Sziasztok!
Elnézést a késés miatt, de elég sok minden közbejött a mai napon és csak most volt időm leülni írni.
Nincs is igazán mit hozzáfűznöm ehhez a fejezethez, csak a szokásosat tudnám elmondani, de mivel mindig leszidtok, hogy hülyeségeket ne mondjak, ezért nem teszem. :D
Az előző részhez írt komikért nagyon hálás vagyok, szívből köszönöm őket, és külön öröm volt új emberkék véleményét olvasni. Természetesen a régi bagázs komijait ugyanúgy szeretem!! (L)(L)
A pipákért is hatalmas köszönet!!! :)
Nos, ennyi lett volna a mese mára.
Jó olvasást!
Lilluci
04.
- Akkor ti most jártok? – állított meg a bejárat előtt Holly, mit sem zavartatva magát a körülbelül százfős tömegtől, akik mind éhes keselyűként ácsingóztak a pletykára.
- Nem! – ugrott fel a hangom vagy három oktávnyit.
- Akkor mégis mit keresett ott nálatok szombat délután? És miért vigyorog úgy mindenkire, mintha most szívott volna el egy füves cigit? Vagy be van tépve, vagy összejöttetek – vonta a le a saját kis – téves! – következtetését.
Nagyot fújtam, majd a karjánál megragadva elvonszoltam egy félreeső kis zugba, ahol nyugodtan, civilizált emberek módjára tudjuk megvitatni ezt a kényes kérdést. Ha már a barátnőmmel se tudom megbeszélni az életem eme rejtett, és igen csak csúf színfoltját, akkor mégis kinek a vállán sírjam el a bánatom? Holly az egyetlen, aki el tud látni némi objektív jó tanáccsal.
- Hú, ha nem tudnám, hogy hetero vagy, most összeesküvés elméleteket gyártanék a fejemben – kuncogott jóízűen, ám nekem nem volt hozzá hangulatom, hogy egy ilyen bárgyú poénon mosolyogni tudjak.
Túl sok minden nehezedett a vállaimra ahhoz, hogy felszabadult és jókedvű lehessek. Pedig isten látja lelkem, hogy nem akarok folyton úgy festeni, mint aki citromba harapott. A közérzetemnek se tesz jót, ha mindig lehangolt és depressziós vagyok. De mit van mit tenni, össze vagyok zárva anyámmal és a férjével, akibe nem mellékesen szerelmes vagyok, és aki épp most készül kistestvért csinálni nekem. Hát nem fantasztikus?
- Valamit el kell mondanom neked – álltam vele szembe és a tőlem telhető legkomolyabb arckifejezést öltöttem magamra. Holly egy csapásra abbahagyta a nevetést és közelebb lépett hozzám.
- Ugye nem vagy terhes? Ha igen, akkor van egy nőgyógyász ismerősöm, aki szívesen… - kezdte, de én leintettem.
- Nem, nem vagyok terhes – szűrtem a fogaim között, ugyanis ezen az egyetemen még a falnak is füle van, és az hiányozna most legkevésbé, ha elterjedne a terhességem állítólagos híre.
- Akkor? Kristen, kezdesz megijeszteni. Olyan képet vágsz, mint akit akasztani visznek – végigsimított a karomon, én pedig nyeltem egy nagyot.
- Valahogy úgy is érzem magam – nyögtem, majd egy utolsó mély lélegzetvételt követően kinyögtem, ami a legjobban frusztrált. – Beleszerettem Robba – szorosan lehunytam a szemeimet és vártam Holly megsemmisítő kacajára, ám az hosszú-hosszú percekig nem jött, így végül bátorkodtam ránézni. A tekintete együttérzést és megértést tükrözött, semmi jelét nem láttam megvetésnek, vagy lenézésnek.
- Szerinted is komplett idióta vagyok? – kérdeztem hisztérikus nevetés közepette.
Lerogytam a mellettem lévő padra, a fejemet pedig a lábaim közé szorítottam. Mint egy strucc, aki homokba dugja a fejét. Legszívesebben én is ezt tettem volna.
