My life would suck without you - 1. rész

Sziasztok!

Tudom, hogy azt írtam, hogy csütörtökön vagy pénteken lesz friss, de meggondoltam magam :D
Ez a rész egyébként is fent volt már egyszer, szóval nem követek el nagy bűnt, ha pár nappal előbb kerül nyilvánosságra ;)
Örülök, hogy a kis ízelítő, illetve az új stílus is bejött nektek!
Nem is húzom tovább a szót, jöjjön a fejezet.

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: akik kérték az Almost Lovers történetet, azok mind megkapták?
U.i 2.: a chat fölött van egy olyan menüpont, hogy Friss időpontja, ott mindig ki lesz írva, hogy mikorra várható a friss :)

Egy

Ha szeretsz valakit, annak próbálsz mindig a kedvében járni, még akkor is, ha az ő különös hóbortja már az idegeidre megy. Mit tehetne egy illedelmes gyermek, mint meghunyászkodik a szülői akarat előtt.
Nincs okom panaszra, a szüleim elhalmoznak minden jóval, mégis kívül állónak érzem magam a saját családomban. Ennek részben én vagyok az oka, hisz ha nem keresném szüntelenül a kalamajkát, talán elfogadnák, néha túl kirívó viselkedésemet.
A másik ok, amiért nem találjuk a közös hangot, az az, hogy fiút vártak. A csalódottságot, mely még manapság is fel-felbukkan a szüleim tekintetében, rendkívül kínzó. Tudni, hogy nem rád számítottak, de mégis megtűrnek maguk mellet, igen fusztráló. Próbálják nem érzékeltetni velem ezt a nyilvánvaló tényt, de lopva elcsípem, mikor apám a fiának szánt focikesztyűt szorongatja, vagy épp, mikor anyával a nem létező fiúk sport ösztöndíjárról diskurálnak.
Pedig nem lehet kifogásuk ellenem. Soha nem viselkedtem lányosan. A nőiesség legcsekélyebb szikrája is hiányzik belőlem. A cipők, táskák, pipere cuccok nekem haszontalan kellékek csupán, amit néhány önmagát imádó üresfejű nőcske dobott piacra, annak reményében, hogy a sok bizonytalan és a trendet követni akaró nő, majd bekapva a horgot megvásárolja ezeket, nagy pénzt hozva így a dögkeselyűk konyhájára. Sikerült nekik, de engem nem tudtak behálózni.
Így hamar kirekesztetté váltam az iskolában. De nem csüggedtem, megtaláltam a nekem megfelelő barátokat, akik nem a külsőségek miatt kedveltek, hanem azért, amilyen vagyok.
A szüleimnek természetesen nem volt ínyére, hogy a kislányuk nem elit környezetben mozog. Mert bár fiúra számítottak, elvárták tőlem, hogy a lányos külsőhöz idomulva, úgy is veselkedjem. Én azonban nem voltam hajlandó meghajolni az akaratuk előtt. Egészen egy évvel ezelőttig sikerült is leráznom magamról őket, csakhogy egy nem várt pillanatban az addig stabilnak érzett életem romokba dőlt. Az ok egyszerű, szerelembe estem, holott nem kellett volna. A fiú csúnyán átvert és tönkretette az életemet. Még emlékezni is borzalmas rá, pedig olyan szépen alakultak köztünk a dolgok. Apám dagadt a büszkeségtől, amiért ilyen –ahogy ő és anya mondják -, jó partit sikerült találnom. Valóban, Alex modora kifogástalan volt. Megnyerő megjelenése mindenkit elsőre levett a lábáról. De ahogy a könyvet, úgy őt sem lehetett a borító alapján igazán megítélni. Rejtett énje visszataszító és kiábrándító volt a számomra, s mikor döntő lépésre szántam el magam vele szemben, megbocsájthatatlan dolgot művelt. Nem bántott, ilyenről szó sincs, de a férfiakba vetett hitemtől egy életre megfosztott.
A szüleim eltiltottak minket egymástól, de hallgatnom kellett a dolgokról. Az újságíróknak félrelépésről számoltunk be. Mindenki egy harmadik személyt sejtett a háttérben, és nem is volt nehéz elhinni, hogy Alex mellettem félrekacsingat. Ezt a hazugságot pusztán apa jó híre miatt kellett elhintenünk.
Ha Alex veszít a presztízséből, apa csapatának befellegzett. Apa ugyanis a szponzora volt Alex csapatának. Az autóversenyzés megszállottjává vált a családom, miután bemutattam nekik Alex Pettyfer-t, a híres és jómódú autóversenyzőt. Egy iskolai buli keretén belül találkoztam vele, és első látásra vonzott a jóképű idegen.
Az este folyamán sokat beszélgettünk, és kiderült, hogy az élethez való hozzáállásunk szinte megegyezik. Ő is utálta a kirívó dolgokat, a megfelelési kényszernek pedig még csak a gondolatát is elvetette. Ennél tökéletesebb partiról nem is álmodhat az ember lánya. Alex segítségével a családom érdekelté vált az autósportban, és apát még baseballütővel sem lehetett leütni, ha egy versenyről volt szó. Kötelező volt az első sorból végignézni az eseményeket. Ez amolyan közös családi programmá nőtte ki magát, és abban az időben tényleg kimondhatatlanul boldog voltam. A szüleimmel való macska-egér harc elmúlni látszott, az Alex-szel folytatott románcom a megfelelő mederben folyt. Tökéletes volt az életem, aztán az említett krach beütött, és a boldogságom semmivé foszlott. Mint a pókháló, amit az ember néha szánt szándékkal pusztít el. A szerelmünket is Alex – még ha ő nem is így gondolja, de - készakarva tette semmissé.
Kínok árán sikerült továbblépnem, de a szüleim szemében közellenség voltam. Nem vallhattam be a valódi okát, amiért elhagytam a „biztos jövőmet”.

