Sometimes life isn't fair - 2. rész (részlet)

Sziasztok!

Így a ZH tanulás közepette kicsit nekiálltam alkotni, és mivel írtam vagy 4 oldalt eddig, gondoltam, hogy egy picuri kis részlettel megleplek Benneteket! :) 

Megszeretném köszönni annak a 4 emberkének, akik voltak olyan kedvesek és írtak Nekem kommentet az első fejezethez (L) Nagyon sokat jelent a TI véleményetek, úgyhogy nem győzök folyton hálálkodni!!!

A pipálgatós inkognítós emberkéknek is köszönöm a véleményét! ;) Csak így tovább :D 

Lilluci

U.i: a teljes rész november 10.én (de lehet, hogy előbb) jön!!!

Sometimes life isn't fair - 2. rész (részlet)

   ...

- Ugye nem hagysz cserben? – kérdezte, és maga is tisztában volt vele, hogy a nő legkevésbé ezt a kérdést szerette volna hallani egy ilyen bensőséges megnyilvánulás után.

- Nem, nem foglak – válaszolta Iris magabiztosan. Declan felhúzott szemöldökkel tetőtől talpig végigmérte őt. Valahogy ellentmondásosnak tűntek a szavai és a reakciói. Iris soha nem volt olyan jó manipulátor, mint Declan.

- Miért érzem azt, hogy most nem mondtál nekem igazat? – kérdezte Declan félrebillentett fejjel. Iris pupillái kitágultak és visszaroskadt a kanapéra. Kezei közé temette az arcát és mélyeket sóhajtott, mintha próbálná magában megemészteni az előbb történteket. Declan értetlenül nézte. Régebben is frusztrálta, ha Irisnak gondjai voltak. Egyszerűen képtelen volt beszélni vele a problémáiról, amik rendszerint hozzá kapcsolatosak voltak. A női lélek számára egy értelmezhetetlen kütyü volt, amihez elfelejtették mellékelni a használati útmutatót, ezért inkább meg sem próbált a nő segítségére lenni egy-egy ilyen alakalommal. Jobbnak látta, ha hagyja, hogy Iris maga birkózzon meg a fájdalommal és – javarészt – csalódással. Rossz ember lenne ettől? Ő nem gondolt soha így magára. Csupán egy érzelmileg sérült, és igen öntudatos férfit látott magában.

- Jobban ismersz bárkinél, úgyhogy ez nem újdonság – felelte Iris meggyötört hangon. – Talán tényleg nem volt jó ötlet újra engem megkérned, hogy pesztráljalak – sóhajtotta belegyezően. Declan vehemensen rázni kezdte a fejét és leült mellé, majd megfogta a kezeit. Összekulcsolta a sajátjával és gondolatban szuggerálta Irist, hogy nézzen rá.

- Nincs más opcióm, Iris – súgta elragadó hangon. Iris gyanakvóan tekintett fel rá.

- Jól hallom, hogy a flörtölős hangodon próbálkozol nálam? – kuncogott a nő jóízűen. Az előbb volt negatív légkört, mintha a szél fújta volna el. Declan ebben az egyben mindig is nyerő volt. Ismerte már annyira az emberi természetet, hogy tudja, milyen stratégiát kell alkalmaznia, mikor a helyzet kezd zűrössé és irányíthatatlanná válni. Irist pedig még az átlagnál is könnyebb volt félrevezetni. És ő ezt szépen ki is használta. Mindig.

- Nem tudom, miről beszélsz! – fordult el tetetett durcáskodást színlelve. 

- Declan! – ütötte meg a hátát Iris, mikor nem akart visszafordulni felé. – Kérlek, ezt komolyan meg kell beszélnünk. Ha nem tudunk normálisan együtt dolgozni, akkor el kéne gondolkodnunk, hogy egyáltalán folytatnunk kéne-e ezt.

Declan beleegyezően felsóhajtott és megadva magát ismét normálisan testhelyzetbe hozta magát. Direkt úgy helyezkedett, hogy a térdeik összeérjenek. Persze tisztességtelen volt a vonzerejét használnia a nő ellen, de ez volt az egyetlen működő fegyvere – legalább is nagyon bízott benne, hogy még tud ilyen módon hatni rá – Iris ellen.

- Nagy hiba volt, amit az előbb tettünk – kezdte Iris szégyenlősen és lesütötte a szemeit. Declan hirtelen elgondolkodott azon, hogy látta-e máskor Irist zavarban. Az ő jelenlétében sokszor fordult elő, hogy elpirult, vagy csak makogott össze-vissza értelem nélkül, de nem volt képes felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, mikor a nő, a viharos elválásuk után egy másik férfi mellett a zavar csak egy csekély kis jelét mutatta volna is. – Itt és most meg kell ígérnünk egymásnak, hogy többé nem gyengülünk el, és ha mégis, azonnal szerződést bontunk! – a hangjából kiérződő magabiztosságtól Declan szíve nagyot dobbant. Így ismerte meg Iris Butlert. Céltudatosan, büszkén, ellentmondást nem tűrően. Az a nyers erő, ami mindig körüllengte - és ami egy idő után valami miatt kihalt belőle -, most újra feltámadt benne, és ellenállhatatlanul vonzóvá varázsolta. Declanben fellobbant a féltékenység lángja. Nem egy konkrét illetőre volt féltékeny, csupán arra, hogy mások is ennyire magával ragadónak tarthatják Iris személyiségét.

- A javaslatod második fele tetszik is, meg nem is – vakarta meg az állát Declan.

- Kifejtenéd bővebben, kérlek?

- Addig jó, hogyha újra elgyengülnénk…

Iris azonnal közbevágott.

- Declan! Ne csináld ezt, nagyon szépen kérlek! Félre kell tenned azt, ami egyszer köztünk volt, és úgy tekinteni rám, mint egy idegenre – magyarázta Iris.

- Hülye vagy?! – bukott ki Declanből. – Nem leszel soha idegen, érted? – újra elöntötte a vak keserűség és düh. A szemei vérben forogtak, és hányingert kapott már a gondolatától is, hogy úgy nézzen a mellette ülő nőre, mint egy névtelen kis senkire.

- Én ezt befejeztem! Ha lenyugodtál, akkor légyszives hívj fel, és megbeszélünk egy újabb időpontot – egy laza mozdulattal visszahúzta magára a szandálját és kézbe vette a táskáját. Elindult a nappali vége felé, de még visszafordult a tehetetlen Declan irányába. – Ne felejtsd el, hogy ma mész a Kendra Potter Show-ba – és kilépett a hatalmas tolóajtón. 

...

Ennyi egyelőre, de nagyon sok tervem van még ebben a részben :P