- Egyáltalán nem vagy az! – leguggolt elém és megfogta a kezeimet. – Tudod, sejtettem valamit…
- Mi?! – néztem fel rá ijedten. Ha neki feltűnt, akkor csak idő kérdése és másnak is szemet szúr az erkölcstelen viselkedésem.
- Nyugi, biztos én sem voltam, csak gyanakodtam – válaszolta lazán. – Fura volt, hogy folyton zavarba jöttél, mikor Rob feltűnt. Az meg pláne szembetűnő, hogy szidod, mint a bokrot, de ha ő is ott van, akkor hozzá sem szólsz és semmibe veszed szegényt – mutatott rá az általam oly’ mesterinek vélt elterelő hadműveletem gyengepontjaira.
- Klassz! – ennyit bírtam kicsikarni magamból válaszképp.
- De várj, akkor most mi ez a dolog közted, meg Joe között?
- Mondtam már, hogy semmi sincs! – jelentettem ki határozottan, de ő csak ferde szemmel méregetett tovább.
- Valamit elhallgatsz előlem Stewart – szegezte rám a mutatóujját. – Addig innen el nem megyünk, míg el nem mondod, hogy mit kavarsz.
- Joe csak segített pár elkezdett festményemben – vonta vállat, mintha semmi jelentősége nem lenne a dolognak.
- Aha, én meg maga vagyok Teréz Anya, nem? Nem etess, főleg ne engem Kristen, aki úgy ismerlek téged, mint a rossz pénzt. Ki vele, mi van?
Addig, addig kérlelt, míg végül beadtam a derekamat. Végtére is azért akartam beszélni vele, hogy minden piszkos kis részletbe beavassam. Akkor meg mitől rezeltem be hirtelen? Talán a megvetéstől félek, hogy Holly a hallottak után elítél majd.
- Szerelmes vagyok Robba… – kezdtem újra.
- Igen, ezt már egyszer hallottam, úgyhogy jó lenne…
- …és azt hiszem ő is érez irántam valamit – hadartam el egy szuszra.
- HOGY MI VAN?! – rikkantott fel Holly. – Ezt most ismételd meg kérlek! Úgy érted, ő is szeret, vagy én vagyok csökkent értelmi képességű? – kapkodott levegő után.
- Nem…nem vagyok biztos benne, hogy szerelemmel szeret-e, de van valami, érzem.
- Mégis miből vontad le ezt a következtetést? – kérdezte gyanakvóan. Erre nem tudtam mit felelni csak lesütöttem a szemeimet. – Úristen, ő mondta neked! Ajánlatot tett? – megbotránkozva a szája elé rakta a kezeit.
- Nem! Vagyis így nyíltan nem… - össze-vissza fecsegtem.
- A rohadt életbe, volnál szíves érthetően fogalmazni, úgy, hogy még az én hülye agyam is felfogja?!
- Oké – adtam be a derekam. Nyugi, csak lazán! – Szombaton, mielőtt Joe átjött volna, volt több olyan pillanat is, mikor Rob azt a benyomást keltette bennem, hogy talán érdeklem őt…úgy.
- Hogy?
- Mint nő – pirultam bele a puszta emlékképekbe is. – Először a medencénkben beszélt velem félreérthetően, majd mintha féltékenységi rohamot kapott volna Joe puszta említésétől is, és ott van még az is, mikor Joe este elment tőlünk és én lekísértem őt. Elbúcsúztunk, én pedig visszamentem a szobámba, de ott volt Rob is. A festményeimet és az elkezdett rajzaimat nézte. Nem mondott semmit csak bámult rám, majd elindult felém és megállt egyenesen előttem – hogy érzékeltetni tudjam Holly-val a távolságot, közelebb hajoltam hozzá. Az arcunk szinte összeért, a leheletünk keveredett a levegőben. – Sokáig néztük egymást és hallgattuk a kusza lélegzetvételeinket, majd egyszer csak a fülemhez hajolt és azt mondta: „Kár, hogy nem az anyád lánya vagy”.
