Almost Lovers - 24. rész

Sziasztok!

Áldott jó szívem van azt hiszem :)
De egye fene, megérdemlitek a frisst, mivel nagyon aranyosak voltatok, és ismét rengeteg komit írtatok, illetve 107en pipáltatok!!! (L)
Nem is húznám az időt, majd jövőhéten az utolsó fejezetnél rizsázok egy sort;)
Annyit csak erről a részről, hogy az eleje miatt utálni fogtok, a végén viszont lehet, hogy elnézitek nekem a dolgokat! :D
Ja, és elnézést a fejezet rövidsége miatt :/ Ez most így jött össze. Az utolsó rész 12 oldalas lesz, szóval kiegyenlítődik a dolog.

Jó olvasást!

Lilluci

U.I: aláfestő zenét most is hoztam, bár nem hiszem, hogy megszoktátok hallgatni. Mind1, KATT ide a zeneszámért.

24. rész

/Rob/

Szédültem, a gyomrom felfordult. A hideg veríték beborította az egész testemet, szinte már nem is lélegeztem.
Visszatántorodtam a székekhez, s összetörten lerogytam az egyikre. Valahonnan a távolból, valaki a nevemen szólított, de hogy ki volt, azt nem tudnám megmondani. Kapkodva vettem a levegőt, a szívem eszméletlen gyorsasággal pulzálta a véremet. Ordítani támadt kedvem, mégis valami miatt visszafogtam magam.
Letaglózott a felismerés, még most sem hiszem el, hogy ez velem megtörténhetett. Átvertek. Összeesküdtek a hátam mögött, a bolondját járatták velem, nem törődtek az érzéseimmel. Hogy voltak képesek ezt tenni?

- Rob… - valaki megfogta a vállamat, mire én erőtlenül felnéztem az illetőre. Kristen kétségbeesett pillantásával találtam szembe magam. – Annyira sajnálom – suttogta, majd két keze közé fogta az arcomat, s szüntelenül simogatta elgyötört ábrázatomat. Összeszorítottam a szemeimet, a sírás fojtogatott, de nem akartam ennyire sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak tűnni. Nem adhatom meg nekik azt az örömöt, hogy sírni lássanak.
Össze kell szedned magad! – mondogattam magamnak.

Kifújtam a fáradt gőzt, majd - igaz kissé ingatagon- felkeltem a helyemről. Az orvos még mindig az ajtóban állt, mondott valamit Mike-nak, amit a szétszórtságom miatt nem értettem.
Ahogy az orvos abbahagyta a mondókáját, Mike eszeveszettül futott a kórterembe. Kristen a szája elé kapta a kezeit, s újból utat törtek a könnyei. A falnak támaszkodtam, majd összeszedve az összes erőmet, megszólaltam.
- Mi, mi történt? – érdeklődtem szaggatott hangon.
- A kisasszonynak spontán vetélése volt. Sajnos ez gyakori az első pár hónapban – az orvosnak együtt érző volt a hangja.
- Ez az jelenti, hogy…? – nem bírtam kimondani.
- Igen, sajnos elvesztette a kisbabáját – veregetett vállon Dr. Robbins. – Nyugtatókat adtunk a hölgynek, amitől feltehetőleg sokáig aludni fog. Ha gondolják, a délután folyamán visszajöhetnek őt meglátogatni – magyarázta, de a szavait inkább Kristenhez, mintsem hozzám intézte. Gondolom nem nyújthattam valami szívderítő látványt.
- Köszönjük, doktor úr – hálálkodott Kristen.
Azzal a szimpi doki eltűnt a folyosón, mi pedig ismét kettesben maradtunk.

