Almost Lovers - 23. rész

Sziasztok!

Először is had kezdjem, azzal, hogy rendkívül hálás vagyok annak a 14 emberkének, akik írtak nekem komit az előző részhez! (L)
Név szerint: Reni, Orsi, Ágika, Bells, Dinuss, Connie, Orsi, Lizzyke, Bibi, Valtina, Dorszíí, Kitti, Mary Ann, Beus. (L)
Köszönöm még: Annának, Gininek, C.-nek, Nikinek és noraa-nak, amiért írtak a chatbe, illetve krisztynek, aki e-mailen keresztül írta le nekem a véleményét! (L)
A 93 lájkolónak is hálás vagyok;)
Nem is tudjátok mennyit jelent ez nekem :)

Na, de akkor térjünk át a fejezetre.
Annyit mondok csak, hogy utálni fogtok, felteszem, joggal!
Lássuk a medvét;)
Ja igen, ez most eléggé hosszúra sikeredett, szóval kifogjátok bírni 18.ig:D

Jó olvasását!

Lilluci


U.i: hoztam nektek 2 aláfestő zenét is:D
Zene1; Zene2
(lehet, hogy ismerős lesz, mert a zenét nem más, mint Marcelo Zarvos, a Remember me zeneszerzője írta)

U.i 2.: Kitti, csak miattad jött egy nappal korábban a fejezet;)

23. rész

/Kristen/

Ahogy közelebb lépdelt, a bentről kiszűrődő fény rávilágított egyenesen az arcára. Fátyolos tekintettel méregetett minket, a járása ingatag volt. Részeg – ütött szöget a fejemben a felismerés.
- Pár órája hagytalak itt, és te máris visszatáncoltál a szívszerelmedhez – ekkor tudatosult csak bennem, hogy Mike-kal még mindig ölelkezve állunk. Rögtön elszakadtam tőle, és Rob felé léptem egyet, ő azonban hátrálni kezdett.
- Félreérted – próbáltam kimagyarázni magam, ám láttam rajta, ebben az állapotban meggyőzhetetlen.
- Nem hinném – nevette el magát. Ijesztő volt.
- Rob, gyere be. Főzök neked egy kávét, és nyugodt körülmények között megbeszéljük a dolgot – megragadtam a karját és elkezdtem befelé húzni, de ő megmakacsolta magát.
- Én ugyan nem megyek veled sehová! – tépte ki magát enyhe szorításomból. – Tudod, voltam olyan ostoba, hogy azt képzeltem, a délelőtti vallomásod, miszerint nem szeretsz engem, hazugság – felhorkant, majd Mike-ot kezdte pásztázni – De rá kellett jönnöm, hogy te valóban egy örömhajhász szajha vagy! – megvetően nézett rám.
- Ne mondd ezt – kértem elcsuklott hangon.
- Ugyan miért ne?! A vak is láthatja, szépen elhajtottál engem, aztán ismét összefeküdtél Mike pajtással – össze-vissza dülöngélt, s gúnyosan nevetett rajtunk.
- Rob, azt hiszem távoznod kellene! – szólította fel Mike erélyesen.
Rob felvonta a szemöldökét, majd pár lépéssel Mike előtt termett. Felkészültem a legrosszabbra, ezért közelebb húzódtam hozzájuk.
- Igen? És mégis miért kéne távoznom? Ja persze, mivel folytatni akarjátok az enyelgést. Tudod mit Angarano, kapd be! – mutatóujjával bökdösni kezdte Mike mellkasát.
- Ne feszítsd túl a húrt, Rob! – figyelmeztette őt Mike.
- Mert különben mi lesz, megversz? Hát csak rajta! Gyere, úgy is szeretnélek laposra verni te rohadék – Rob nagyon felpaprikázta magát, ezért idejét láttam közbelépni. A két fiú közé álltam és a mellkasuknál fogva toltam el őket egymástól. A hármunk közti feszültséget tapintani lehetett.
- Rob menj el, részeg vagy! – vágtam a fejéhez kissé ingerülten, hisz semmi alapja sincs a vádaskodásának és ok nélkül kötegszik.
- Meglehet, de hülye nem vagyok! Már csak azt nem értem, délelőtt miért nem vártad meg, hogy gerincre vágjalak – ekkor egy csattanós pofonnal „jutalmaztam” őt. Megalázott, és ezt nem tűröm el még tőle sem. Mike-ot úgy kellett visszafognom, nehogy behúzzon neki egyet.
- Menj innen! – sziszegtem.
- Rendben, elmegyek – hanyagul megrántotta a vállát, mintha mit sem érdekelné az egész. – További kellemes időtöltést – színpadiasan meghajolt előttünk, majd dülöngélve távozott.