- És?
- Aztán otthagyott és vasárnap már nem találkoztunk, mert üzleti útra ment Chicagóba.
- Váó! – csillantak fel a barátnőm szemei. – Ez a pasi aztán tudja mitől döglik a légy.
- Valóban – húztam el a számat. – De mit akarhat ezzel a „Kár, hogy te nem az anyád lánya vagy” szöveggel közölni? – kérdeztem, ugyanis bíztam benne, hogy Holly jobban tud a sorok között olvasni, mint én. Akárhogy járattam az agyamat a hétvégén, nem sikerült egy olyan értelmes ötlettel sem előállnom, ami segíthetett volna megfejteni Rob utalgatását.
- Szerintem totál egyértelmű – nézett rám diadalom ittasan.
- Akkor beavatnál engem is, hogy értsem? – kértem, mert utáltam a sötétben tapogatózni.
- Jézusom, ennyire nem lehetsz vak! Nyilván azt akarta ezzel mondani, hogy anyád, veled ellentétben az ösztöneire hallgat és a tettek embere. Nézz magadra, te vagy maga Bambi az elveszett, oltalomra szoruló kis őzike. Rob csak azt akarja, hogy végre felengedj és ne szabályok szerint játssz, hanem szegd meg azokat, méghozzá vele – előhúzott a farzsebéből egy cigis dobozt, majd rágyújtott egy bagóra. – Kérsz? – nyújtotta felém a félig üres Marlborós dobozát.
Az agyamban még javában zajlott a kapott információk feldolgozása.
Szegjek szabályt? Vagyis lépjek félre vele, mert anyám is azt tenné? Miért akarná megcsalni anyát velem? Nem értem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi van bennem, ami anyámból hiányzik. Hiszen ő gyönyörű, vicces, gazdag és jó kapcsolatokkal van ellátva. Ezzel szemben én zavart, szégyellős és nincstelen vagyok. Akkor? Bár, azok a lányok se sokkal jobbak nálam – kivéve azt, hogy nekik pozitív az énképük -, akikkel megcsalja anyámat.
A házi nyúlra nem lövünk szabályról hallottál már? Másrészről, nem megbotránkoznom kellene, hanem örülnöm, amiért egy olyan kellemes és jóképű férfinál, mint Rob egyáltalán szóba jöhetek. Az egómnak dagadnia kéne a büszkeségtől, mégsem érzek mást, csakis szégyent.
Szégyellem magam, amiért anyám férjére férfiként tekintek. Ennek nem így kéne lennie. Rob a mostohaapám, ha tetszik, ha nem! Sosem voltam szabályszegő, és nem is leszek az! Még az ő kedvéért sem. Nem fog belerángatni egy ilyen elítélendő és mocskos dologba. Az engem nem érdekel, hogy ő fűvel-fával csalja anyámat, fittyet hányva a hitvesi esküjére. Én, vele ellentétben szeretném megőrizni a méltóságomat és becsületemet. És képes vagyok erre!
Holly az utolsókat szívta a cigijéből, mikor én egy rántással kikaptam a kezéből bagót és jó mélyet szívtam belőle. Marta a torkomat és fulladni kezdtem tőle, de iszonyatosan jó érzés volt megtenni. Ez volt életem első szabályszegése. Tiltott helyen dohányozni az egyetem területén. Ez talán csak a kezdet?
*
A tálcát ügyetlenül egyensúlyoztam a jobb karomon. Ha az asztal csak tíz centivel kerül odébb, akkor a poharak tartalma mind az 1000$-os szőnyegen végzik, én pedig egy ágyneműtartóban találom magam feldarabolva, kedves édesanyám kezei által.
Mindent szépen elrendeztem a nappali dohányzóasztalán. Volt négy vagy öt különböző rágcsálnivaló, üdítők is szép számmal sorakoztak, illetve kicsempésztem pár Martinit anya bárszekrényéből. Amire hazaér ő is a kis párizsi „üzleti” kiruccanásáról pótlóm az őt ért veszteséget.