- Kristen Stewart, had ne szóljak még egyszer! – ordított anya, mint a fába szorult féreg. Még a zene fülsüketítő morajlását is túlkiabálta. Ha csak ránéztem arra a habos-babos rózsaszínű(!) ruhára, amit gondosan kikészített az ágyamra, elfogott a hányinger. Megint jönnek ezzel az „én vagyok a szülő, te pedig a gyerek, szóval azt csinálod, amit parancsolok neked” szarsággal. Mert a parancsol nálunk a legfontosabb szó. Mintha én is egy lennék az alkalmazottaik közül! Nevetséges. És még el is várják, hogy mintapolgárként viselkedjek, mikor ők maguk teljesen eszelősek.
- Na jó Kris, ebből elég volt! – vágtatott be szeretett anyukám a szobámba, és idegesen kapcsolta ki a magnómat.
- Kösz anya, most fuccs a jókedvemnek – mosolyogtam gúnyosan.
- Apád vendégei tíz percen belül itt vannak, te pedig még mindig pizsamában flangálsz – mutatott rám. – Mivel érdemeltem ki ezt a lányt, istenem? – ez persze egy nekem szánt kérdés volt, de én elengedtem a fülem mellett. Nem tudott már meghatni semmivel. Immúnis lettem az összes hülye beszólására. Tudom, úgy tűnik mintha én lennék a rossz, meg a gonosz, de túl sok fájdalmat okoztak már nekem ahhoz, hogy fittyet hányak rájuk.
- Készülődöm – vetettem oda félvállról. A gardróbomhoz léptem és válogatni kezdtem a ruháim között.
- Azokat felejtsd el! – vette ki a kezemből, a szerintem viselhető ruhákat. – Ott a ruhád az ágyon. Azt szeretném látni rajtad, mikor lejössz, értetted? – kérdezte fenyegetőn.
- Aha – bólintottam, majd az ágyamon heverő flancos darabhoz léptem és undorodva szemléltem.
- Csinos leszel benne, majd meglátod – biztatott a sárkány. Na persze, ő bújjon bohócruhába, aztán majd megbeszéljük milyen jól mutat benne!
Végül beadtam a derekam, s öltözködni kezdtem. Anya hála istennek magamra hagyott, ezért a magnót – igaz minimális hangerőre -, de visszakapcsoltam.
Felöltözve úgy éreztem magam, mint egy szökött fegyenc. Ez nem én voltam!
Utoljára még megnéztem magam a tükörben, s nagy levegőt véve kiléptem a szobámból, hogy köszönthessem apám legújabb szerzeményét.

