2012. november 10., szombat

Sometimes life isn'f fair - 2. rész


Sziasztok!

Bocsánat, hogy ilyen későn hoztam a frisst, de nagyjából a héten semmit sem tudtam írni. Egyszerűen valami oknál fogva depresszív állapotba kerültem. :/ Fogalmam sincs mi ütött belém!
De mára már kutya bajom sem volt, ezért befejeztem az elkezdett fejezetet. :)
Nézzétek el a hibákat és az értelmezhetetlen mondatokat, de most lettem kész(pontosan 5 perce)!!
Köszönöm az előző részhez írt komikat és pipákat!! (L)(L)(L)
Ehhez a részhez jó olvasást kívánok!

Lilluci



Sometimes life isn't fair - 2. rész



Declan abban a pillanatban, ahogy megcsókolta Irist, tudta, élete egyik legnagyobb hibáját követte el. Nem kellett volna ismét feltépni az oly’ nehezen behegedt sebeket. Vérzett a szíve, amiért fájdalmat okoz annak a nőnek, aki egykor a világot és a boldogságot jelentette számára. Tisztában volt vele, hogy ezután sem fog semmi változni kettejük között. Egyszerűen nem változhat!
Kétségbeesetten próbálta magát elszakítani a nőtőt, de bármennyi kísérletet is tett arra nézve, hogy elengedje Irist, a tudatalattija igen is kívánta ezt a csókot. Sőt, talán még többet is. Declan viszont összeszedve minden erejét, erőszakkal tolta el Irist.
- Sajnálom – túrt a hajába lihegve. Iris is hangosan szedte a levegőt és az arca szokatlanul kipirosodott.
Declant a bűntudat mardosta, és legszívesebben felkötötte volna magát az első fára szégyenében. Hogy lehetett ennyire meggondolatlan? Miért nem képes legalább egyszer normálisan viselkedni, mikor kettesben vannak? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések cikáztak szüntelenül az elméjében. Megijedt annak a lehetőségétől, hogy ezután talán Iris látni sem akarja majd.
- Ugye nem hagysz cserben? – kérdezte, és maga is tisztában volt vele, hogy a nő legkevésbé ezt a kérdést szerette volna hallani egy ilyen bensőséges megnyilvánulás után.
- Nem, nem foglak – válaszolta Iris magabiztosan. Declan felhúzott szemöldökkel tetőtől talpig végigmérte őt. Valahogy ellentmondásosnak tűntek a szavai és a reakciói. Iris soha nem volt olyan jó manipulátor, mint Declan.
- Miért érzem azt, hogy most nem mondtál nekem igazat? – kérdezte Declan félrebillentett fejjel. Iris pupillái kitágultak és visszaroskadt a kanapéra. Kezei közé temette az arcát és mélyeket sóhajtott, mintha próbálná magában megemészteni az előbb történteket. Declan értetlenül nézte.
Régebben is frusztrálta, ha Irisnak gondjai voltak. Egyszerűen képtelen volt beszélni vele a problémáiról, amik rendszerint hozzá kapcsolatosak voltak. A női lélek számára egy értelmezhetetlen kütyü volt, amihez elfelejtették mellékelni a használati útmutatót, ezért inkább meg sem próbált a nő segítségére lenni egy-egy ilyen alakalommal. Jobbnak látta, ha hagyja, hogy Iris maga birkózzon meg a fájdalommal és – javarészt – csalódással. Rossz ember lenne ettől? Ő nem gondolt soha így magára. Csupán egy érzelmileg sérült, és igen öntudatos férfit látott magában.
- Jobban ismersz bárkinél, úgyhogy ez nem újdonság – felelte Iris meggyötört hangon. – Talán tényleg nem volt jó ötlet újra engem megkérned, hogy pesztráljalak – sóhajtotta belegyezően. Declan vehemensen rázni kezdte a fejét és leült mellé, majd megfogta a kezeit. Összekulcsolta a sajátjával és gondolatban szuggerálta Irist, hogy nézzen rá.
- Nincs más opcióm, Iris – súgta elragadó hangon. Iris gyanakvóan tekintett fel rá.
- Jól hallom, hogy a flörtölős hangodon próbálkozol nálam? – kuncogott a nő jóízűen. Az előbb volt negatív légkört, mintha a szél fújta volna el. Declan ebben az egyben mindig is nyerő volt. Ismerte már annyira az emberi természetet, hogy tudja, milyen stratégiát kell alkalmaznia, mikor a helyzet kezd zűrössé és irányíthatatlanná válni. Irist pedig még az átlagnál is könnyebb volt félrevezetni. És ő ezt szépen ki is használta. Mindig.
- Nem tudom, miről beszélsz! – fordult el tetetett durcáskodást színlelve. 
- Declan! – ütötte meg a hátát Iris, mikor nem akart visszafordulni felé. – Kérlek, ezt komolyan meg kell beszélnünk. Ha nem tudunk normálisan együtt dolgozni, akkor el kéne gondolkodnunk, hogy egyáltalán folytatnunk kéne-e ezt.
Declan beleegyezően felsóhajtott és megadva magát ismét normálisan testhelyzetbe hozta magát. Direkt úgy helyezkedett, hogy a térdeik összeérjenek. Persze tisztességtelen volt a vonzerejét használnia a nő ellen, de ez volt az egyetlen működő fegyvere – legalább is nagyon bízott benne, hogy még tud ilyen módon hatni rá – Iris ellen.