Összeszorított szemmel, és foggal támasztottam még mindig a falat. A kezeim ökölbe szorultak, s minden erőmet összeszedve püfölni kezdtem a fehér falat.
- Rob, nyugodj meg! – ugrott mellém Kristen, s próbált lefogni, csakhogy a dühöm felülkerekedett rajtam. Mégis, hogy nyugodhatnék meg?
- Hagyj! – ordítottam rá. Ki kellett adnom magamból a haragot, a fájdalmat, és erre ez volt a legkézenfekvőbb, és legegyszerűbb módszer.
- Kérlek, hagyd ezt abba – könyörgött nekem, szinte hisztérikus hangon. Biztosan félelmetes látványt nyújthattam, amint vérbeforgó szemekkel ütlegelem a falat, de azt hiszem ez még enyhébb módja volt a kikelésnek. – Rob – sírta el magát.
- Hazudtatok nekem! – leállítottam magam, mivel a kezem elkezdett zsibbadni, s ezzel együtt vérezni. is.
- Nem úgy van, ahogy hiszed – szipogta, és újra közelebb akart lépni hozzám, csakhogy én figyelmeztetőleg felemeltem a kezem, hogy még csak eszébe se jusson közelíteni felém. Jelenleg egy dühöngő pszichopatára emlékeztető félőrült voltam.
- Persze, hogy nem! – horkantam fel cinikusan. Iszonyatos mód fájt a kezem, de ez semmiségnek hatott a szívemben tomboló viharhoz képest. – Csupán csak mindenki tudta rajtam kívül, hogy annak a gyereknek nem én vagyok az apja! – ingerültségem nem várt reakciót eredményezett. Erősen megszorítottam Kristen karját, és olyan gyűlölettel tekintettem le rá, ahogy talán az ellenségeimre sem néznék.
- Rob, engedj el! Ez nagyon fáj – nézett a kezeinkre, ahol összekulcsolódtunk. Mint egy koszos rongyot, úgy löktem el magamtól. – El akartuk mondani neked – mondta, miközben dörzsölgette a kezét, ahol az előbb szorítottam.
- Persze – hitetlenkedtem. – Remélem jól szórakoztatok rajtam, hogy voltam olyan hülye és mindezt benyeltem.
- Dehogy! Én is csak tegnap tudtam meg – csóválta a fejét.
- Miért nem szóltál azonnal? – érdeklődtem.
- Részeg voltál, nem hittél volna nekem – magyarázta. Talán igaza volt, de akkor is tudatnia kellett volna velem valamilyen módon az igazat.
- Már nagyon vártam... – suttogtam, ahogy dühöm enyhülni látszott.
- Tessék? – kérdezte értetlenül Kristen.
- A babát. Elterveztem mi mindent fogok neki megtanítani. Milyen helyekre megyünk el együtt. És most kiderült, hogy mindez egy kibaszott nagy átverés volt. És ha ez nem lenne elég, akkor még ott van az a tény is, hogy az az ártatlan csöppség most halott – felrúgtam az első kukát, ami az utamba került.
- Sajnálom – Kristen hangjából csengett az együttérzés. – Minden rendbe fog jönni.
- Persze, fő a pozitív hozzáállás! – gúnyolódtam. – Nem, nem jön rendbe semmi! Elegem van!
- Ezt hogy érted? – kérdőn nézett rám, a sírása ezzel egy időben elhalványult.
- Úgy, hogy nem akarlak titeket többé látni! – vágtam hozzá kíméletlenül az igazságot.
- Rob, kérlek! Szeretlek, és tudom, hogy túljutunk ezen – odajött hozzám, úgy könyörgött nekem.
- Nem! – üvöltöttem rá határozottan. – Nem tudok ezek után bízni senkiben.
- Ne zárkózz be! Előttem főleg ne. Segítek túlvészelni ezt az időszakot, csak kérlek, maradj velem – úgy kapaszkodott belém, mintha én magam lennék a mentőöve, amit utána vetettek a nyílt óceánon.
- Nincs szükségem rád – leráztam magamról. – Senkire sincs szükségem – azzal fogtam magam, és mit sem törődve Kristen fájdalmával, otthagytam őt.
Nem voltam más, csupán egy emberbőrbe bújt szellem.

