All or Nothing - 01.

Sziasztok!

Nos, nem nagyon akarok semmit hozzáfűzni ehhez a történethez, egyszerűen csak annyit mondanék, hogy nem vagyok normális! (Bár, erre már szerintem Ti is rájöhettetek)

Annyit kérek Tőletek - mivel Ti olvasottabbak vagytok nálam -, hogy írjátok meg, ha van már ilyen történet, vagy ilyen című sztori!! Nem akarok senkit koppintani, ezért már most szeretném elejét venni az ilyen dolgoknak :)

Ha létezik ilyen történet, akkor természetesen nem írom tovább, mivel más ötletével nem akarok kérkedni.

Ha viszont nem létezik, nem tudtok róla, akkor csak is a Ti kezetekben van a történet sorsa.

Írjátok meg - komiba, chatbe -, hogy érdemes-e időt, energiát, ötletet szánnom erre a sztorira!!

Természetesen, ha látok pozitív visszajelzéseket, akkor megírom, DE csak, ha vége lesz a My Life sztorinak. (Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem sok van vissza belőle)

Ahhoz képest, hogy nem akartam semmit írni, elég hosszúra sikeredett ez a monológ :D

Jó olvasást!! 

Lilluci

All or Nothing

„Egy keserű csók ég ajkaimon,

mert veled vagyok tiltott bűnös hajnalokon, s hazudom,

hogy a másiknak ez úgysem fáj,

hogy benned s bennem ébredt egy új vágy,

s veled élem át egy másik arcom.”

01.

- Miss Stewart, ez meg mi?! – Mr. Grant a vállam fölött tekint a munkámra, s hangjába, csodálkozással egybekötött aggodalom vegyül. Az arcomat azonnal ellepi a pír, szégyenemben pedig az ecsetet markolászom. Félve fordulok felé, ő azonban rosszallóan mered a képemre. Tudom, hogy a mai napi – vagy inkább heti – teljesítményem kritikán aluli, de rosszul esik, hogy nagyközönség előtt kér számon. A csoporttársaim ugyanis egy emberként néznek rám, és fintorogva konstatálják magukban a tanár igazát. Én is látom a nyilvánvalót. A képem úgy fest a festővásznon, mint egy hároméves gyatra próbálkozása.

- Sajnálom – szabadkozom, ám tisztában vagyok vele, hogy mi/ki miatt nem tudok száz százalékosan a festésre koncentrálni. Fél éve próbálom magamban elfojtani ezt a gyerekes rajongást, de minduntalan meggyőzőm magam, hogy lehet esélyem. Nevetséges! Sőt, szánalmas!

- Nem tudom mi miatt lett ennyire motiválatlan, de figyelmeztetnem kell, ha ez így megy tovább, az az ösztöndíjába kerülhet – csóválja a fejét és a tekintetében csalódottság ül.

- Igyekezni fogok, Mr. Grant, ígérem – nyögöm, csakhogy hagyjon békén.

Ha megerőszakolnám magam se tudnám visszahozni azt az önfeledt és szabad Kristent, aki három évvel ezelőtt voltam. Kihunyt belőlem a tűz, értelmét vesztette mindenfajta erőfeszítés. Pedig bárki megmondhatja, aki egy kicsit is ismer, hogy a festés a fő szenvedélyem. Kiskoromtól kezdve ezzel szerettem volna foglalkozni, és mikor felvettek a Képzőművészetire, az maga volt a valóra vált álmom. Anyám persze nem értette, mi olyan érdekes pár koszos ecsetben és néhány bugyuta képben, én viszont éltem-haltam ezekért. Imádtam a festék érdes szagát, nem zavart, ha a ruháim festékfoltosak lettek, és mindig elégedettséggel töltött el, ha egy-egy művemet a tanáraim – akik hozzáértő művészek – dicsőítették. Most viszont kifordultam magamból és elvesztettem egy nagyon fontos dolgot, ami elengedhetetlen egy festő számára. A lelkesedésemet.