- Nagy hiba volt, amit az előbb tettünk – kezdte Iris szégyenlősen és lesütötte a szemeit.
Declan hirtelen elgondolkodott azon, hogy látta-e máskor Irist zavarban. Az ő jelenlétében sokszor fordult elő, hogy elpirult, vagy csak makogott össze-vissza értelem nélkül, de nem volt képes felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, mikor a nő, a viharos elválásuk után egy másik férfi mellett a zavar csak egy csekély kis jelét mutatta volna is.
– Itt és most meg kell ígérnünk egymásnak, hogy többé nem gyengülünk el, és ha mégis, azonnal szerződést bontunk! – a hangjából kiérződő magabiztosságtól Declan szíve nagyot dobbant. Így ismerte meg Iris Butlert. Céltudatosan, büszkén, ellentmondást nem tűrően. Az a nyers erő, ami mindig körüllengte - és ami egy idő után valami miatt kihalt belőle -, most újra feltámadt benne, és ellenállhatatlanul vonzóvá varázsolta. Declanben fellobbant a féltékenység lángja. Nem egy konkrét illetőre volt féltékeny, csupán arra, hogy mások is ennyire magával ragadónak tarthatják Iris személyiségét.
- A javaslatod második fele tetszik is, meg nem is – vakarta meg az állát Declan.
- Kifejtenéd bővebben, kérlek?
- Addig jó, hogyha újra elgyengülnénk…
Iris azonnal közbevágott.
- Declan! Ne csináld ezt, nagyon szépen kérlek! Félre kell tenned azt, ami egyszer köztünk volt, és úgy tekinteni rám, mint egy idegenre – magyarázta Iris.
- Hülye vagy?! – bukott ki Declanből. – Nem leszel soha idegen, érted? – újra elöntötte a vak keserűség és düh. A szemei vérben forogtak, és hányingert kapott már a gondolatától is, hogy úgy nézzen a mellette ülő nőre, mint egy névtelen kis senkire.
- Én ezt befejeztem! Ha lenyugodtál, akkor légyszives hívj fel, és megbeszélünk egy újabb időpontot – egy laza mozdulattal visszahúzta magára a szandálját és kézbe vette a táskáját. Elindult a nappali vége felé, de még visszafordult a tehetetlen Declan irányába. – Ne felejtsd el, hogy ma mész a Kendra Potter Show-ba – és kilépett a hatalmas tolóajtón.
Declan hangos szitkozódásba kezdett. Iris mindig is makacs és öntörvényű volt, és csak ő tudta kihozni Declant a béketűréséből. Mégis, olyan sok szép pillanatot köszönhetett ennek a vehemenciának, hogy képtelen lett volna huzamosabb ideig orrolni a nőre. Azt szerette csak igazán, mikor egy-egy ilyen civakodásból vad szex kerekedett. Ők voltak a dühös légyott mesterei.
Kaján vigyor jelent meg Declan arcán, és elégedetten dőlt hátra a kanapén, összekulcsolva a kezeit a tarkóján. Lehunyta a szemeit, és csak ekkor tudatosult benne igazán mennyire fáradt. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is. Nem tudott egy olyan pillanatot sem felidézni, amikor gondtalanul elvonult valahová és csak pihent. Őt is beszippantotta az a bizonyos gépszíj és soha többé nem volt már ugyanaz a kisvárosi ismeretlen srác, aki annak idején szerencsét próbálni jött az álmok országába.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte tőle utoljára az anyja, ahogy kiszálltak a taxiból. Declan unottan megforgatta a szemeit és elismételte az oly’ sokszor hajtogatott mondatot.
- Igen! Anya, vagy ezerszer meg hánytam vetettem magamban a kérdést, és hidd el, ezt akarom a legjobban, erre a lehetőségre tenném most fel az egész életemet – felelte és elkezdte maga után húzni a bőröndjét.
- Nagyon fogsz nekem hiányozni, kicsim – az asszony hangja elcsuklott. Declan szeretetteljesen átölelte édesanyját és homlokon csókolta.
Ő is tisztában volt vele, hogy pokolian nehéz lesz távol lenni attól az egy személytől, aki a legfontosabb a számára, és akit semmilyen körülmények között nem hagyna cserben, de Declan most érezte magában azt a bizonyos erőt és elszántságot, amit nem hagyhatott kárba veszni. Még akkor sem, ha az anyja szíve megszakad is miatta. Egy lapra tett föl mindent. Kockáztatott, és remélte, hogy most az egyszer az ő oldalán áll a szerencse.
- Tudod, hogy nem örökre megyek el, csak amíg a dolgok be nem indulnak – próbálta nyugtatni az összetört nőt. – Ha majd hemzsegnek a szerepajánlatok visszaköltözöm Londonba, ígérem – viccesen az egyik kezét a melléhez szorította, míg a másikat az égbe emelte. Az édesanyja könnyes szemmel nevetett egyetlen gyermekén.
- Felkérjük az Amerikába tartó Utasainkat, foglalják el helyeiket, ugyanis a gép öt perc múlva indul – hívta fel a felszállásra a figyelmet a hangszóróból kicsendülő női hang.
- Itt az idő – sóhajtotta izgatottan Declan. – Szeretlek, anya – azzal még egyszer megölelték egymást.