- Szemkápráztatóan nézel ki édesem – ölelt magához apa. Igen, látszik, hogy jeles esemény a mai, egyébként nem ilyen mézes-mázas. Jól esett az e fajta törődés a részéről, hisz mint sok lány, én is inkább apás voltam. Az ő szeretete, elismerése számomra mindennél többet ért, de nehéz volt kiérdemelni. A nehéz nem túl jó szó, inkább lehetetlennek mondanám.
- Köszi – szorítottam magamhoz. Legalább erre a kis időre had érezzem egészen a magaménak.
A csengő balszerencsémre félbeszakította idilli pillanatunkat, és tudtam, ez az este folyamán már nem fog visszatérni. Apa azonnal el is engedett, s sietősen ment ajtót nyitni. Ottmaradtam egyedül, mint mindig.

- Kristen, kérlek segíts megteríteni – jött anya hangja a konyhából. Fogtam magam és kérésének eleget téve szépen sorjában letettem a tányérokat a gyönyörűen megterített asztalhoz, majd az evőeszközöket, a poharakat, és végül a szalvétákat helyeztem le. Büszke voltam az alkotásomra.
- Ő pedig itt a lányom, Kristen – hallottam meg apa hangát a hátam mögül. Egy mosolyt magara erőltetve fordulta meg, hogy köszönteni tudjam a vendégeinket.
A konyhában egy harminc év körüli nagyon helyes férfi, és egy nála nem sokkal fiatalabb, ugyancsak hímnemű egyed álldogált. Megköszörültem a torkomat, majd kezet nyújtottam az idősebbik felé.
- Kristen, nagyon örvendek – a mosolyom nem volt szívből jövő.
- Bradley, úgyszintén – csókolt kezet. Ezt azért túlzásnak találtam. A sikeres bemutatkozás után a másik férfihoz fordultam, aki mindenhová nézett csak rám nem. Feltérképezte a konyha minden egyes kis négyzetcentiméterét, és csak aztán tüntetett ki a figyelmével, mikor apa a vállára helyezte a kezeit.
- Kristen, ő itt Robert Pattinson, a legújabb tehetség, aki esélyt kap, hogy bebizonyítsa, ő mindenidők legjobb autóversenyzője – apa nem is tudta volna leplezni mennyire odáig van új versenyzője miatt.
- Szervusz – nyújtottam felé is a kezem, de ő nem fogadta el. Gúnyosan rám mosolygott, s élcelődő hangon megszólalt.
- Te vagy Alex volt nője, ugye?
Hirtelen a torkomra fagyott a szó. Nem kellett volna meglepődnöm, hogy tud erről, de, hogy csak így a fejemhez vágta, egy tőr volt a szívembe.
Csak pislogtam bambán, és vártam, hogy végre valaki kimentsen ebből a lehetetlen helyzetből. De semmi sem történt.

- Robert, Bradley, ne ácsorogjunk itt, gyertek a nappaliba. Ott mégis csak kényelmesebb – tárta ki a kezét, mutatva így az utat, apa.
Néztem, a két idegen távolodó alakját.
Mikor látóhatáron kívülre kerültek, leroskadtam egy székbe, és hangosan, egyeletlenül kezdtem venni a levegőt. Ki ez a Rob, hogy az első találkozásunkkor csak így letámad?
Mégis, a szemében bujkáló szemtelenség ellenállhatatlanná tette, de akkor sem indíthat így. Ehhez nincs joga!