Hollyval azt beszéltük meg, hogy ma kirúgunk a hámból. Ami nálunk annyit tesz, hogy kólát és ropit majszolunk és megnézünk pár borzalmasan rossz Jim Carrey filmet, amit kritikusokat megszégyenítő módon lehúzunk. És közben persze sorra vesszük a suli nagymenőit, akik a mi szemünkben csak átlagos figurák, semmi aggyal és nuku gondolkodóképességgel. Igazi csajos hétfő este, amiben már jó rég nem volt részem.
Most, hogy enyém az egész lakás kedvemre garázdálkodhatnék, és csaphatnék világra szóló tivornyákat, ám köztudottan enyém a jó kislány szerep, aki ügyel a rendre és fegyelemre, míg a szülei távol vannak.
Keserűen elhúztam a számat és ledobtam magam a kanapéra. Egyszer én is szeretnék az lenni, akire a szomszédok kihívják a zsarukat, vagy, akiért a rendőrőrsre kell menni letenni az óvadékot. Be akarok rúgni, de úgy istenigazából. Egyszóval, olyan akarok lenni, mint az átlag huszonéves amerikaiak.
Épp bekészítettem a DVD lejátszóba A maszk című filmet, mikor a csengő fülsüketítő hanggal megszólalt. A fejem is megsajdult ettől a rémes hangtól. Pompásan indul a mai este!
Beállítottam a tévét a megfelelő helyre, majd kimentem ajtót nyitni Hollynak. De, ahogy kitárult a vastag faajtó azt hittem menten szörnyet halok.
- Ez meg mi a sz…?! – káromkodtam majdnem el magam.
- Szia, Kristen! – jött kórusba az embertömegtől.
- Ugye nem baj, hogy hívtam pár embert? – lépett előre Holly, akinek a tekintete már kissé üveges volt.
- Ami azt illeti, jó lett volna, ha közlöd előre – szegeztem neki mérgesen, de a többieket mit se zavarta, hogy hívatlanul állítottak be, már át is léptek rajtam és birtokba vették a nappalit és azzal együtt a konyhát is. Csak idő kérdése és felfedezik anyám által a szemetes mögé rejtett dugi piákat.
- Kik ezek, Holl? – kérdeztem, mikor már csak ketten ácsorogtunk az ajtóban.
- Az unokatesóm Steve, meg a két izomagyú haverja Bill és Kevin. Legalább is azt hiszem így hívják őket – a nyelve összeakadt, alig lehetett érteni a mondandóját.
- Klassz, szóval még te sem ismered őket? Hát ez pompás, mondhatom – dünnyögtem idegesen. Mérhetetlenül utálom, ha olyanok jönnek vendégségbe, akiket, egy: nem én hívtam, kettő: aki mások számára is ismeretlen.
- Nem rinyálj már, inkább engedd el magad, és használd ki, hogy az őseid, vagyis csak a fele ősöd nincs itthon! – arrébb lökött az ajtóból és ő is elvegyült a többiek között. Ha jól láttam a másik két tag Holly csoporttársai voltak. Sue és Kitty, ha emlékezetem nem csal.
Hangosan becsaptam az ajtót, de rajtam kívül senki nem volt feszült. A fiúk elkezdték felbontogatni a Martinikat és további alkohol tartalmú ital után kutattak, a lányok pedig kuncogva méricskélték a három szépfiút.
- Kristen, gyere, dobj be velünk te is egy felest – kiabált Holly.
Száj összeszorítva csoszogtam be a nappaliba, majd egyenesen a többiekhez mentem. Mindenki egy kis stampedlis poharat szorongatott a kezében – nekem fogalmam sem volt, hogy azt hol tartjuk.
- Emelem poharam Kristenre, aki lehetővé tette, hogy ma kirúgjunk a hámból – emelte a magasba a poharát Holly, a többiek pedig egyetértően dünnyögtek, aztán poharak összekoccanása hallatszott.