Utálta a New yorki közlekedést. Ép ésszel fel nem tudta fogni, hogy képesek itt az emberek A-pontból eljutni B-pontba nehézségek nélkül. Neki az itt tartózkodása alatt – lassan három hete – egyszer sem sikerült még idejében odaérnie sehova. Dühítette, hogy emiatt esik el fontos szerepektől, és az még jobban piszkálta a csőrét, hogy talán a rosszakaróinak igazuk lesz vele kapcsoltban. Ugyanis az otthoniak mind megvoltak bizonyosodva róla, hogy Declan nem fogja bírni az amerikai létet. Bármennyire is talpraesett és bátor, az ő idegeit is kikezdik majd a „rohanó idegbetegek”. Declan már maga is érezte, hogy nem sok kell, hogy letörten, pénz nélkül állítson haza Londonba. Szégyellte bevallani, de hiányzott neki az otthoni légkör, a megszokott arcok, és legfőképp az édesanyja.
Felpillantott a Time Square hatalmas kivetítőjére, ahol az óra hajszálpontosan jelezte, alig maradt három perce, hogy eljusson ahhoz az ominózus épülethez, ami pontosan az utca másik oldalán magaslott.
Declan verejtékezett és a torkában érezte a szívét, mégis összeszedte minden erejét és futásnak eredt. Ilyenkor bezzeg nem győzött hálálkodni Lili Conradnak, aki miatt elkezdett versenyszerűen futni. Persze abból a kapcsolatából sem lett semmi, ugyanis a rózsaszín köd eltűntével meglátta Lili valódi arcát, na meg Rose Figginsét, és ez betette a kaput a kapcsolatukban. De nem volt itt az ideje, hogy a volt barátnőin morfondírozzon, azokból úgyis akadt szép számmal, most inkább arra összpontosított, hogy minél kevesebbet késsen.
Lassított a léptein, ahogy elért az üvegfalú, nagyjából kétszáz szintes monstrumhoz. Csodálattal kémlelt fel, és alig akarta elhinni, hogy volt akkora szerencséje, hogy maga Jodi Horan a híres és egyben hírhedt ügynök fogadja őt, méghozzá személyesen. Declan tudatában volt annak, hogy ez lehet az ő sikerének kulcsa. Akit Jodi Horan a szárnyi alá vesz, azt biztos, hogy megismeri a filmszakma.
A kezeit a nadrágjába törölte, és egy utolsó mély lélegzetvételt követően belépett az előcsarnokba. Magabiztosan sétált a recepciós pulthoz, ahol egy igen dekoratív szőke hajú nő üldögélt.
- Persze, hiszen már mondtam neked, hogy az a farok azt hiszi ő szarta a spanyolviaszt, de én ezt már nem nyelem le neki – miközben a munkahelyhez nem illő módon a hölgy a magánéletét ecsetelte – feltehetőleg a szintén munkában lévő barátnőjének –, ügyet sem vetett a pultnál toporgó, és igen hangosan a torkát köszörülő Declanre.
- Elnézést, kisasszony – integetett neki a férfi, de a nő csak egy elutasító kézmozdulatot tett. – Nekem fontos megbeszélésem van Jodi Horannel.
Mintha ez az egy név lett volna a varázsige, a lány szemei kigúvadtak és azonnal letette a telefont, majd lázas telefonálásba kezdett.
- Igen. Itt van a három órás, Mr. – a lány jelentőségteljesen Declanhez fordult.
- Declan McCarthy.
- Mr. McCarthy. Jó, akkor küldöm. Köszönöm, visszhall – és letette a készüléket. – Mrs. Horan már várja Önt. A 113. emelet lesz a Magáé – ekkor tudta tüzetesebben felmérni a férfit és a látvány igen csak tetszett neki, olyannyira, hogy merészen rá is kacsintott Declanre, akit nem ért váratlanul a helyzet.
- Köszönöm, Linda – olvasta le a névtáblájáról a nevet. – Remélem még látjuk egymást, és máskor a farok barátja nem gátol meg minket abban, hogy azonnal a lényegre térhessünk – féloldalasan elmosolyodott és otthagyta a tátott szájjal bámuló nőszemélyt. Igen, így kell megnyerni magának egy egyéjszakás kalandot.
Ahogy a 113. emeletre ért, ismét görcsbe rándult a gyomra. Declan mindig is a magabiztosságáról volt híres, de ha egy ilyen tekintélyt parancsoló nővel volt dolga, mint ez a Jodi, hát akkor az ő hű, de nagy határozottsága is dióméretűre zsugorodott.
- Kérem, fáradjon Mrs. Horan irodájába, ő is pár percen belül megérkezik – adta ki az utasítást Jodi személyi asszisztense, egy negyven év körül járó kissé dundi hölgy.