- Azt nagyon remélem Kristen, mivel maga az egyik nagy reménysége iskolánknak. Próbálja meg újra lefesteni ezt a csendéletet, ezt pedig, ami a papíron van, látni sem akarom! – bökött az ujjával a felismerhetetlen alakzatokra, majd fejcsóválva továbbállt és szemügyre vette a többiek művét.

Reményvesztetten sóhajtottam fel és próbáltam korrigálni a festményt, de még rosszabb lett, mint előtte. Kezdtem nagyon is pánikba esni. Létezhet olyan, hogy valaki elveszíti a tehetségét? Nagyon remélem, hogy nem, mert ha ez a szörnyűség mégis bekövetkezne, mehetnék anyám mellé dolgozni. Nem! Még, ha fene fenét eszik is, én akkor is a sarkamra állok és befejezem ezt az iskolát, aztán nyitok egy saját galériát, és jól menő festő és üzletasszony leszek egy személyben. Távol anyámtól és persze Tőle.

- Héj, Kris – szólt a barátságos hang mögülem, de hanggal együtt egy ecset is fúródott a hátamba. Mosolyogva fordultam hátra, és a mindig jókedvű Joe arcával találtam szembe magam. – Mi a gond, napsugár? – kérdezte, és rám villantotta fogpasztareklám szerű mosolyát.

- Szar napom van, ennyi – sóhajtottam. – Azt hiszem ezt elejtetted – nyújtottam vissza az ecsetét. Szem forgatva vette át tőlem, de közben kezével gyengéden átfogta a csuklómat. Meglepetten pislogtam fel rá. Sokszor csinál ilyet, de mivel alig van tapasztalatom fiúk terén – hiába vagyok huszonkét éves – mindig zavarba hoz a közvetlenségével.

- Ezt szajkózód már vagy egy éve – közölte nyers hangon. Az kizárt! Olyan régóta kerget őrületbe az az idióta? - Ugye ennek semmi köze Lewishoz? – kíváncsian felvonta a szemöldökét és feszülten várta a válaszom. Ki emlékszik már Lewis-ra? Az csak egy kamaszszerelem volt, ami, ahogy jött, olyan gyorsan el is múlt. Még szót fecsérelni rá is időpocsékolás.

- Dehogy! Otthon kicsit összejöttek a dolgok – füllentettem, mert nem akartam beavatni legbensőbb titkaimba. Attól függetlenül, hogy ő volt az egyik legjobb barátom – bár néha úgy érzem, hogy szeretné egy szintel feljebb helyezni a kapcsolatunkat – fiú lévén nem akartam az orrára kötni a szívügyeimet. Úgyis kiröhögne, és elmondaná, hogy elment a maradék eszem is. Erre magamtól is rájöttem, nem kell egy barát közbenjárása ehhez.

- Anyád megint nyaggat a modellkedéssel?

- Sosem adja fel a reményt – most rajtam volt a sor, hogy a szememet forgassam, mire Joe jóízűen felnevetett.

- Hát, nem csak ő látna szívesen a kifutón egy szál semmiben – kacsintott rám félreérthetetlenül. Na, mit mondtam?

- Azt mindjárt gondoltam – szűrtem a fogaim között. Még hogy én modell? Jó vicc, de tényleg. Előbb vágnám le valamelyik végtagom, minthogy anyám felügyelete alatt parádézzak a sok sznob között.

- Viccet félretéve, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – hangja együtt érző volt, a tekintete kedves én mégse éreztem olyan közel magamhoz, hogy egy ilyen titkot megosszak vele. Elég, ha csak én tudok róla. Én is pironkodom magamban, ahányszor eszembe jut!

- Mr. White, bocsássa meg, hogy félbeszakítom az udvarlási ceremóniáját, de emlékeztetnem kell, hogy Ön most egy tanórán vesz részt, ahol kötelező feladata van. Úgy érzi, hogy teljesítette a dolgát? – Mr. Grant a semmiből tűnt elő és még szigorúbban festette, mint fél órával ezelőtt. Joe lemondóan sóhajtott, majd elnézést kérve a tanártól, folytatta a munkát. Én is ezt tettem…látszólag.