- Egy húzásra, kislány – nyomta a kezembe a piát Kevin vagy Bill.
Engedelmesen elvettem tőle, és egy hajtásra megittam a keserű és egyben égető alkoholt. Ahogy leért a torkomon, megszédültem. A szemeim káprázni kezdtek és meg is inogtam egy pillanatra. Igen, aki nincs hozzászokva az italhoz, azt hamar hazavágja egy kis itóka. Főleg úgy, hogy dél óta egy falatot sem ettem.
- Tölts még egyet Bill – nyújtottam felé a pohárkámat, mire szívdöglesztő mosolyát rám villantva engedelmeskedett.
- Egészség! – emelt poharat. – Egyébként Kevin vagyok – javított ki.
- Kevin – kacsintottam rá, ám a következő fél órában már azt is elfelejtettem, hogy engem hogy hívnak, szóval teljesen felesleges volt közölnie a kilétét. Csak egy számított: a pia.
Egymás után döntöttem be a felismerhetetlen ízű és nevű italokat. Életemben nem éreztem még ennyire jól és felszabadultan magam. Végre azt tehettem, amihez kedvem támadt, nem volt senki, aki kritizálhatta volna a viselkedésemet. Barátok közt voltam, akik úgy fogadtak el, ahogy voltam. Nem akartak átformálni egy olyan lénnyé, aki számukra megfelelő. Így voltam tökéletes, és én így éreztem hibátlannak magam. Nem voltam folytonos megfelelési kényszer alatt, a magam ura lehettem. Csak Kristen. Nem Kristen Stewart, Samantha Bay, az egykor volt híres topmodell, és mostani divatikon elcseszett lánya. Kristen voltam, egyszerű és tökéletes valómban.
- Gyerekek, kinek van kedve játszani? – állt fel a dohányzóasztalra Holly.
Én a földön ülve pirospacsiztam Kevinnel, bár egy idő után csak egymás kezét fogtuk és egymás arcába nevettünk.
- Mire gondoltál? – kérdezte a kanapén feküdve Kitty.
- Mondjuk, Igazság vagy Merészséget.
Mindenki egyből fellelkesült a játék neve hallatán és szépen körbeültünk a földön.
- Ó, még mielőtt elkezdjük, ki kér egy kis Johnny Walkert? – kérdeztem és sután felkeltem a helyemről, majd jobbra-balra dülöngélve átsétáltam a konyhába.
Természetesen mindenki kapatos volt egy újabb kör piára, így hét poharat szépen felsorakoztattam a pulton és egyesével kezdtem el megtölteni őket. Nem mindig sikerült a pohárba találnom, de ez ennyi elfogyasztott alkoholmennyiség után nem is csoda. A tizedik pohár után feladtam a számolást és csak ittam egymás után az elém rakott nedűket.
- Esetleg én is kaphatnék egy pohárral? – szólalt meg mögülem egy fáradt férfihang.
Gyatra próbálkozásaim arra nézve, hogy megforduljak, mind csúfos kudarcba fulladtak, így csak annyira fordítottam oldalra a fejemet, hogy félprofilból láthassam a betolakodót.
- Hoppá, lebuktam – csuklottam egyet és hangosan elnevettem magam, mire a többiek mind felénk néztek. Holly arcáról lefagyott a mosoly és józanokat meghazudtoló módon termett ott mellettem.
- Kris, azt hiszem, mi most lelépünk – vont magához legjobb barátnőm és szépen halkan a fülembe súgta mindezt.
- Mi? Nem, nem, nem. Ez az én házam, azt csinálok, amit csak akarok. Leszarom, ha Mr. Erkölcscsősznek nem tetszik a kis privát bulink! – nyögtem ki nagy sokára.
- Kristen – figyelmeztetett Holly, de én már rég túl voltam a józan ész határain. A pia sajnos tényleg csak arra jó, hogy elveszítsük a kontrollt.