- Kristen, minden rendben? – kérdezte anya, amint meglátta halálra vált arcomat.
- Igen, csak kicsit elszédültem – füllentettem. – Segítsek még valamit? – kérdeztem.
- Bevihetnéd az italokat a fiúknak – mutatott a tálcára helyezett pezsgőspoharakra.
- Azt nem vinnéd be inkább te? – kérdeztem könyörgőn. Furcsán méregetni kezdett.
- Történt valami, amiről én nem tudok? – kíváncsiskodott.
- Nem, csak…..én inkább elkészítem a süteményt – ugrottam a sütőhöz.
- Rendben. A tejszínhab a hűtőben van, a meggyet pedig a pultra készítettem.
Bólintottam. Anya el sem tudta képzelni mekkora kőtől szabadította meg a szívemet.

A süteményeket szépen kiraktam egy díszesebb tálcára, majd egyesével fújtam rájuk a fehér habból, majd raktam rájuk a piros gyümölcsöt. Kissé monoton munka, de jobb, mint azt a majmot bámulni. Kész, hogy Robnak az első találkozásunk alkalmával sikerült elvágnia magát nálam.

- Íncsiklandozó – jött az ismerős hang a hátam mögül. Megdermedtem és egy meggy ki is esett a kezemből, pirosra festve a helyet, ahol földet ért. Leguggoltam, felvettem a használhatatlanná vált gyümölcsöt, s kidobtam. Nem voltam hajlandó hozzá szólni.
- Mi az, elvitte a cica a nyelved? – kérdezte nyájas hangon. Kirázott a hideg. Elképesztő ez az ember. Unszimpatikus, még is van benne valami különleges.
Miután az utolsó sütemény díszítésével is végeztem, megfogtam a tálcát és az asztalhoz masírozva, letettem azt.
- Köszönöm az elismerést, de én csak a díszítésben segédkeztem – fordultam felé mosolyogva, hisz a mai nap után sokat fogunk találkozni, nem lenne szerencsés rossz hangulatban elkezdeni az ismertségünket.
- Ki beszél itt a süteményekről? – lépett közelebb hozzám. Vészesen fogyott a kettőnk közti távolság. Ez aggasztott.
- Mit művelsz? – kérdeztem, mikor már teljesen hozzápréselődtem kemény mellkasához.
- Szeretnélek egy kicsivel közelebbről megismerni – vigyorgott, s végigvezette egyik kezét a gerincem mentén. Akaratom ellenére is megremegtem érintése nyomán.
- Hagyd abba! – próbáltam eltolni őt magamtól, sikertelenül.
- Ugyan baby, nem kell kéretned magad. Tudom, hogy te is arra vágysz, amire én – kacsintott, és közeledni kezdett az arcával. Nem, én ezt nagyon nem akarom! A kezem nagyot csattant az arcán.
- Vehemens vagy. Ez tetszik – még jobban szorított magához a csípőmnél fogva. Zavarban voltam. Nem voltam hozzászokva, hogy egy férfi így bánjon velem. Egyrészt tetszett, hogy ennyire bejövök neki, másrészt kényelmetlenül éreztem magam, amiért egy idegen tart a karjaiban, és, hogy nekem ez túlságosan is tetszik.
- Eressz el! Nem hallod?! – sziszegtem. Nem akartam ordítani. Nem kell, hogy a szüleim tudomást szerezzenek Rob erkölcstelen viselkedéséről.
- Oké – engedett el. Ellépett tőlem, s a távolság, ami kialakult kettőnk között, piszkált. Kristen, állj már le! Ez egy kőbunkó!
- Megőrültél? – kérdeztem felháborodott hangon.
- Nem, csak rohadtul megkívántalak. Talán baj? – kérdezte szendén. Hihetetlen ez a pasi! Most szívat?
- Nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelnélek. Még csak kezet sem ráztál velem – magyaráztam számomra érthetetlen viselkedését.