Magamban fohászkodtam azért, hogy a visszamaradt tizenöt percben Mr. Grant nagy ívben kerülje el a vásznamat. Az imám meghallgatásra talált, mert a maradék időben Justint, a kanadai cserediákot tüntette ki tisztes figyelmével. Az óra végeztével gyorsan összeszedtem a dolgaimat és trehányul bevágtam őket a táskámba. A mai napra ez volt az utolsó órám, ami egyrészt megkönnyebbülést okozott, másrészt halálra rémített. Nem akartam találkozni Vele. Minden porcikám tiltakozott ellene, csak egy volt áruló közülük. Az a fránya szívem. Ahányszor felidéztem magamban az arcát és a hangját, a szívem ezer fordulaton pörgött.

- Csá, kiscsaj! – karolt belém a kijárat előtt Holly, az egyetlen nőnemű barátom.

Hollyval nagyjából egy éve barátkoztam össze, mikor is kiderült, hogy Lewis – a korábban említett szerelmem – egyszerre mindkettőnkkel randizik. Összefogtunk hát a hitvány és gerinctelen ficsúr ellen, és nyilvános megaláztatásban részesítettük. Onnantól kezdve dacszövetség alakult ki köztünk, és ez a barátság mind a mai napig szilárd lábakon áll. Bár a természetünk ellentétesebb nem is lehetne. Holly társasági ember, én pedig inkább visszahúzódó személyiség vagyok. Ő rögtön kimondja, amit gondol, én szeretek napokig rágódni egy-egy dolgon. De a mondás szerint az ellentétek vonzzák egymást, és szerintem pontosan ettől szép a barátságunk. Persze Hollynak hála elkezdtem én is szocializálódni, de még nem vagyok túl közvetlen és laza számomra idegen társaságban. De folyamatosan dolgozunk az ügyön.

- Milyen napod volt? – kérdezte, ahogy elindultunk kifelé. Sok fiú most is utána fordult, mivel Holly – lány szemmel nézve is – gyönyörű volt. Magas, szőke és a korához képes igen érett. A ruháit mindig a legnagyobb gonddal válogatja ki, a haja mindig szépen rendezett, a sminkjét pedig egy profi sminkes is megirigyelhetné.

- Pff, hát a szar elég enyhe kifejezés – fintorogtam, ő pedig azonnal megtorpant, így – mivel belém karolt – visszarántott engem is. – Naaa!!

- Csak nem megint lefagytál?

- De – ismeretem el ajak harapva. – De ez most rosszabb volt az eddigieknél is.

- Hogy érted? – érdeklődött kíváncsian. A másik dolog, amit rettentően kedveltem benne, hogy mindig érdekelte mi van vele. Bármivel fordulhattam hozzá, ő készséggel segített.

- Hát, most még a színeket sem sikerült rendesen kikevernem. Nagyon félek Holl, hogy elveszítem az ösztöndíjat – összeszorítottam az ajkam és próbáltam lenyugodni. Mindig halálosan felzaklat, ha erre gondolok. Ez az életem, nem veszíthetem el!

- Kris, nem kell azonnal az ördögöt a falra festeni – bokszolt játékosan oldalba, a szemei pedig már nevettek. Ezúttal nem tartottam vele, mert magamban éreztem a közelgő véget.

- Mr. Grant figyelmeztetett erre – ismertem be nyugtalanul. Holly kikerekedett szemmel nézett rám, az ő jókedve is pillanatok alatt elszállt. – De hagyjunk engem és a nyomorom, inkább mesélj, neked, milyen napod volt? – a témaváltás tűnt a legokosabb megoldásnak.

- Hát… – kezdte bizonytalanul, de mikor biztosítottam róla, hogy velem minden rendben, folytatta – Megcsináltam életem első jelmeztervét. Mármint megvarrtam meg minden. Mrs. Austen elégedett volt a munkámmal, bár szóban nem dícsért meg.