- Ssss, menjünk vissza játszani, rendben? – böktem a fejemmel a többiek irányába, akiket egyáltalán nem zavart Rob felbukkanása. – Egyébként te mit csinálsz itt? – kérdeztem a hátam mögött álló alaktól, aki nagyot fújt, majd letett valamit a pultra.
- Hazajöttem – válaszolta egyszerűen, mintha gyépés lennék és nem tudnám, hogy ez az ő otthona is.
- Ja, azt vettem észre. De hogyhogy nem épp „építed a kapcsolataidat” csinos modellek ágyában? – gúnyolódtam vele.
- Fogalmam sincs mi a fenéről beszélsz, de hogy tudd, épp a te érdekedben jártam közre – mondta emelt hangon és láttam, ahogy az ujjai elfehéredtek, annyira szorította a márványpultot.
- Az én érdekemben? – kérdeztem vissza meghökkenve, már amennyire meg tud hökkenni egy részeg.
- Mindegy! – legyintett és kioldotta a nyakkendőjét.
Még soha nem láttam ennyire elegánsnak. Jó, kivéve, mikor anyámmal összeházasodtak. Annyira jól áll rajta az öltöny. És még milyen jól festhet nélküle! Kuss legyen te őrjítő hang!
- Csinibaba jössz már? – kiáltott felém Kevin és jelentőségteljesen megpaskolta maga mellett a helyet.
Értetlenül Robra néztem, aki mit se törődve velem, az általa hozott pezsgőt birizgálta.
- Azt hiszem neked szóltak – bökött a fejével Kevin irányába Rob, és rosszkedvűen elhúzta a száját.
- Épp Igazság vagy Merészséget játszunk – nem tudom miért akartam, hogy tudjon róla. A becsavarodás első jele.
- Az klassz – szöszmötölt tovább az üveggel.
- Próbálunk csendben lenni, bár ezt nem tudom garantálni – elvigyorodtam, ha csak eszembe jutott az est első fele, mikor is nem sok sikerrel próbáltunk karaokézni. Mit szépítsek a dolgokon, tényleg úgy vonyítottunk, mint az utcai részegek.
Rob megfeszült mellettem, és megfogta a karomat, ahogy el akartam menni mellette. Üveges tekintettel néztem fel rá, de nem igazán tudtam kiigazodni kusza tekintetén.
- Nagy baj lenne, ha én is beszállnék? – kérdezte meg végül. Tétováztam és elnéztem a többiek irányába, akik jól elszórakoztak nélkülem is. – Talán a barátod bánná?
- Kicsoda? – vándorolt vissza rá a tekintetem. Halvány lila gőzöm nem volt kire célozgat.
- Az a srác, aki folyton bámul téged – egyenesen Kevinre mutatott, aki most épp egy üres sörösüveget használt távcsőként.
- Kevin? Nem, dehogy! – vágtam rá rögtön. Mi ez a kérdezősködés, és miért szorít ennyire?
- Persze, hogy is felejthettem el, hogy Joe-val jársz – gúnyosan felhorkant, de még mindig nem eresztett el. Egy lépést bátorkodtam közelebb menni hozzá, a kezemet pedig a mellkasára fektettem. Éreztem a heves szívdobogását és a felfokozott lélegzetvételét. Mindez miattam van?
- Vele sem járok. Szabad vagyok, ha nagyon érdekel – lábujjhegyre álltam és kissé felemelkedtem, de épp csak annyira, hogy a szám egyvonalban legyen az állával. Mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit teszek, már bele is haraptam borostás állába, majd, mint, aki jól végezte dolgát otthagytam.
Leültem Kevin mellé, aki a fejét a vállamra hajtotta. Kivettem a kezéből a sörösüveget és letettem az általunk közrezárt körbe.
- Skacok, ugye nem bánjátok, ha az apukám is beszáll a játékba? – kérdeztem a többiektől, akik csak bólogattak, mint az a szerencsétlen kínai gyártmányú kutya a szélvédőn.