Declan leült az asztallal szemközt lévő székre és körülnézett a szokatlanul kicsi irodában. Tele volt minden képekkel, legfőképp filmsztárok pózoltak mindenütt, de elvétve akadt egy-egy olyan fotó, ami feltehetőleg Jodit és a családját ábrázolta.
Ahogy megnézte a nőt nem tudta eldönteni, hogy vonzónak találja-e, vagy inkább az ellenkezője, szóba sem jöhet nála. Volt benne valami, ami vonzotta a tekintetet. Ám a céltudatossága és ereje, ami sütött a képekről, inkább egy férfi benyomását keltette.
- Remélem alaposan kielemzett, Mr. McCarthy – hirtelen egy igen mély női hang szólalt meg Declan háta mögül. Egy pillanatra a férfi összerezzent, de azonnal észhez tért és felállt, majd udvariasan kezet nyújtott leendő ügynökének. – Üljön le, és máris nekilátunk a munkának – a nő parancsoló hangja azonnali engedelmességre hívta fel Declant. Nem szeretett volna ujjat húzni Jodival, valahogy veszélyesnek és könyörtelennek ítélet így első ránézésre.
- Honnan is jött, Declan?
- Londonból, de már voltam egy párszor Amerikában.
- És eddig hány filmben, vagy sorozatban szerepelt odahaza? – érdeklődött a nő, és elővette az iPadjét, majd szorgosan jegyzetelni kezdett.
Declan arca hirtelen lángra gyúlt. Nevetségesnek érezte magát. Még sosem jött zavarba egy nő előtt, de Jodi inkább hasonlított egy diktátorhoz, mint egy törékeny és védelmeznivaló nőhöz.
- Eddig még nem kaptam lehetőséget, hogy bizonyítsak – felelte Declan, és érezte, ahogy kiszárad a torka.
- És színházban? Esetleg videoklipben? – puhatolózott tovább Jodi.
- Egyikben sem játszottam még – a hanga szinte suttogássá halkult.
Jodi letette az iPadjét az asztalra, majd alaposan szemügyre vette Declant. Ez nagyon is bosszantotta őt, mivel úgy érezte magát, mint egy eladásra szánt marha.
- Nos, Declan, ne higgye, hogy Ön az egyetlen, aki arról álmodik, hogy híres és gazdag színész lesz. Nap, mint nap találkozom olyanokkal, akik még életükben nem színészkedtek, sőt azt sem tudják ki az a George Lucas. Ilyenkor szokott megrendülni az emberiségbe vetett hitem – Jodi mindezt hátat fordítva közölte Declannel. A férfi minden idegszála megfeszült, és csakis a nő mondandójára koncentrált. Nem engedte, hogy barátai rosszalló nevetése, és gúnyolódásaik áttörjenek gondolatai pajzsán. – De Magában látok valamiféle rejtett pluszt, amivel véleményem szerint sikert érhetnénk el. Persze csak, ha Ön is akarja, Mr. McCarthy – szembefordult Declannel, aki száj tátva hallgatta. – Nos?
- Persze, hogy akarom. Rendkívül megtisztelő, hogy Maga lesz az én… - mielőtt befejezhette volna a hálaömlengését, Jodi felemelt kézzel beléfojtotta a szót.
- Lassítson, Declan. Szerződünk Önnel, de nem én leszek a hivatalos ügynöke. Ahhoz még túl kis falat nekem, és nem szeretném a jó hírnevemet vásárra vinni.
- Akkor ki lesz megbízva az ügyeimmel? – kérdezte a férfi. Egy kis kő leesett a szívéről, amiért nem Jodi lett az, aki minden lépését koordinálja majd.
- Iris Butler frissen végzett diplomásunk, aki igen tehetséges a munkájában. Már most három ügyféllel büszkélkedhet, akiket nagyon jól igazgat. Nem kell egy percig sem aggódnia, nála lesz a legjobb helyen, erről magam kezeskedem – győzködte a férfit.
Declan kétkedve hallgatta a lelkesítő beszédet, amit Jodi adott elő erről az Irisről. Friss diplomás? Akkor az a lány mindössze 22, maximum 23 éves? Ki van írva a homlokára, hogy pali madár, vagy mi? Igaz, hogy messziről jött, de azért nem totális lúzer, akit csak úgy rá lehet szedni.
- Úgy látom nem igazán győztem meg – nézett rá felhúzott szemöldökkel Jodi.
- Nem erről van szó… - kezdte. – Csak jobb volna, ha egy tapasztaltabb emberrel dolgozhatnék, aki tud nekem tanácsot adni – vetette fel még egy aggályát.
- Iris az egyik legjobb nálunk, Mr. McCarthy, de ha nem hisz nekem, akkor szeretném Önt meghívni a ma esti munkavacsoránkra, hogy testközelből bizonyosodjon meg az állításomról.
Munkavacsora? Declannek nem fűlött a foga ehhez, mivel sejtette, hogy ezekben a körökben, nem olyan egyszerű emberek mozognak, mint ő. Mégis, fúrta az oldalát a kíváncsiság Iris személyével kapcsolatban.
- Hányra legyek kész?