A szemeim könnybe lábadtak. Tudom, hogy csak az alkohol beszélt belőle, de fájt, hogy azt feltételezi rólam, utána képes lennék lefeküdni Mike-kal. Szajhának nevezett, ami a leglealacsonyítóbb jelző, amit nőre használni lehet. És pont ő vágta a fejemhez. Holnap meg kell beszélnünk ezt!
- Holnap pontot kell tennünk az „i”-re – fordultam jelentőségteljesen, minden erőmet összeszedve, Mike felé.
- Rendben – bólintott. – Még ma beszélek Camillával. Sajnálom az előbbit Robbal – mutatott utána, de Robot már elnyelte a sötétség. – Nem gondolta komolyan – próbált nyugtatni.
- Tudom.
- Jó éjt, Kristen – búcsúzkodott, és már hajolt is az arcom irányába, de én nem hagytam, hogy puszit nyomjon rá.
- Ezt hanyagolnunk kéne – kulcsoltam át a kezeimet a mellem előtt.
- Oké. Akkor, szia – intett, majd ő is elindult.
- Szia – köszöntem el tőle elhalt hangon.

Becsukva magam mögött az ajtót, keserves sírásba kezdtem.
Miért az én életemnek kell ennyire bonyolultnak lennie? Nem érdemlem meg, hogy boldog legyek?

Altató kellett hozzá, hogy nagy nehezen el tudjak aludni, azonban álmomban újra és újra hallottam Rob hangját, amint szajhának nevezve gyűlölködően néz engem. Felriadtam, és egészen reggelig virrasztottam.
Ám nem ez volt a napom legkritikusabb része…az csak ezután következett!

/Camilla/

Rettentően féltem. Számtalanszor lefuttattam már magamban egy párbeszédet, amit én és Rob váltunk, de egyfolytában oda lyukadok ki, hogy istentelenül megharagszik rám, és többé látni sem akar. Megcsaltam őt, és teherbe estem.
Vétettem ellene, mikor odaadtam magam Mike-nak, de szörnyen egyedül éreztem magam. A kapcsolatunk azokban az időkben eléggé megromlott, volt, hogy két hétig nem is beszéltünk egymással. Én elmenetem filmet forgatni, ahogy ő is, majd hazatérve megünnepeltük az évfordulónkat. Azt éreztem ismét zökkenőmentes és kiegyensúlyozott lett a kapcsolatunk, de aztán feltűnt a színen Kristen, és az elképzelésem, miszerint rendezni tudjuk a kettőnk viszonyát, porba hullott.
Iszonyatosan féltékeny lettem, főleg, hogy tudtam, Kristen Mike barátnője. Úgy hittem, elveszi tőlem a szerelmemet, és a szeretőmre is igényt tart. Ezért furkálódtam ellene, és ezért találtam ki a mesét a gyerekről. Vagyis csak arról, ki az igazi apa. Bele se gondoltam, ezzel mennyi fájdalmat okozok mindannyiunknak. A kicsinyes bosszúvágy hajtott, nem pedig a józan eszem.
Meg akartam leckéztetni Robot is, amiért összeállt Kristennel. Nem ismertem fel idejében, hogy amit egymás iránt éreznek, az mély, és igaz. Most pedig itt vagyok, és azon parázok, vajon mikor borul a bili. Mert előbb utóbb szembe kell néznem az igazsággal.
Mike már tudja az igazat, de ő megesküdött, hogy hallgat mindaddig, amíg én jónak látom.