- Holly, ez fantasztikus! – lelkesedtem. – Gratulálok – azzal megöleltem a barátnőmet. Tényleg határtalanul boldog voltam, amiért sikerült megvalósítania az elképzelését. Holly látványtervezőnek tanul és ő az évfolyam legjobbja, még ha ő nem is kérkedik ezzel. – Az lenne a meglepő, ha Mrs. Austen egyszer az életben örülne valaminek, nem? – kérdeztem viccesen, mert nyílvánvaló tény volt, hogy az idős oktató szereti magában tartani az érzéseit, és nem ad hangot a tetszésének. A nemtetszésének viszont annál inkább.

- Házsártos vén… - kettéharapta a mondatot és csak bámult maga elé. Úgy nézett ki, mint akit hipnotizáltak, én pedig hangosan kacarásztam mellette. Nem értettem a reakcióját, ezért pontosan odafordítottam a pillantásom, ahol az ő tekintet kalandozott. A tüdőmben lévő összes levegő kiszorult, a szívemet a torkomban éreztem, a tenyereim pedig izzadni kezdtek. Kezdődik!

- Miért nem figyelmeztettél, hogy Ő jön érted? – kérdezte elfúlt hangon Holly. Idegesített, hogy belőle is olyan hatást vált ki, mint belőlem. Azt akarom, hogy ez csakis az én kiváltságom legyen!

- Mert én sem tudtam – suttogtam alig hallatóan.

A kocsinak támaszkodva állt, épp cigarettázott. Megbűvölve néztem, ahogy azt a fránya szálat a szájába veszi, majd a lehető legtermészetesebb módón fújja ki a szájában rekedt füstöt. Olyan izgató volt az egész művelet, hogy a mappát, amit a kezemben tartottam, most még erősebben szorítottam a mellkasomhoz. Az utcán elhaladó lányok mind felé pillantottak, és szempilla rebegtetve várták, hogy reagáljon valamit, de Ő csak szívta az az átkozott bagót és semmibe vette azokat a csitriket. Olyan lezserül nézett ki kopott farmerében, fehér pólójában és enyhén kócos hajával. Ja, és szexepilt még erősíti az arcán lévő borosta is. Önmagában is halálos egyveleg, de akkor még szó sem esett libabőrt eredményező hangáról.

- Olyan mázlista vagy te csaj – közölte két ámulás között Holly. Tudom – akartam mondani, de inkább ráharaptam a nyelvemre és magamra öltöttem a durcás kislány álarcát. Szégyen, hogy még a legjobb barátnőmnek sem mesélhetem el, mi zajlik le bennem minden alkalommal, amikor csak meglátom ezt az eszményien szép férfit.

- Cserélhetünk, ha gondolod – jött az undok hangnem, amit az évek során tökélyre fejlesztettem, ha Róla volt szó.

Ekkor vett minket észre Ő. Azonnal elhajította a cigarettáját és integetett nekem, hogy menjek.

- Akkor holnap? – kérdeztem, ő viszont megbűvölve nézte az ő félistenét. Ez nem hiszem el!

- Aham – annyit tudott kinyögni, én pedig sarkon fordulva trappoltam a kicsiig.

- Kris, várj! – Joe kapott el a karomnál fogva és kissé közel állt meg előttem. Feszültem vártam, hogy mi fog következni, és majd’ elepedtem, hogy láthassam az Ő reakcióját. Joe azonban elálltam előlem a kilátást, amiért átkoztam magamban.

- Ezt a teremben hagytad – nyújtotta felém a borzalmas festményemet.

- Ó – meglepettségemben csak ennyire futotta. – Kösz.

- Arra gondoltam, hogy pénteken esetleg elmehetnék hozzátok és alkothatnánk valamit együtt. Lehet, hogy úgy jobban menne – csibészes mosolya mások számára biztosan ellenállhatatlan lett volna, de az én pajzsomat nem tudta átütni a sármjával.

- Hát… – basszus, most találj ki valami hihetőt!

- Kristen szobafogságban van, ha jól tudom – vágott közbe a báránybőrbe búj farkas.