 Az egyetlen elegáns ruháját húzta magára, amit magával hozott Amerikába. Mindig is idegenkedett a puccos partyktól és ódzkodott attól, hogy sznob emberekkel vegyüljön. Declan sejtette, hogy ez az este, inkább lesz egy milliomos klubb gyűlése, mint egy „munkavacsora”, ahogy Jodi nevezte. Viszont, ha szerencséje lesz, nemsokára azokban a körökben fog mozogni, akikkel ma megismerkedik. Persze kevésbé felsőbbrendű kiadásban.
Declan fogadalmat tett magának, hogy a hírnév ellenére sem fog megváltozni. Nem hagyja, hogy olyan személyiséget erőltessenek rá, akivel nem tudna azonosulni. Ha Hollywood nem akarja a valódi Declant, csak valami kifacsart és felnagyított változatot, akkor inkább visszamegy Londonba könyvet írni.
Pontban nyolckor szállt ki a taxiból, ami New York egyik legimpozánsabb negyedében tette ki. Declan megtapogatta a belső zsebét, megbizonyosodva arról, hogy tényleg elhozta-e a tárcáját. Szüksége is lesz a megmaradt zöld hasúira, ahogy elnézte az éttermet.
Nagyot fújt a bejárat előtt, majd magabiztosan lépett be az elegáns vendéglőbe. Azonnal felmérte a terepet, de egyetlen olyan embert sem fedezett fel, akit eltudna képzelni egy munkavacsorán. Mindenki túl vidám és fesztelen volt.
- Elnézést Uram, de van asztalfoglalása? – lépett mellé egy középkorú férfi, kezében egy listát szorongatva.  
- Nincs… - válaszolta, mire a férfi elhúzta a száját és leplezetlenül végigmérte őt. – Jodi Horannel van találkozóm – köszörülte meg a torkát Declan.
Kényelmetlenül érezte magát, hogy ez a férfi így lenézi őt, holott csak egyetlen pillantást vetett rá. Persze Declan is tudta, hogy egyáltalán nem illik egy ilyen ízléses helyre, mégis lenyelte a keserű pirulát és mosolyt erőltetett az arcára. Kezdett melege lenni, a cipője pedig nyomta a nagylábujját.
- Nem hiszem, hogy Mrs. Horan… - kezdte a férfi, de egy éles női hang félbeszakította.
- Stewart, ki az úriember? – kérdezte a fiatal nő, majd komolyan ránézett Declanre.
Declan rosszkedve azonnal elszállt. Szájtátva mérte végig a nőt, és megállapította magában, hogy nagyon vonzó és szexi. A kiskosztüm szoknyája, melyet viselt ráfeszült a fenekére, kiemelve annak tökéletességét, fehér blúza pedig épphogy nem látatta tökéletes melleit. Declan azonnali késztetést érzett, hogy megérintse ezt a bájos teremtést. Azonban sem az idő, sem pedig a hely nem volt alkalmas, hogy ilyet tegyen. Sőt, még azt sem tudta, hogy ki is ez a kívánatos nő. Lehet, hogy egy férjezett családanya, vagy köztiszteletben álló üzletasszony. Ezért inkább takaréklángra állította magát és kezeit a zsebébe mélyesztette.
- Magam sem tudom, asszonyom – válaszolta Stewart a nőnek.
- Akkor elvégzem maga helyett a munkát, ha megengedi? – a nő ravaszkásan felvonta a szemöldökét és megvárta, míg Stewart dühösen vissza nem lépett a helyére. – Gondolom Ön Declan McCarthy – nézett bele egyenesen Declan szemeibe. A férfinak csak ekkor tűnt fel ez az átható kék tekintet. Sosem látott még ennyire kék szemeket. Mintha magát a kék óceánt látná visszatükröződni a nő szemeiből. Declan a szemeket is hozzáírta ahhoz a listához, ami megbolondította ebben a nőben.
- Igen, én lennék – vigyorgott idiótán Declan. Jó benyomást akart kelteni, ennek ellenére úgy érezte magát, mint egy idióta. Talán azért, mert az is vagy kisapám!
- Nagyon örülök, én Iris Butler vagyok, a leendő ügynöke, és egyetlen amerikai barátja – nyújtott felé kezet Iris. Declan lefagyott és a legszívesebben a falba verte volna a fejét. Ennek mégis mennyi volt az esélye? Ott állt igen csak felajzva a leendő ügynökétől. Szép!
- Úgy látom meglepődött – nevette el magát Iris. – Talán egy szemüveges, okoska kinézetű lányra számított? – érdeklődött, mikor érzékelte Declan döbbenetét.
- Nos – köszörülte meg a torkát a férfi -, ami azt illeti valóban másra számítottam. Maga túlságosan… - szexi, őrjítő, bomba nő, ahhoz, hogy az ügynököm legyen, fejezte be a mondatot magában – kifinomult – közölte zavartan.
- Higgye el, a látszat néha csal. Eléggé unalmas és kiszámítható vagyok – mondta Iris, majd hátrapillantott, mikor az egyik asztaltól zúgolódás hallatszott.
Declan nem hitte, hogy az előtte álló amazon unalmas vagy épp kiszámítható lenne. Ellenkezőleg, biztos volt benne, hogy Iris mellett egyetlen férfi sem unatkozhat.
- Jó lenne, ha visszatérnék az asztalomhoz, ugyanis, ahogy látom kezdenek elszabadulni az indulatok – nézett fejcsóválva a kollégái felé. – Velem tartana Mr. McCarthy, hogy jobban megismerhessük egymást?
Ó, naná! Declan maga is nagyon meg szerette volna ismerni leendő ügynökét, és egyben egyetlen amerikai barátját. Bár feltételezhetően az ő szándékai merőben mások voltak, mint a nőé.