Rob letelepedett közénk, és feszülten meredt maga elé. Szinte megsajnáltam őt, de a pia hála istennek dolgozott bennem, így az önző és ribanc énem nem engedte, hogy a jószívűségem felülkerekedjen rajtam.
- Te vagy Kristen apja? – dőlt közelebb Robhoz Sue. – Váó, akkor az a szar Adam Sandler film tényleg valós eseményeken alapult – nevetett, mire a maradék öt személy is csatlakozott hozzá.
- Hülye, ő csak a nevelőapja. Nézz már rá! – világosította fel őt Holly.
- Én is örülnék egy ilyen apucinak – kacérkodott Robbal Sue, amit már én sem állhattam.
- Oké, akkor ki kezdi?
- Aki kérdezi – röhögött a fülembe Kevin.
Megforgattam a szemeimet és kelletlenül perdítettem egyet az üvegen. Pechemre pont Robnál állt meg. Miért is ne? Szegény embert még az ág is húzza!
- Igazság vagy Merészség? – tettem fel a kérdést, de közben azon kattogott az agyam, hogy mi lenne az ideális kérdés, illetve tett a számára. Valami jelentéktelen kis semmiséget kéne kitalálnom és menne is, ha nem lenne bennem vagy öt liter tömény alkohol. Sajnos a józan ítélőképességemet már vagy három órája elveszítettem.
- Igazság – felelte rezzenéstelen arccal. Gondolkodj, Kristen! Itt a nagy lehetőség, hogy kihúzz belőle valami értelmeset. Ne cseszd el!
- Mikor vesztetted el a szüzességed és kivel?
- És hol? – tették fel helyettem a bárgyú kérdéseiket a lányok. A fenébe!
Rob felvont szemöldökkel rám nézett, de én csak ártatlan bárányka módjára vállat vontam. Pedig mennyivel inkább szerettem volna arra a kérdésre választ kapni, hogy: Érzel irántam valamit?
- Nos, ha jól emlékszem, akkor tizenöt éves voltam és nálunk történt meg a nővérem egyik barátnőjével. Nem tartott túl sokáig, mivel eléggé izgultam és féltem, hogy a nővérem rajtakap minket – adott egyenes választ, majd az üveg után nyúlt és pörgetett.
Ennyire peches én sem lehetek. Az üveg szája ugyanis egyenesen rám mutatott. Rob enyhe mosolyra húzta a száját, majd a lehető legnyugodtabb hangszínen megkérdezte:
- Igazság vagy Merészség?
Valahogy a lelkem mélyén bíztam benne, hogy nem kérdezne, vagy kényszerítene olyan dologra a barátaim előtt, ami egy kicsit is rossz színben tüntethetne fel.
- Merészség – dacosan felszegtem az állam és vártam a végítéletet. A körülöttem lévők szüntelenül csak nevettek, teljes mértékben úgy éreztem, mintha Robbal csakis ketten lennénk a szobában.
- Tedd meg azt, amit ebben a pillanatban a legjobban szeretnél – mindenféle gúnyt és viccelődést mellőzött a hangja.
Számításba vettem minden eshetőséget. Hogy Holly másnap fejmosást tart, hogy nem tudok majd elszámolni a lelkiismeretemmel, hogy anyám szemébe ezután is bele kell majd néznem, és a legfontosabb, hogy Rob mindezek tükrében is csak a mostohaapám marad.
De az itt és most, alkoholmámorban úszó pillanata erősebb volt, és arra csábított, hogy cselekedjek a vágyaim szerint. És én megtettem.
Felemelkedtem a földről, előrehajoltam, megragadtam Rob tarkóját és előrébb húztam az arcát, majd gondolkodás nélkül megcsókoltam.
És ennél már csak egy dolgot szerettem volna jobban. Hogy mindezt bűntelenül tehessük.
- Joe csak segített pár elkezdett festményemben – vonta vállat, mintha semmi jelentősége nem lenne a dolognak.