- Tényleg? – csodálkozott Joe. – Azt hittem, te jó kislány vagy? – tetőtől talpig zavarba ejtően végigmért.

- Ezt majd még megbeszéljük – néztem rá összeszorított szemmel. Joe látta rajtam, hogy kellően ideges vagyok egy ilyen párbeszédhez, ezért megadóan a magasba emelte a kezeit és engedett elmenni.

- Várlak az órán! – kiabálta, mikor becsuktam az ajtót.

Bekötöttem magam és mérgesen dobtam magam mellé az ocsmány festményemet. Első dolgom lesz otthon begyújtani a kandallót és elégetni ezt a szemetet.

- Rossz napod volt? – érdeklődött Rob, ahogy kisorolt a forgalomba. Nem akartam bájcsevegni vele, de szuggerált a tekintetével, ahogy a visszapillantóból nézett rám.

- Az – intéztem el ennyivel.

- Az a kép nagyon rossz fát tehetett a tűzre – a hangja és a szemei is nevettek, én pedig addig a pillanatig nem érettem miről hadovál, míg észre nem vettem, hogy a kezemben gyűrögetem a festményt.

- Miért te jöttél értem? – kérdeztem, ugyanis nem tartozott rá, hogy mi miatt vagyok ilyen.

- Anyukádnak dolga akadt, és megkért, hogy vigyelek haza. Talán baj? – kérdezte érdekes hangsúllyal.

- Neki mindig dolga van – mondtam ki hangosan is a bennem fortyogó gondolatot.

- Ő fontos ember, Kristen. Ezt meg kell értened – magyarázta lágy hangon. Utálom!

- Persze, mindig minden fontosabb a lányánál! – cinikusan felnevettem, de Rob tekintete elkomorult.

- Szeret téged – közölte ellentmondást nem tűrően.

- Ezt te már csak tudod, igaz? – horkantam fel mérgemben. Beharapta az alsó ajkát, inkább nem válaszolt semmit. Mit is mondhatott volna? Semmit nem tud rólunk! Haragudni akartam rá, gyűlölni őt, azért, amilyen helyzetbe hozott, de ahányszor törődést mutat, meglágyulok és legszívesebben a karjaiba omlanék. Az ambivalens érzéseim egyszer az őrületbe kergetnek.

Leállította az autót, de még nem szállt ki, ami engem is maradásra kényszerített.

- Nem akarok felesleges vitákat kettőnk között, Kristen – meredt maga elé. Ó, Istenem, csak ne mondaná ki a nevemet ilyen áhítattal.

- Én sem – ismertem el. Csak magammal szúrok ki, ha rosszban vagyunk, ezért inkább elásom a csatabárdot.

- Köszönöm – a visszapillantóból láttam, hogy féloldalasan elmosolyodik, ami egyet jelentett a véggel. Gyorsan kiszálltam a járműből és rohamléptekkel indultam a ház irányába. Rob csendben követett, de a szobámig már nem kísért el.

Hangosan becsaptam magam mögött az ajtót és szitkozódva szidtam magam, és a gyermeteg lelkemet. Olyan gyerekes vagyok! Durcáskodom Robbal, holott nem rá, hanem magamra vagyok mérges. Persze, hogy nem fog soha komolyan venni, ha mindig csak azt látja, hogy acsarkodom vele. De olyan nehéz a közelében lenni, és reménytelenül szeretni. Csak én lehetek ekkora lúzer! Megszoktam, hogy mindig az elérhetetlenbe zúgok bele, de ez most más volt. Rob iránt valami elemi erejű szenvedéllyel vegyes szerelmet érzek, ami szétfeszít belülről. Fáj maga az érzés, fáj maga a tudat, hogy még csak esélyem sincs.
Egész délután ezen rágódtam. Pontosan három éve – tudatosan pedig fél éve – teszem ezt megállás nélkül. Ezért nem tudok koncentrálni, ezért vagyok lobbanékony. Ő az oka mindennek!

Az éjjeliszekrényre helyezett telefonom pittyogott egyet, ezért átfordultam a hasamra és megnyitottam az üzenetet.