Iris megindult az asztalok között, Declan pedig szorosan a nyomában követte, ám le sem tudta venni a szemét a nő izgatóan formás fenekéről.
- Szóval megtaláltátok egymást? – kelt fel a helyéről Jodi Horan. Declan most is ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát a nő közelében, mint reggel. Valahogy nem volt képes besorolni Jodit sem a férfi, sem pedig a női kategóriába. Valahol félúton rekedt.
- Igen, bár, ha Stewarton múlik, akkor Mr. McCarthy naphosszat állhatott volna a bejáratban – csóválta a fejét rosszallóan Iris. Declan azon kapta magát, hogy szemérmetlenül bámulja a nő ajkát. Az enyhén rózsaszín száj csak úgy vonzotta az éhes férfitekintetet. Declan pedig nagyon is ki volt már éhezve.
- Úgy vélem ideje lenne szólnom Ednek, hogy nézzen a körmére – tette hozzá Jodi. Declan nem érette, és nem is igazán érdekelte, hogy miről beszélnek, csupán egyet akart. Irist. Meztelenül. Az ágyban. Most.
- Kértem nektek egy külön asztalt, hogy nyugodtan tudjatok beszélgetni – intette a fejével a szemközti asztalhoz, ami igen csak elvolt dugva a kíváncsi tekintetek elől. Tökéletes, gondolta magában Declan. – Richard amúgy is eléggé a pohár fenekére nézett, szóval ott nem lenne nyugtotok.
- Köszönöm, Jodi – hálálkodott Iris, majd jelentőségteljesen Declanre nézett, és leült a saját asztalukhoz.
Szembe ültek le egymással, így a férfi épp jó rálátást nyert a nő tökéletes idomaira. Összefutott a nyál a szájában, és azt kívánta, bárcsak máshol, más körülmények között találkoztak volna.
- Hallottam, hogy nem igazán van meggyőzve a képességeimről – nézett rá metszőn a nő. Declan vére forrni kezdett, és kezdte magát kényelmetlenül érezni a nadrágjában.
- Valóban voltak fenntartásaim, Miss Butler – a nevét olyan áhítatosan ejtette ki, hogy még a nő is hátrahőkölt egy pillanat erejéig. Szóval nem vagyok közömbös neki!
- És mi változott?
- A kisugárzása azonnal elárulta, hogy jó lóra tettem – diadalom ittasan hátradőlt a székében.
- A mi esetünkben én vagyok az, akinek el kell döntenie, hogy az áru megfelelő-e Mr. McCarthy – egyenesen Declan szemeibe nézett, majd zavartan kapta el a pillantását, megköszörülte a torkát és folytatta. – Úgy tudom még sosem szerepelt egyetlen filmben sem, sőt semmiben, aminek köze lehet a színjátszáshoz. Ugye?
- Jól tudja, Miss.
- Ennek ellenére úgy érzi, van Magában annyi tehetség, hogy elinduljon ezen az úton. Miért?
- Mert elszánt vagyok, és ezt akarom az életben a legjobban – előrehajolt, hogy közelebb lehessen Irishoz, majd lehalkította a hangját és úgy folytatta. – Amit eltervezek azt általában meg is valósítom. Mindegy milyen áron, de elérem, amit akarok – az arcán érezte Iris lélegzetét, ami hirtelen felgyorsult az utolsó mondatok hatására.
- Még tisztességtelen eszközökhöz is folyamodna, Declan? – ő is közelebb hajolt, így nem volt több köztük egy centiméternél.
A levegőben lévő feszültséget tapintani lehetett, ám Declan még nem érezte magát nyertes pozícióban, így inkább nem kezdett meggondolatlan játszmába. Nem is szabadna, ami azt illeti, de jelen pillanatban magasról tojt rá, hogy mit szab meg az etikett. Kívánta a nőt, és a jelekből azt szűrte le, hogy ő sem közömbös Iris számára.
- A legmocskosabb eszközökhöz, amit csak el tud képzelni – a hangja suttogásig halkult.
Iris szeme kitágult, majd köhintett egyet és hátrébb húzódott. Declan is visszaült a székébe rendesen, kezet átkulcsolta a tarkóján.
- Kérem, maradjunk a feladatkörünknél, Mr. McCarthy! – figyelmeztette kissé idegesen Iris. Declan egyetértően biccentett. – Van nálam egy-két szerepajánlat, amit elhoztam Önnek. Ha van kedve, megnézheti őket – azzal kivette a táskájából a vaskos forgatókönyveket, és remegő kézzel adta át Declannek.
Miközben átvette a papírokat, Declan megfogta a kezét, majd gyengéden megrántotta. Iris meglepődött ezen és rémülten kapta a tekintetét a férfira. Declant szórakoztatta ez az elesett őzike ábrázat. Legbelül érezte, hogy ez csupán álca, amit Iris annak érdekében öltött magára, hogy a vadászó hímegyedeket távol tartsa magától. De nem számolt Declannel, akinek esze ágában sincs lemondani a prédáról. Most nem, mikor érzezte a nő bizonytalanságát, és vonzalmát.
- Declan, kérem… - Iris erőtlenül próbálta kihúzni a kezét a férfiéból.
- Tudja, nagyon bársonyos a bőre – felemelte Iris kezét és finom csókot lelet a tenyerébe.
Iris érzékelhetően megborzongott, majd jólesően felsóhajtott. Így kell megnyerni a játszmát! Belül Declan örömtáncot járt, ám kívül semmi jelét nem mutatta dicsőségének. Kontrollálta az érzelmeit és összpontosított. A cél lebegett a szemei előtt. A cél, ami nem más volt, mint Iris Butler egy szédületes éjszakára.
- Eresszen el Mr. McCarthy! Ezzel megszegi az ügynök-ügyfél első számú szabályát – sziszegte a nő.
