My life would suck without you - 10. rész (Részlet)

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy egyelőre csak részlettel tudok nektek szolgálni, de az a helyzet, hogy egész héten betegeskedtem és nem volt időm megírni a fejezet végét.
Igyekezni fogok, hogy minél előbb befejezhessem, de annak a minősége talán rosszabb lesz, mint az eddigieknek :S
Köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket és pipákat egyaránt!!! (L)
A megértést előre is köszönöm!!

Lilluci


U.I: Katta te volt az egyedüli, aki megosztotta velem a gondolatait a Breaking Dawn zenéiről, amit nagyon köszönök!!
Nos a 100 Monkeys-t én is nagyon sajnálom, amiért nem került fel, de talán a 2. részben megörvendeztetnek minket ilyesmivel;) Én is hasonlóképp hozzád, ezt a 2 számot fogom hallgatni, amíg ki nem jön a lemez:D
Még1x köszönöm a véleményedet!! (L)



Tíz - RÉSZLET

/Kristen/

...

- Mintha az első találkozásunk játszódna le újra – hallottam meg az ismerős hangot egyenesen a fülembe felcsengeni. Kótyagosan ráemeltem a tekintetemet. Tényleg ő volt az, nem csak hallucinálok. – Ennyire fájt ez a kis összekoccanás? – kérdezte, majd végigsimított az arcomon, én azonban egyből kitéptem magam a karjai közül, s szikrázó szemekkel meredtem rá. Valóban olyan volt az egész, mint mikor először összefutottunk. Akkor is elbotlottam – a saját lábamban természetesen -, mire ő utánam kapva szorosan a karjaiba zárt. Az azonban más helyzet volt. Akkor felcsigázott az érintése, most azonban undorodtam tőle, és főleg magamtól, amiért egykoron gyengéd szálak fűztek minket össze. – Kristen, jól vagy? – kérdezte, mivel nem válaszoltam az előző kérdésére.
- Ja – köptem felé a szót.
- Ennyire nem kell örülnöd nekem – nyájasan elmosolyodott, és beletúrt szőke hajába.
- Megnyugtatlak, egyáltalán nem örülök, sőt… - fintorba torzult az arcom, ahogy ránéztem.
- Megérdemlem, hogy utálj, de nincs itt az ideje elásni a csatabárdot? – ártatlan szemeket meresztett rám.
- Egy jókora tökön rúgásnak lenne itt az ideje, te szemét! – emeltem fel a hangomat erélyesebben. Ne adja már itt elő nekem a nagy halált, mert nem veszem be!
- A heves vérmérsékletedből nem vesztettél hála Istennek.
- Majd mindjárt megtapasztalod mennyire heves vagyok, ha most azonnal nem takarodsz el innen!! – fröcsögtem undokul.
- Ácsi Kristen! – emelte magasba a kezeit védekezésképp. – Nem állt szándékomban összebalhézni veled, csupán üdvözölni akartam egy régi, számomra oly’ kedves ismerőst – szívére helyezte a kezeit.
- Alex, baszd meg, oké? – ezt már nem durcásan közöltem vele, hanem úgy, hogy az fájjon is. Mosolyogtam.
- Nézd Kristen, tudom, hogy a múltban csúnyán kihasználtalak, amiért most szeretnék elnézést kérni – őszintének tűnt, én még se tudtam ilyen könnyen túltenni magam az ügyön.
- Még van pofád idejönni és bocsánatot kérni?! Miért nem jutott ez 3 hónappal előbb eszedbe, mikor szinte magatehetetlenül feküdtem otthon miattad!!!
- Kérlek, ne itt beszéljük ezt meg – lépett közelebb hozzám, ugyanis az üvöltözésemre sokan felénk kapták a fejüket.
- Ne, akkor mégis hol gondoltad?! – érdeklődtem csak úgy mellékesen.
- Szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni holnap, a futam után – megrökönyödtem a kijelentésén. Szívózik velem, vagy mi a szar?
- Alex, eszednél vagy? Életem utolsó tette lenne veled elmenni bárhová is. És ezt jól vésd a fejedbe! – böktem meg a mellkasát.
- Kristen… - kezdett volna újra próbálkozni, csakhogy feltűnt a színen szuperhős Robert.