„ Ma eset családi mozit tartunk! Tíz perc múlva várunk a nappaliban. Anya” 

Ez most komoly? Tényleg sms-ben közli velem, hogy tíz perc múlva menjek le? Az anyám kezd meggárgyulni, vagy csak szimplán így fejezi ki, hogy nem nagyon érdeklem. Jól tudom, hogy most vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a lánya, de kicsit sért, hogy annyira sem becsül, hogy felsétáljon és személyesen közölje az esti terveit. El se akarom képzelni mi foglalhatja le, amiért nem bír feljönni hozzám!

Gyorsan elszaladtam fürdeni, s amíg a kellemesen meleg víz végigfolyt elgémberedett tagjaimon, azon gondolkodtam mit is kéne felvennem erre a családi hacacáréra. Nevetséges, hogy ki akarok öltözni, de megakartam adni a módját a megjelenésemnek.

A tükör előtt álltam egy topban, ami láttatni engedte a köldökömet, illetve egy olyannyira rövidnadrágban, ami inkább hasonlított egy francia bugyihoz, mint egy nadrághoz.

Egyáltalán nem tetszettem magamnak. Túl soványnak tartom magam, és utálom, hogy a bőröm olyan hófehér, hogy szinte átlátszódnak az ereim. Sokak szerint pont ez ellenállhatatlan bennem, én viszont örökké elégedetlen vagyok magammal.

A hajamat kifésültem és szép kontyba fogtam, a számra pedig halványrózsaszín szájfényt kentem. Mit művelek? Komolyan gondlom én ezt?
Utoljára végignéztem magamon, de most sem változott a véleményem. Borzasztóan festettem!

Magamra kapta a fürdőköpenyemet és egy végső, mély lélegzetvételt követően lementem a lépcsőn. Anya már a tévé előtt ült és hangosan nevetett valamin, ám, ahogy meglátott engem a mosoly az arcára fagyott. Basszus!

- Mi van rajtad? – kérdezte szemrehányóan. Igen, ismét előtört belőle a divattervező. Klassz! – Azonnal vedd le azt a nevetséges köntöst! – utasított. Nagyot sóhajtottam, tudtam ebben a csatában én csakis a vesztes fél lehetek. Csigalassúsággal húztam le magamról a fehér anyagot és tettem le az egyik székre.

- Máris jobb – mondta, bár a tekintete mást tükrözött. – Hallottam, hogy volt némi szóváltásod Robbal – fejcsóválva kortyolt egyet az italából, majd szúrós tekintettel meredt rám.

- Spicli – morogtam, de anyám figyelmét nem kerülte el.

- Ebből elég! Úgy viselkedsz, mint egy ötéves. Azt hittem, felnőtt és megfontolt nő vagy, de úgy látszik még mindig egy nyafka kis öntörvényű tini vagy – felemelte a hangját, és egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen fájdalmat okoz a puszta szavaival. Én is tisztában voltam vele, hogy helytelenül viselkedem, de anyámtól együttérzést és nem kioktatást vártam.

- Lányok, elég a veszekedésből – intett nyugalomra minket Rob. Nyugtatólag átölelte anyám vállát, aki egyből hozzábújt, és megpuszilta az állát. Fájdalom hasított belém, ahogy néztem őket. Ez így nem helyes, nem anyámat kéne ölelgetnie, hanem…

- Kérj elnézést, Kristen – szólított fel anyám. Beharaptam az ajkamat és magamban elszámoltam tízig.

- Erre semmi szükség, Samantha – ellenkezett Rob és megértően rám nézett.

- De-de. Érezze csak a tettei következményét – akadékoskodott anyám.

Dacosan felszegtem az állam és egyenesen Rob szemébe néztem.

- Bocsánat mindenért, apuci – azzal sarkon fordultam, de még elkaptam Rob elgyötört ábrázatát.

Holly, Kristen barátnője

Joe, Kristen csoporttársa

Samantha, Kristen anyukája

Várom a reakcióitokat!! :D Ne kíméljetek, kérlek!