Miután hazajöttünk Londonból mindennap találkoztam vele. Kezdte egyre inkább belopni magát a szívembe.
A forgatáson csak azért kezdtem vele, hogy kapjak tőle egy kis figyelmet és szeretet. Nem hajtott semmi más, csak és kizárólag ez. Ezzel ő is így volt. Kristennel elhidegültek egymástól, én pedig pont kapóra jöttem neki. Persze tegnap bevallotta nekem, kezdettől fogva szerelmes volt belém, de ő Rob miatt nem vallotta be az érzésit. Úgy gondolta mellette labdába sem rúghat. Igaza volt, eleinte tényleg nem néztem rá másképp, mint egy pótlékra, de most veszettül beleszerettem. Olyan gondoskodó és figyelmes. Már alig várja a baba születését, sőt még azt is eltervezte hol fogunk élni.

De mindezek ellenére sem feledhetem el, milyen szörnyű ember vagyok. Kihasználtam Robot, akit tényleg mindennél jobban szerettem. Átgázoltam az érzésein, elválasztottam élete szeremétől, ráerőltettem magam. Ő pedig szó nélkül mellettem maradt. Jó, igaz, ami igaz a napokban találkozgatott Kristennel, de ezt nem vethetem a szemére. Nem is tenném!
Szerencsére a mai napot kihúzhatom a listáról, mivel Rob holt részegen esett haza, majd, ahogy a feje érintkezett a párnával, már húzta is a lóbőrt. Kaptam még egy kis lélegzetvételnyi szünetet.

