idő múlva abbahagyta a csókot, és felemelkedve rólam, lehúzta a nadrágomat. A lábaimat szorosan összezártam, de ő – hogy közéjük tudjon feküdni – szétfeszítette azokat. Először a bugyin keresztül érintett meg, mire megrándultam. Nagyon fura volt. Majd, ahogy egyre többször simított végig rajtam az anyagon keresztül, kezdett kedvemre való lenni a dolog. Megfogtam az egyik karját és erősen megszorítottam. A csípőm önkéntelenül megmozdult, és ezzel egy időben kéjes nyögés hagyta el a számat. Éreztem, hogy a mellbimbóim majd’ átszúrják a felsőmet.
- Csókolj…csókolj meg, kérlek – nyúltam felé, mire készséggel teljesítette a kérésemet. A simogatást persze egy percig se hagyta abba, minek eredményeképp a szájába nyögtem.
A következő, amire emlékszem, hogy miközben csókolózunk, Rob benyúlt a bugyim alá. A keze hideg volt, én pedig halálra rémültem.
- Ne!
Mit csinálok? Ezt nem szabad! Legalább is nem itt, és nem most!
Ijedten löktem el magamtól, és húztam vissza a farmeremet. Összegörnyedve ültem le az ágy végébe.
Most biztosan egy ijedős kis libának tart. Utálni fog, amiért visszautasítottam. Pedig isteni volt, amit művelt. Mégis beijedtem. Hisz ő annyira tapasztalt, én pedig hozzá képest egy tudatlan kis csitri vagyok. Istenem, miért kell ennek ennyire bonyolultnak lennie?
Félve néztem felé. Még mindig a földön ült lehunyt szemmel. Egyértelmű, gyűlöl!
- Rob? – szóltam hozzá remegő hangon.
Lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Nem tudtam olvasni a tekintetéből, olyan…üres volt. – Ne haragudj rám – tátogtam.
Szótlanul felkelt, és odasétált hozzám. Mindenre felkészítettem magam. Hogy üvölteni fog velem, hogy szó nélkül kimegy, hogy elmondd minden hülyének. De ehelyett:
- Elvből rosszul indítottam – guggolt le elém.
Értetlenül néztem le rá. Nincs kiakadva?
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Aranyszabály, hogy csak a harmadik vagy negyedik randin kerül sor a szexre – mondta nemes egyszerűséggel.
- És eddig hányszor tartottad magad ehhez a híres szabályhoz? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.
- Ez most nem lényeg, az a fontos, hogy előbb randiznunk kell, csak aztán léphetünk egy fokozatot – megfogta az ölembe nyugvó kezemet és lazán megszorította.
- Értem – bólintottam. – Én úgy hiszem, mi jó pár lépcsőfokot átugrottunk már, nem?
- Nagyon úgy fest – kacsintott szemtelenül. – Kérdezhetek valamit? – váltott komolyra.
- Persze.
- Te szűz vagy még?
Nem ért váratlanul a kérdése. Nyilván rutinos szeretőként egyből feltűnt neki a gyakorlatlanságom.
- Igen – motyogtam. – Ez zavar téged? – kérdeztem félve.
- Egyáltalán nem, sőt mi több, ez nagyon izgató – nyomott egy puszit az arcomra. – Akkor hercegnőm, benne vagy egy randiban?
- Igen, már alig várom – válaszoltam csillogó szemekkel.
- Pontban hétkor érted jövök drága hölgy – azzal idétlenül meghajolt előttem, csókot dobott a kezével, majd távozott a szobámból.
Még hallottam, ahogy Victoria felháborodottan kérdőre vonja.
- Mit kerestél a béka szobájában?
Milyen kedves kis becenevet talált ki nekem. Nem is olyan ostoba, mint hittem.
- Közöd? – kérdezett vissza Rob flegmán.
- Ugye nem érdeklődsz iránta úgy?
- Kurvára nincs közöd a magánéletemhez, hugicám – közölte vele nyers hangon Rob. Elégedettséggel töltött el, hogy nem érdekli a testvére véleménye. Ezek szerint mégis számítok neki.
- Balfasz! – azzal Victoria magára csapta a szobája ajtaját, én pedig leplezetlen örömmel készülődtem tovább az iskolához.

*

- Akkor ez igent jelent? – fürkészte tovább az arcomat, de én nem adtam meg neki az örömet, hogy láthassa elaléltságomat.
- Valami olyasmi – vontam vállat és elindultam az utca másik irányába. Egykettőre utolért és visszarántott magához. Mindketten önfeledten kacarásztunk.
- A valami olyasmi nekem kevés – fogtam meg a csípőmet és szorosan magához vont. – Adj egyértelmű választ!
- Nem szeretsz a sötétben tapogatózni, igaz? – incselkedtem vele.
- Az attól függ… - nézett rám vággyal teli tekintettel. A hatás kedvéért belemarkolt a fenekembe.
- Disznó! – ütöttem meg a mellkasát, mire eleresztett.
- Szóval?
- Igen. Hát persze, hogy elmegyek veled arra a bulira – a mondat végén viccesen nyelvet öltöttem rá.
- Halleluja!
- Gyere, mielőtt a nővéred szívszélütést kap, hogy hol vagyunk – nyújtottam felé a kezem, mire szem forgatva hozzám lépett.
- Baromira leszarom, hogy Victoria mit csinál. Felőlem fejre is állhat, az sem érdekel.
Elmosolyodtam ezen.
Rob 180 fokos fordulatot vett. A randink óta két hét telt el, és ez idő alatt olyan pozitív fokú változást véltem felfedezni nála, ami még nekem is meglepő volt. Nem hittem, hogy ennyire szórakoztató és kellemes társaság. És azt végképp nem tudtam elképzelni róla, hogy egyszer egy ilyen lánynak fogja csapni a szelet, mint amilyen én vagyok.
Kezdetben úgy éreztem, hogy mi vagyunk a Szépség és a Szörnyeteg. Ő a szép, én meg a szörny. De mára már levetkőztem ezt affajta aggályomat, és emelt fővel sétálok mellette. Soha nem érzékelteti velem, hogy ő felsőbbrendű volna. Pedig amilyen pökhendi és undok volt…
Napról-napra közelebb éreztem őt magamhoz, és már nem kellett sok hozzá, hogy kimondjam neki, hogy szeretem.
Ám tudtam, hogy ettől a rózsafelhőkből álló csodás világtól egyszer – nem is olyan sokára – el kell búcsúznom. Nekem nem ez az otthonom, hanem New York. Ám, akárhányszor erre a témára akartam terelni a szót, Rob ügyesen vonta el a figyelmemet valami egészen mással.
Boldog voltam, mint eddig talán soha.
A boldogság azonban mulandó…

Ez lenne - egyenlőre - az én karácsonyi ajándékom nektek!! ^^
Szeretném, ha pipálnátok, vagy komiznátok.
Köszönöm (L)