*2 hét múlva*

/Kristen/

- Mit mondott neked? – kérdeztem kíváncsian, s a remény szikrája újraéledt bennem.
- Annyit, hogy ne küldj rá nyomozókutyákat. Kedves, nem? A saját nővért így nevezi! – morgolódott Lizzy a telefonba.
- Megértem őt – sóhajtottam fel, és a kezdeti lelkesedésem, ahogy jött, el is párolgott.
- Kristen, ne mondd ezt! Rob egy pöcs, nem sajnálhatod! – kelt ki magából.
- Liz, csúnyán átverték. Megértem, hogy most haragszik az egész világra.
- Jó, haragudjon, de azt ne vetítse ki rád! Basszus, az öcsém egy idióta! Komolyan, nem veszi észre, hogy ebben a történetben te voltál az egyetlen, aki mellette állt, aki csak a javát akarta?! – inkább költői volt a kérdés, mert meg se várva a válaszomat, folytatta. – Esküszöm, amint lehetőségem nyílik rá elutazom, és jól seggberúgóm.
- A testvéred, Lizzy – mondtam neki, de közben jót nevettem a kikelésén.
- Éppen azért. Egy Pattinson nem viselkedhet így. Istenem ez az ember! – sóhajtott fel. – Gyerekkorában is folyton lelki bajai voltak.
- Mit gondolsz, mit kéne tennem? – kérdeztem tőle, hátha van valami ötlete arra, hogyan tudnám Robot előcsalogatni a csigaházából.
- Én annyit tanácsolnék, hogy hagyd egy időre. Amikor rájön, hogy alaposan elcseszte az egészet, térden állva fog könyörögni neked – bíztam benne, hogy így lesz. Nagyon szerettem volna vele lenni, titkolózás nélkül.
- Remélem igazad lesz – sóhajtottam fel reménykedve.
- Húsz évig éltem vele egy fedél alatt, hidd el ismerem őt, mint a tenyeremet. Most játssza a durci kisasszonyt, aztán ráeszmél, hogy talán túlzásba vitte, és mindet elkövet, hogy jóvátegye a dolgot – erre mindketten elnevettük magunkat, majd a háttérben meghallottam, amint csecsemősírás csendül fel. – Oh, April a vacsoráját követeli, szóval sajnos mennem kell – sajnálkozott.
- Persze, menj csak. És kösz mindet, Liz – hálálkodtam.
Annyira a szívemhez nőt, hogy mostanában napi kapcsolatban vagyunk egymással. Minden bajomat és örömömet – persze ha az lenne mostanában – megosztok vele. Ő lett a legjobb barátnőm, a legfőbb bizalmasom.
- Ugyan Kristen, ez semmiség. Remélem a legközelebbi beszélgetésünk folyamán már jó hírekkel szolgálsz.
- Én is – mosolyodtam el. – Szia – búcsúzkodtam.
- Szia.

Vajon mennyi időbe telik, mire Rob ráébred, én nem akartam ártani neki? Remélem, erre nem kell egy újabb hetet várnom!

/Lizzy/

Ahogy letettem a telefont, már tárcsáztam is a következőt. Amint kicsöngött már fel is vette.
- Na? – érdeklődött. Pont, mint az előbb Kristen. Ez vicces!
- Nyugi, nem sejt semmit – nyugtattam meg.
- Biztos? – érdeklődött idegesen.
- Persze, hogy biztos. Úristen, szerinted elárultam neki, mire készülsz?! Ne nézz ennyire analfabétának, kérlek – dorgáltam meg. A belém vetetett bizalma néha igen csak csekély.
- Oké, bocs, de nagyon izgulok – elhittem. Remegett a hangja, mintha csak egy érettségire készülő suhanccal beszélnék.
- Elhiszem. És, hogy állsz? – kérdeztem.
- Egész jól, azt hiszem három nap múlva megejtem a dolgot.
- Ne felejts el előtte felhívni. Tudod, én vagyok a segítőd – figyelmeztettem, mert amilyen lyukas agyú a végén magánakcióba kezd, az pedig nem biztos, hogy sikerhez vezetne. Sőt, biztosan nem.
- Nem felejtem el! – hallottam, hogy ír valamit egy papírra. Gondolom felírta, nehogy elfelejtsen előtte szólni, persze ezt soha nem vallaná be nekem. – Kösz mindent, Liz! Jó testvér vagy – ez volt az első bók, amit tényleg szívből így is gondolt. Meghatódtam.
- Nincs mit öcskös. De ha egyszer is megbántod őt, ne kerülj többé a szemem elé! – fenyegettem meg.
- Értettem – nevetett fel.
- Mennem kell. Várom a hívásodat.
- Rendben, szia.

Nem hiszem el, hogy ezek ketten nélkülem semmire sem mennének.
Robnak azonban fel kell kötnie a gatyáját, ha el akarja kápráztatni Kristent.
Tudomásom volt róla milyen patáliát csapott a kórházban. Hát komolyan! Én Kristen helyében vesén vágtam volna.
Olyan idióta, de hát mit van mit tenni, ő már csak Robert Pattinson, egy túlérzékeny, és túl drámai ember. De így szeretjük, nem?

Most gondolom, hogy mindenki - szépen szólva - elküld az anyukámba:S Nem baj, csak arra kérlek titeket, hogy írjátok le a véleményeteket, még akkor is ha az negatív!!!
És, mint az mindig hangsúlyozom, ha nem írtok, akkor tessék pipálgatni :D
Köszönöm! (L)