Ábrándozásomból a telefoncsörgés riasztott fel. Kimentem az erkélyre, csak aztán vettem fel.
- Szia, Mike – köszöntöttem mézédes hangon.
- Szia, drágám. Hogy vagytok? – mindig ezt kérdezte. Gondosan ügyelt, hogy a pici felől is informálódjon.
- Majd kicsattanunk – nevettem fel. – Miért kerestél? – érdeklődtem, majd lehuppantam az egyik székre.
- Rob otthon van már?
Meglepett a kérdésével. Soha nem érdeklődik Rob felől, sőt egyenesen utálja, ha én véletlenül szóbahozom.
- Igen, nagyjából negyed órája jött haza. Miért? – kíváncsiskodtam.
- Mesélt neked valamit?
Oké, egyértelműen kezdett érdekes fordulatot venni a beszélgetés.
- Nem, amint hazajött lefeküdt aludni – mondtam. – Mit kellett volna mesélnie? Ugye nem találkoztatok? – egyből baljós előérzetem támadt.
- Ami az illeti, de, találkoztunk – nagyot sóhajtott, én pedig azonnal a szívemhez kaptam.
- Mike, mesélj el mindent! – szólítottam fel.
- Először is nyugodj meg. Nem szeretném ha felizgatnád magad – olyan figyelmes! – Nos, ma elmentem Kristenhez… - szünetet tartott, gondolom várta a reakciómat.
- Értem – ennyi volt a válaszom. Egyáltalán nem zavart, hogy meglátogatta a volt barátnőjét. Ezer százalékig megbíztam benne.
- Igen, szóval beszélgettünk és bevallottam neki az igazat.
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Nevessek vagy sírjak?
- Úristen…! - ha Kristen tudja, akkor feltehetőleg Rob is. Nem, az nem lehet, hisz Rob nem csapott patáliát, amikor hazajött. És legyen bármelyen részeg is az ember, ha megtudja, hogy a barátnője, aki eddig azt mondta, gyereket vár tőle, de most kiderül, hogy egy baromi nagy hazugsággal etette, nem lenne az az Isten, aki megakadályozná a perpatvart.
- Nincs semmi gond – kezdett azonnal nyugtatni, Mike. – Rob nem tud semmiről.
- Akkor mi ez az egész?
- Kristen kitalálta, hogy volt köztünk valami a forgatáson.
- Mégis hogyan? – ezt nem tudtam elhinni. Senki nem tudott rólunk, csak a nagyon közeli kollégák, de az esélytelen, hogy Kristen valakivel is közeli kapcsolatot ápoljon.
- Nem tudom, ezt nem árulta el. Ezek után kénytelen voltam bevallani neki az igazat a picivel kapcsolatban. Nem akartam hazudni neki, annál ő fontosabb nekem.
- Megértem, és nincs semmi baj. Ez elkerülhetetlen volt, tudtuk, hogy egyszer színt kell vallanunk. Nagyon kiborult?
- Hajaj! Nem is kicsit. Ha tehette volna, szerintem elevenen megnyúz – próbált humoros lenni, de most nem bírtam nevetni. Miattam van ez az egész. Miattam gyűlöli Mike-ot.
- És hogy került oda Rob?
- Rob lakásán találkoztam vele – megdöbbentem. Fogalmam sem volt róla, hogy Robnak van még egy lakása. Nem csak nekem, de neki is vannak még titkai. – Épp búcsúzkodtunk, mikor holt részegen feltűnt és elkezdte becsmérelni Kristent. Ő persze elhajtotta, mivel nem lehetett ész érvekkel meggyőzni, hogy nincs semmilyen kapcsolat köztünk, pusztán baráti találkozásról volt szó.
- Gondolom szegény Kristen teljesen kibukott.
- Igen, eléggé ramatyul nézett ki, mikor eljöttem. De megkért, hogy holnap találkozzunk vele – a szívem őrült dobogásba kezdett. Holnap talán minden kiderül. Rob egy életre megutál majd, elveszítem őt örökre! – Camilla, tudom, hogy ez iszonyatosan nehéz neked, de itt az ideje bevallani az igazat.
- Tudom, csak nehéz lesz megtennem – vallottam be. – Nem akartam soha bántani őket, mégis megtettem. Gyűlölni fognak, és ezt nehéz elviselnem.
- Megértelek, de nem hagyhatjuk, hogy szenvedjenek.
- Persze, hogy nem – sóhajtottam fel. – Akkor holnap elmegyek Kristenhez. Amint tudsz, kérlek te is gyere el.
- Természetesen ott leszek. Jó éjt, drágám – köszönt el tőlem.
- Jó éjt. Szeretlek – búcsúzkodtam tőle én is.
- Én is titeket – azzal megszakadt a vonal.

Holnap fény derül a piszkos kis titkomra. Jobban teszem, ha már most elkezdek összecsomagolni!

/Rob/

A telefonom berregésére keltem. Felnyögtem, ahogy kinyitottam a szememet. A fény egyenesen felém tűzött, nehezítve az amúgy sem kristálytiszta látásomat, köszönhetően a tegnapi kis tivornyámnak.
Mégis, ezafajta „fájdalom” csekélynek bizonyult ahhoz képest, amit Kristen érezhet a tegnapi viselkedésem miatt. Sajnos még a mai másnaposságom se volt képes feledtetni velem, mennyire becsmérlően és undokul beszéltem vele. Csodálom, hogy csak egy pofont kaptam arcpirító viselkedésem, és főleg szóhasználatom miatt. Mi a fene ütött belém? Miért neveztem őt szajhának?! Elborult az agyam, ahogy megláttam összeölelkezve Mike-kal, de ez akkor sem jogosít fel arra, hogy így nevezzem. Főleg nem őt, aki maga a színtiszta jóság. Egy élet sem leszel elég ahhoz, hogy jóvátegyem ezt! Meg is érdemelném, ha ezek után a színemet se akarná látni.