- Mi is az pontosan? – kötötte az ebet a karóhoz.
- Nincs kapcsolat ügynök és ügyfél között. Ez szabályellenes – egy határozott rántással kiszabadította a kezét, majd fortyogó dühvel állt fel az asztaltól.
- Azért vannak a szabályok, hogy megszegjük őket, nem? – incselkedett vele Declan jóízűen. Iris a csípőjére tette a kezét és felhúzott orral meredt a férfira. Zabos, ami még egy biztos jelen annak, hogy ő is eleped érte. Persze nem romantikus értelemben.
- Nem szoktam szabályt szegni, és ha meg is tenném, biztosan nem Önnel kezdeném el! – szinte lángolt a tekintete, Declan érezni vélte, ahogy felnyársalja.
- Akkor kezdjük egy vacsorával. Kettesben, mondjuk holnap este. Mit szól?
Iris arcára a totális megdöbbenés ült ki.
- Mondtam már, hogy nem randizom ügyfelekkel!
- Gyakorlatban még nem vagyunk munkatársak – vágott vissza Declan.
- Van barátom, sajnálom – ismét magabiztosan nézett le Declanre. A mosolya dévai volt, ami csak tetőzte a férfi vágyát.
- Szép leépítés… - Iris kajánul elmosolyodott – lenne, ha nem tudnám, hogy most hazudsz – Declan felvonta a szemöldökét, várta mit reagál erre a nő. Persze nem volt biztos benne, hogy az állítása igaz, de próba szerencse.  
- Honnan veszed, hogy nem mondok igazat? – kérdezte összezavarodottan. Declan most nem csak annak örült, hogy az állítása igaznak bizonyult, hanem annak is, hogy hirtelen tegező formára váltottak. Így sokkal bensőségesebb az egész.
- Vannak bizonyos megbízható forrásaim – kacsintott rá sokat sejtetően.
- Gondolom, mind nőnemű – forgatta meg a szemeit Iris bosszúsan. A nő máris kiismerte. Okos, nagyon okos.
- Nem tudnám sehová besorolni – Declan komoly arcra váltott. Iris viszont értetlenül meredt rá. – A facebookról szedtem az infót – vallotta be végül. – Köztudott, hogy ott minden szó, és kiposztolt hülyeség igaz, úgyhogy joggal feltételezhettem, nem véletlenül van az a státuszodnál, hogy egyedülálló.
Persze eddig a percig nem volt benne biztos, hogy Iris Butler, az az Iris Butler e, akit ő keres. Nem volt fotó közzétéve róla, se egy használható információ, egyedül az segítette, hogy New yorki születésű volt, és 24 éves. Ennél többet nem sikerült találnia, de ahogy a példa is mutatta, néha ennyi is elég, hogy hasznos információkhoz jusson.
- Váó, most igazán lenyűgözött Mr. McCarthy – váltott vissza magázó hangnemre. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen olcsó trükköket vet be annak érdekében, hogy gerincre vághasson – Declant meglepte a nő hirtelen párfordulása, de tetszett neki, hogy kimondta, amit gondolt. A legtöbb nővel az volt a gond, hogy megpróbáltak egy olyan képet kialakítani magukról, amiről azt hitték a férfiak látni szeretnének. Pedig néha sokkal jobb az őszinteség és a nyers igazság kimondása, mint a színjátszás.  
- Ugyan Iris, ne legyünk álszentek! Már az első perctől kezdve rám voltál hangolódva, és alig várod, hogy pucéran láss – a hatás kedvéért megnyalta a szája szegletét.
Iris felháborodottan dobbantott egyet. Olyan volt, mint egy időzített bomba, ami bármelyik percben robbanhat. Declant mulatatta ez az egész.
- Hogy te milyen remek gondolatolvasó vagy! De had mondjak valamit, inkább fektesd meg azt az üresfejű Lindát, aki még megtiszteltetésnek is venné, hogy megdugod, és hagyj engem békén, ugyanis egy csöppet sem érdekelsz, oké?! – Iris arca vérvörössé vált a dühtől.
- Jesszus, neked elgurult a gyógyszered, vagy alapból ilyen idegbeteg vagy? – Declan próbálta oldani a hangulatot, ami kezdett kissé kínossá és kezelhetetlenné válni. Tévedett volna Irisszal kapcsolatban? Nem, az nem lehet! Talán csak máshogy kéne megközelítenie.
- És meg is érkezett az est ékköves beszólása. Faszfej! – vágta oda feldúltan Iris.
Declan legszívesebben megfojtotta volna a nőt. A másik fele azonban azonnal a karjaiba kapta volna és kicsókolta volna belőle ezeket a dühödt érzelmeket. Akarta. Kellett neki, és elhatározta, nem tágít, amíg egy kis szeletet nem kap Irisból.
- Nos, jól kijöttök egymással? – lépett az asztalukhoz Jodi. A szemei feltűnően csillogott, a hangja pedig meg-megbicsaklott. Spicces, jutott rögtön Declan eszébe. Klassz, már csak ez hiányzott. Egy idegbeteg meg egy részeg. Milyen fasza kis film cím lehetne ebből.
- Remekül – mosolygott negédesen Declan.
Iris szemei résnyire szűkülte, szinte érezni lehetett a negatív töltetet, amit a férfi felé lövellt, Declant azonban nem tántorította el ez az ellenszenv. Inkább cselekvésre késztette. De nem most. Nem Jodi előtt. Hamarosan.
- És, elvállalod Declant, Iris? – kérdezte Jodi.
Iris egy percig sem gondolkodott, inkább dacosan felszegte az állát és egyenesen Declan szemébe mondta a választ.
- Megtisztelő lenne!  