- Valami gond van esetleg? – kérdezte metsző hangon, s azt a pontot nézte, ahol még mindig az ujjam tartózkodott, vagyis Alex mellkasát.
- Ez nem tartozik rád – szólt vissza neki Alex nyugodtabban. Nem akart balhét, ezt látszott rajta.
- Kristen az én asszisztensem, szóval rám is tartozik!
Hát persze, ennyi vagyok neki csupán. Egy alkalmazott, egy szerencsétlen asszisztens, akit meg kell védeni a csúnya ex-baráttól. Nem leszek a rohadt játékszere!
- Mikorra legyek kész vasárnap? – kérdeztem Alextől, aki ugyanolyan meglepett fejet vágott, mint Rob.
- De az előbb… - értetlenkedett Alex, mire gyorsan közbevágtam.
- Átgondoltam, és jó lenne végre egy kicsit nosztalgiázni a régi szép időkről – álmosollyal keretezett arcomat látva senki nem mondhatta volna meg, hogy belül ordítottam. Az események áldozata lettem.
- Igen, én is ezt szeretném – felelte Alex boldogan. Rob értetlenül nézett hol engem, hol Alexet. Persze, hogy nem érti. Miért is értené?
- Kristen, jönnél? Nekünk még van egy pár megbeszélnivalónk – ragadta meg a karomat nem túl gyengéden Rob, de én kirántottam a szorításából magam.
- Rob, elég tiszteletlen dolog a részedről, hogy csak úgy félbeszakítod mások beszélgetését - Rob hátrahőkölt erre, majd ökölbe szorította a kezeit.
- Jönnöd kell, mert én azt mondtam!! – mordult rám, mint egy igazi diktátor.
- Nem vagyok marionett bábú, akit csak úgy ugráltathatsz. Menj vissza a kis rajongóidhoz – intettem a kis szőkeségek felé, akik még mindig nyál csorgatva bámulták bálványukat.
- Kibaszott nagy hülye vagy! – azzal fogta magát és egy szó nélkül lelépett. Néztem a távolodó alakját, de nem tettem semmit annak érdekében, hogy maradásra bírjam. Lehetséges, hogy én értelmeztem félre mindent, és itt lett volna a nagy áttörés, de ezt már soha nem fogom megtudni. A döntés megszületett bennem, így ezzel a „Mi lett volna, ha…?” kezdetű mondatocskával kell tovább élnem.
- Ejha, ez nem volt semmi – füttyentette Alex. Róla már teljesen meg is feledkeztem. – Akkor holnap este nyolcra érted megyek, rendben? – csillogó szemeit látva megrémültem. Én csakis a hecc kedvéért adta be a derekam, egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy együtt töltök vele egy estét.
- Nézd Alex, ne kertelek, nem akarok elmenni veled sehová!
- Gondoltam, hogy nem a két szép szememért gondoltad meg magad egyik pillanatról a másikra – kezdte. – Látom én, hogy mi folyik itt – mért végig tetőtől talpig.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
- Csak Rob miatt egyeztél bele a vacsorába. Őt akartad féltékennyé tenni, ugye? – még Alex is rájött a titkomra. Hát ez kész!
- Marhaság! – legyintettem. – Nem mondom, hogy örültem a találkozásnak. Szervusz Alex – azon voltam, hogy elmenjek, de ő megakadályozott benne. Elém állt, elzárva így az útvonalat. – Mit akarsz? – néztem rá kelletlenül.
- Egy vacsorába igazán nem halsz bele. Nem beszélünk se a múltról, se a jelenről, ígérem – esdeklőn nézett le rám. Hogy a fene vinné el azt a nagy szívemet.
- Oké – adtam meg magam.
- Nagyszerű – csapta össze a két tenyerét.
- De most mondom, hogy ez az utolsó alkalom, hogy kettőnknek köze van egymáshoz - figyelmeztettem.
- Értettem – szalutált.
Na ebből vajon mi fog kisülni?

...

Ennyi lenne a részlet!! Gondolom mindenkit kiakasztottam jó szokásomhoz híven. Nem áll szándékomban folyton húzni az agyatokat, csak bennem precíz pontossággal megvan a történet menete, és azon nem vagyok hajlandó változtatni még akkor sem, ha ez jó pár ember idegeire megy már!! Sajnálom!!!