Kikecmeregtem az ágyból és meg se nézve a telefon kijelzőjét, felvettem a készüléket.
- Halló? – szóltam bele, de meg kellett köszörülnöm a torkomat, ugyanis a hangom elhaltan csengett.
- Rob… - a szívem nagyot dobbant a kedves hang hallatán. Nem hiszem el, hogy felhívott! Majd’ kicsattantam az örömtől, de figyelmeztettem magam, még nem tisztáztuk a tegnapot.
- Kristen! Istenem, olyan jó, hogy felhívtál! – nem is tudtam leplezni az örömöt mely’ óhatatlanul is kihallatszott a hangomból. Miért is titkolnám, hogy odáig vagyok, ha csak meghallom csilingelő hangát. – Elnézést szeretnék kérni a tegnapi viselkedésem miatt, én egy… - barom voltam, akartam mondani, csakhogy közbevágott.
- Nem emiatt kereslek – nagyot sóhajtott. Eléggé rémült hangja volt. – Camilláról van szó.
Ekkor tűnt csak fel, hogy Camilla nem tartózkodik a lakásban. Szokatlan, hisz mindig itt sertepertél körülöttem.
- Mi van vele? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Eljött ma hozzám, vagyis a lakásodra – dadogott, alig értettem mit mondd.
- Tessék?! – kétségbeestem. Ha Camilla ott járt a lakásomon, amiről eddig azt hittem nem tud, akkor az egyenlő azzal, hogy tud rólam és Kristenről. Az egyik felem fellélegzett, hogy végre minden kiderült, és nem kell többé titokban találkozgatnunk, ám a másik részem sajnálta őt, hisz nem így akartam, hogy tudomást szerezzen Kristenről és rólam. – Oké. Kristen, nincs semmi baj. Most hol van? – érdeklődtem.
- Rob, semmi sem oké! – kikelt magából. Jogos, jobban kellett volna ügyelnem.
- Ideges vagy, amit megértek, de kérlek nyugodj meg. Beszélek vele, elmagyarázom neki a dolgot és…
- Kórházba került – Kristen hangja elcsuklott. Kellett néhány másodperc mire szavai értelmet nyertek.
- Mmmi? – rettentően megrémültem.
- Eljött hozzám, beszélgettünk és egyszer csak a hasához kapott, majd vérezni kezdett. Hívtam a mentőket, akik a legközelebbi kórházba szállították – sírni kezdett. Keservesen.
Visszaroskadtam az ágyra. Az én hibám lesz, ha valami történik velük.
- Hová szállították?! – pattantam fel, minden lélekjelenlétemet összeszedve. Nem hagyhatom el magam. Most nem! A gyerekemről van szó, és az egykori kedvesemről, egyszóval felelős vagyok a sorsukért.
Kristen lediktálta a címet.
- Azonnal ott vagyok, és Kristen…? – kezdtem, bár fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, egy szerelmi vallomáshoz nem megfelelő az idő.
- Igen? – a hangja reménnyel teli volt.
- Semmi – sóhajtottam.
- Oké – szipogott, aztán letette a telefont.

Összeszedtem magam, majd amilyen gyorsan csak tudtam a kórházhoz hajtottam. Kétségbe voltam esve. Aggódtam a pici és Camilla egészsége miatt.
Szedd össze magad, Rob! – utasítottam magam. Ha már most csődöt mondok, mi lesz később? Nem eshetek szét.
A recepcióstól megérdeklődtem, hol találom a szülészetet. A kedves hölgy készséggel útbaigazított, sőt még azt is elárulta, hogy volt kedvesemet, épp Dr. Robbins vizsgálja.
Idegesen nyomtam meg a lift hívógombját, de az jó pár percig váratott engem. Azt hittem beleőrülök a várakozásba. Ki tudja mi történik ebben a percben Camillával, én pedig itt toporgok egy helyben, várva a kicseszett felvonóra!
- A büdös életbe! – káromkodtam el magam.
- Fiatalember, itt hanyagolja ezt a beszédet! – figyelmeztetett egy idős hölgy, akit épp tolószékben toltak be a kórtermébe. Legyintettem, mire megérkezett a lift.