- A fenébe, Declan, kelj fel! – a hang, ami tisztán csengett a fülébe, most még hangosabbá vált. Szinte elviselhetetlenül közelről hallotta, ezért kénytelen volt kinyitni a szemeit.
Ahogy tisztult a látása úgy érzékelte, hogy kint már korom sötét van, ő pedig még mindig a kanapén van, ugyanabban a ruhában, mint reggel. Vajon mennyi lehet az idő? Mióta alszik? És ki az, aki felébresztette?
Felült a díványon és nagyot nyújtózott, majd elnézett maga mellé. Ó, már csak Ő hiányzott.
- Remélem jót aludtál – ez a mondtat inkább úgy hangzott, hogy „Baszd meg, te hülye!”. Declan kótyagosan beletúrt a hajába, és próbált visszaemlékezni mit is álmodott, de Iris számonkérő és haragos tekintete szinte lyukat égetett a bőrébe.
- Jó lett volna, ha nem keltesz fel – nézett rá morcosan. – Minek jöttél vissza? Azt hittem rohadt fontos dolgod van azzal az új gyerekkel – gúnyolódott keserűen.
- Ezer bocsánat Milord, hogy bejelentés nélkül léptem a rezidenciájába – Iris állta Declan megvető pillantását, majd nagyot sóhajtva normális hangnemben folytatta. – Iannel már rég végeztem, és épp a TE ügyedben jártam volna közre, mikor Kendra egyik asszisztense felhívott, hogy még nem vagy ott a stúdióban. Kismilliószor próbáltalak hívni, de nem vetted fel, ezért bátorkodtam idejönni és megnézni ki vagy mi tartóztat fel!
- Aggódtál miattam, valld be? – Declan közelebb húzódott hozzá és megérintette a nyakát, mire Iris felpattant a kanapéról.
- Declan! Ezt ne, ha kérhetem – a nő hangja ellentmondásos volt. Érezni lehetett benne a feszültséget, a bizonytalanságot és a félelmet. És ezekért az érzésekért egyedül Declan volt a felelős. El kellene engedni, de egyszerűen képtelen rá. Iris olyan számára, mint az éltető oxigén. Nélküle megszűnne létezni.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét a férfi. – Egy perc és átöltözöm, aztán mehetünk – felkelt és elindult felfelé a lépcsőn, hogy átöltözzön.
Nem akart újra felesleges vitát generálni Irisszal, annak nem lenne semmi értelme, csupán Irisznak okozna újbóli fájdalmat. Épp eleget szenvedett már miatta. Ha másképp nem is, de mint az ügynöke mellette kell, hogy maradjon!
Miután áthúzott egy másik farmert és pólót lement a lépcsőn. Egyenesen a nappaliba ment, ahol Iris épp egy fotóalbumot nézegetett.
- Kész vagyok, mehetünk – mintha Irist felkészületlenül érte volna a férfi megjelenése, hirtelen összerezzent és, mint akit csínytetten értek, gyorsan visszatette az albumot a többi közé.
- Rendben, akkor induljunk – felvette a táskáját és a kocsi kulcsát, és már neki is vágtak London zsúfolt útjainak.  
Egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz, mindketten a gondolataikba merülve pásztázták az utat. Declan még mindig a délelőtti csók és az iménti álom hatása alatt volt. Hogy jutottak attól ideáig? Mi vezetett ahhoz, hogy szinte idegenek lettek egymásnak, mikor egykor ők voltak a legszebb és leirigyeltebb pár Hollywoodban? Declan hazudna magának, ha azt állítaná, fogalma sincs mi miatt siklott ki ez a gyönyörű párkapcsoltat. Tudta, és szégyellte magát miatta.
Iris leállította a motort és várt. Várta, hogy Declan kiszálljon, és eltűnjön végre az életéből. De a férfi nem akart. Önző volt. Túl önző, mint mindig.
- Megvárlak, aztán hazaviszlek – mondta Iris fáradt hangon.
- Nem szükséges, fogok majd egy taxit – Declan lazán kicsatolta a biztonsági övét.
- Ne hülyéskedj! Életveszélyes lenne, ha taxiba szállnál. Nem emlékszel a múltkori esetre? – nézett rá rosszallóan a nő.
Declanben nagyon is tisztán élt az emlék, mikor legútobb taxival akart eljutni egy szórakozóhelyre, és a taxisofőr vérszemet kapva, mert egy híresség utazik a hátsó ülésen, szinte elrabolta a férfit, de hála Iris jó kommunikatív képességének Declan épségben megúszta azt a szorult szituációt.
- Igaz – húzta el a száját. – Akkor sem kell megvárnod – Declan kiszállt a kocsiból, ám még elkapta Iris szitkozódását.
- Faszfej!
- Parancsolsz? – nézett vissza a nőre, aki bosszúsan markolta a kormánykereket.
- Mondom, faszfej – Declannek tűzőztetnie kellett magát, hogy ne nevesse ki hangosan Irist. Olyan viccesen fest, mikor felhúzza magát. – Viccesnek tartasz?
Declan átsétált Iris oldalára és megvárta, míg lehúzza az ablakot.
- Igen, felettébb szórakoztató, mikor így kikelsz magadból – Iris arcán halvány mosolyszerűség jelent meg.
- Még valami? El fogsz így késni – suttogta Iris, ugyanis Declan túl közel hajolt hozzá.
- Leszarom! Csak érezni akarom még egyszer – ő is halkan beszélt, majd belenézett azokba a gyönyörűen kék szemekbe. Akárhányszor csak látja, mindig rácsodálkozik Iris természetes szépségére.
- Micsodát? – kérdezte Iris elfúlt hangon.
- Azt, amit az étterembe éreztem két éve, ott New Yorkban.
Iris nagyokat pislogva várta a magyarázatot.
- Azzal álmodtam, vagyis újra éltem az első találkozásunkat – mondta jókedvűen. Mind a mai napig ez a legszebb emléke, amit Irisről és magáról őriz. Az első találkozásuk katartikus emléke.
Iris szemébe könnyek gyűltek, de mire Declan felfoghatta volna, hogy mi történik, a nő ajka már az övén volt és kétségbeesetten csókolta meg.
Ugyanott voltak, mint ma reggel, azzal a különbséggel, hogy most Declannek esze ágában sem volt eltolni magától Irist.
És ekkor felötlött benne egy terv. Vissza kell őt kapni. Bármi áron! 


Jodi Horan

Remélem tetszett a rész! Ha igen, akkor kérlek titeket, hogy írjatok véleményt, de ezt abban az esetben is megtehetitek, ha egyáltalán nem jött be az írásom! A pipákat is szívesen veszem :D 

Következő rész: november 24. (szombat)

2 megjegyzés:

Anastasia Hannah Chapes írta...

Szia.
Imádom ezt a történetedet, ahogy fogalmazol csak ámulok. És a fejezet meg rettentően tetszett. Nem tudom hogyan fogom kibírni a következőig. De nagyon várom már, most .
Puszi
Hannah C.

Nissy írta...

Szia!
Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen érdekes lesz ez a rész, mikor megláttam, hogy feletted, de aztán adtam neki egy esélyt, és tudod mit? Megérte! Nagyon tetszett! Főleg a visszaemlékezés!
Azt kívánom, hogy bár én is olyan szépen, és költőien tudnék fogalmazni, mint te. Az én fejezeteim nagyon rövidek, és unalmasak. Kérlek, tudnál tanácsot adni? Neked ez olyan jól megy!
Az én történetem sem Robsten-es, de az enyémet senki sem olvassa...

Alig várom, a következő részt!
xoxo
N.