- Valóban – vigyorgott tovább. – Hát, attól még, ha valaki nem szimpatikus, kívánatosnak tarthatom, nem? – kezei ismét a csípőm körül kalandoztak. Ez már tűrhetetlen! Mit meg nem enged magának ez a……ez a….túl szexi, tapló pasi!
- Vedd le rólam a kezed! – szólítottam fel erélyesen. De csak nem eresztett, inkább újra próbálkozott.
Na jó, ha szép szóval nem megy, akkor jön a drasztikusabb módszer. A kezembe vettem egy süteményt, majd egyenesen Rob arcába nyomtam. Ha ő ilyen tisztességtelenül játszik, akkor én sem hagyom magam! Fuccs a fair play-nek.
- Na, ez, hogy tetszett Pattinson? – röhögtem bamba tekintetét látva. A tejszínhab beborította az egész arcát, nagyon szerencsétlenül nézett ki.
- Hm, szeretem ha egy lánynak van fantáziája – törölte le a kezével a habot, majd lenyalta az ujjairól. Nagyot nyeltem a művelet nézése közben. – Jobb szeretnél te megszabadítani a „kosztól” – nyújtotta felém egyik ujját. Undorodnom kellett volna, de átható tekintete megbűvölt. Bármit képes lettem volna megtenni, amit kér.
- Ti meg mi a fészkes fenét csináltok itt?! – rikkantott fel anyám. Rob ellépett tőlem, majd anyámra nézett, aki meglátva az ábrázatát falfehérré vált. Most szorulni fog a hurok a nyakam körül.
- Kristen James Stewart, mit jelentsen ez?! – üvöltötte, s Rob arcára mutatott.
- Anya én… - próbáltam valami hihetőt kitalálni, de egy használható mentőöv sem jutott az eszembe. Persze, most hagyjon cserbe a találékonyságom!
- Asszonyom, az én hibám volt. Túl torkos voltam, és hát, leettem magam – füllentett borzalmasan a sátán gyermeke.
- Persze – hitetlenkedett anyám. A mosogatóhoz lépett és egy vizes ronggyal tért vissza, amit át is nyújtott Robnak, hogy azzal szabadítsa meg magát a piszoktól.
- Köszönöm – nyújtotta vissza a rongyot. Csak most vettem észre, hogy milyen hosszú ujjai vannak. Jaj ne már, nem stírölhetem ezt a görényt!
- Robert, a fiúk már hiányolnak odabent – intett a fejével a nappali irányába anyukám.
- Akkor elnézésüket kérve, én most távoznék – azzal meghajolt, majd csendben távozott. Hihetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra képes átváltozni egy idegesítő szexmániás pasiból, egy udvarias emberré.
- Nem igaz, hogy két percig sem hagyhatlak magadra!
- Bocsánat – hajtottam le a fejem.
- Jobb ha megbarátkozol Roberttel, mert mostantól sokat fog hozzánk járni. Sőt, ami azt illeti, a mai estét, Bradley-vel együtt itt tölti – mondta ezt csak úgy mellékesen.

Oké, ez rosszabb, mint a pokol. Ott legalább fellelhető néhány kedves ismerős, de ez a Rob a kedvestől fényévekre állt.
Azt hittem Alex-nél rosszabb nem történhet velem, de tévedtem. A totális katasztrófát Robert Pattinson jelentette!

Tim Stewart, Kristen édesapja

Bradley Cooper, Rob unokabátyja, és egyben menedzsere


MamaStew-ról nem tettem ki képet, mivel szerintem a veterán Robstenesek tudják, hogyan néz ki a hölgyemény;)
Akik még nem olvasták ezt az első részt, azok nyugodtan írhatnak nekem és elmondhatják, hogy tetszett a fejezet:D
Előre is köszönöm! (L)