A negyedik emeletet hamar elértem, s mint egy félőrült futottam a 19es vizsgáló felé. Odaérve konstatáltam, hogy a kedves recepciós tényleg helyes számot mondott, mivel Kristen ott ücsörgött egymagában a szoba előtt. Dobolt a lábával, a kezeit a mellei előtt átkulcsolta, s előre hátra hintázott. Nagyon meggyötört volt az arca, látszott rajta, iszonyatosan aggódik.
Kifújtam a levegőt, s egyenesen szerelmem felé vezetett az utam.
- Kristen – szólítottam meg, ahogy tisztes közelségbe kerültem hozzá. Felnézett rám. A szemei pirosak voltak a sok sírástól, ahogy az orra is, amit feltehetőleg a papír zsebkendő dörzsölt ki. De még így sem vesztette el lénye gyönyörű mivoltát.
- Ó, Rob! – kelte fel a helyéről, és egyenesen a karjaimba vetette magát. Szorosan átöleltem őt, s nyugtatólag végigsimítottam a hátán, majd belecsókoltam a hajába.
- Sss – próbáltam nyugtatni, de ő szorosan belém kapaszkodva újbóli sírásba kezdett. – Nincs semmi baj – suttogtam, és ahogy észrevettem, hangom lágy tónusától megenyhült kissé. Ezen felbátorodva halkan dúdolni kezdtem neki, amitől pár perc múlva teljesen lehiggadt.
- Ne haragudj! Gondolom te is kivagy bukva, erre én itt itatom neked az egereket, mint egy hisztis tinédzser – kért elnézést, majd ellépett tőlem és szemeit a karjába kezdte törölgetni.
- Semmi baj! – tűrtem el a haját a füle mögé, mire halványan elmosolyodott.
Leültünk a székekre, szorosan egymás mellé.

Kínzó volt ez a várakozás, főleg, hogy tudtam, Kristennel meg kéne beszélnem az esti dolgot. De sem a hely, sem pedig az időpont nem volt megfelelő, hogy egy ilyesfajta beszélgetést lebonyolítsunk. Így hallgatásba burkolózva vártunk tovább, mígnem ő szólított meg.
- Jó, hogy itt vagy – nyúlt a kezem után, s erőtlenül megszorította. Ránéztem és a tekintetéből azt lehetett kiolvasni, tényleg örül a jelenlétemnek.
- Mi történt? – kérdeztem aztán.
Kristen összeszedve minden erejét, újból felidézte maga előtt az eseményeket.
- Eljött, hogy beszélgessünk. Elárulta, hogy már régóta tudja, hogy mi együtt vagyunk, és nem haragszik rád, amiért titkolóztál. Aztán éles fájdalmat érzett, majd a hasához kapott, én pedig észrevettem, hogy elkezdett vérezni. Innentől pedig ismered a sztorit.
- Csak úgy a semmiből rosszul lett? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
- Igen. Várj, te azt hiszed felhúztam valamivel?! – kissé idegesen vágta hozzám a kérdését.
- Eszembe se jutott ilyesmit feltételezni – a hangom elhalványult, s újból végigsimítottam az arcán. Belesimult a tenyerembe, és áthatóan kémlelte elgyötört arcomat. Olyan törékenynek és kiszolgáltatottnak tűnt, hogy óhatatlanul is, de úgy éreztem, oltalmat kell nyújtanom neki. Lassan közelíteni kezdtem az arcához. Lehunyta a szemeit, én pedig letöröltem egy könnycseppet a szempillájáról. Beleremegett a fuvallatnyi érintésbe. Kezeim közé fogtam aztán az arcát, s számmal épphogy csak súroltam ajkait. Szétnyílt a szája, és bódultan várta, hogy végre egy csókban egyesüljünk. Én is majd’ elepedtem érte, s mikor már majdnem érintkeztek ajkaink, egy hang akadályozta meg a szándékunkat. Nem is akármilyen hang.

- Kristen! Jöttem, ahogy tudtam – Mike lihegve lépett hozzánk, mit sem törődve azzal, hogy még mindig milliméterek választanak el minket egymástól. Ha eddig csak csekély késztetést éreztem arra, hogy kinyírjam, az most meghússzorozódott.
Kristen elfordította tőlem az arcát, majd összeszedve magát felkelt a helyéről, és úgy, mint pár perce engem, Mike-ot is átölelte. A kezeimet ökölbe szorítottam, nem kis önkontroll kellett hozzá, hogy visszafogjam magam.

Kissé szerencsétlenül éreztem magam, amiért én egymagamban üldögéltem, míg ők ölelkeztek.
- Ne is zavartassátok magatokat! – vágtam oda gúnyosan. Kristen föleszmélt és egy lépést hátrált Mike közeléből.
- Hogy vannak? – érdeklődött idegesen, Mike. Nem hagytam figyelmen kívül a többes számot. Honnan tudja, hogy Camilla várandós?
Á, feltehetőleg Kristentől, aki riadóztatta őt is. Miért zavar ez engem?! Talán, mert még mindig nem tudtam mit keresett tegnap nálam, sőt kissé fusztrált, hogy most is ideette a fene. Semmi köze hozzánk, húzzon a búsba!

Kristen neki is beszámolt a történtekről, mire Mike elgyötörten felnyögött. Mi a franc?
- Jézusom, ugye nem lesz semmi bajuk?! – kérdezte kétségbeesetten.
Oké, tutira bennem van a hiba, de szerintem akkor sem normális ha egy fickó – aki nem mellesleg Kristen volt barátja – aggódik az én jelenlegi barátnőm miatt, aki az én gyerekemmel várandós.
Kristen folyamatosan simogatta a hátát, ami rettentően zavart engem.
- Oké. Ebből elég! Mi a fészkes fenét kerestél tegnap Kristennél, és most mi okból vagy itt?! – nem ütöttem meg valami hű, de barátságos hangnemet, és legszívesebben kicsavartam volna a kezét, amivel átölelte Kristen derekát.
- Rob, ne csinálj jelenetet – csitított Kristen, s végigsimított a mellkasomon. Most az egyszer nem lágyultam el.
- Hagyj, és inkább válaszoljatok! – förmedtem rájuk, majd ellöktem Kristen kezét. – Együtt vagytok megint? – a szemeim szikrákat szórtak.
- Dehogy! – vágta rá azonnal, teljes határozottsággal, Kristen.
- Akkor? Mi ez az egész? – mutattam rájuk.

Épp válaszolni akart, de a kórterem ajtaja ebben a pillanatban nyitódott ki, belefojtva így a szót. Egy ősz, úgy nagyjából 50 éve körüli férfi lépett ki rajta – gondolom Dr. Robbinshoz volt szerencsénk -, gondterhelt arcot vágva. A szívem zakatolt a mellkasomban.
- Minden rendben, doktor úr? – kérdezte Kristen félénken. A doktor szomorú pillantást lövellt felé, amitől nekem megremegett a lábam.
- Melyikőjük az édesapa? – kérdezte.
- Én vagyok! – csendült fel az enyém mellett még egy hang. Oldalra fordítottam a fejem.
Mike-kal egymás szemébe nézve álltunk.
Ez nem lehet igaz!

Lehet utálni!!!
Ha nem írtok akkor tessék szépen pipálgatni. Jöhet a nem tetszik és az elmegy gombocskák nyomkodása is, de ha szépen kérem, akkor valaki majd írja le, miért azt nyomta. Előre is köszönöm! (L)
Friss előreláthatólag 18.án várható!