Almost Lovers - 16. rész

Sziasztok!!

Úgy látom nem győztelek meg titeket Claire álláspontjával kapcsolatban.
Sebaj :D
Higgyétek el, hogy a legkisebb problémát most Claire engedékenysége jelenti.
Örülök, hogy nem alakult ki Team Camilla csoport, mert akkor gázban lennék:)
Nos, ez a rész amolyan kis átevező a következőre, szóval semmi extrát nem tartalmaz, mondjuk a Lizzy szemszögből elég sok kiderül;)
Nem is fecsérlem tovább a szót, jó olvasást!
A komikért, pedig ismételten hálás köszönetem(L)(L)

Lilluci

U.i: friss mostantól hetente 1x várható, mivel itt vannak a szóbelik, illetve neki kell állnom autóversenyző Robcinak is;)

16. rész

/Kristen/

Tikkasztó hőség fogadott Los Angelesben. A londoni hűvös, búskomor idő után ez igazán nem hiányzott, főleg, hogy a hangulatom inkább hasonlított a londoni időjáráshoz, mintsem a szikrázó napsütéshez.
Felvettem a napszemüvegemet, majd semmitmondó tekintettel indultam el a nekem rendelt autó irányába. Hálás voltam anyámnak, amiért elintézte nekem ezt. Mikor felhívtam a londoni reptérről, hogy közöljem vele, hazatérek, először megdöbbent, majd kérdezés nélkül intézkedni kezdett. Örültem, hogy időt nyertem és csak a hazaérkezésem után kell beszámolnom neki az eseményekről. Mert fix, hogy tudomást szerzett róla, ebben biztos vagyok.

A sofőr nem kérdezett tőlem semmit, csak csendben elindult a lakásom felé. Én zenehallgatással ütöttem el az időmet és próbáltam nem egyfolytában Robra, és a gyermekére gondolni. Bárcsak én lennék várandós Camilla helyett! Mennyivel boldogabbak lennénk. Bár arról fogalmam sincs, hogy Rob boldog-e, de gondolom felvillanyozza a hamarosan születendő gyermeke.

- Kisasszony megérkeztünk! – ébresztett fel az álmélkodásomból a szimpi sofőr. Hálásan rámosolyogtam, s kiszálltam a járműből.
Minden változatlan volt a ház körül.
Imádtam itt lakni, mivel ez a ház Los Angeles külvárosi részén található, ahol nincsenek kíváncsiskodó szomszédok, sőt még a lesi fotósok is nagy ívben elkerülik, mivel rendőri felügyelet alá tartozik a környék.

Unottan nyitottam be a tágas lakásba, majd ledobáltam az ajtó mellé a csomagjaimat. Első utam a konyhába vezetett, le kellett ugyanis hűtenem magamat valamivel.
Kinyitottam a hűtőt, és kivettem egy Heinekkent, amit majdnem egy húzásra megittam. A hűs alkohol égette a torkomat, de rohadt nagy szükségem volt most erre.
- Kris, te már haza is jöttél? – a hirtelen jött hang hatására összerezzentem, ugyanis nem számítottam rá. Megfordultam és Mike meglepett arcával találtam szembe magam. Bakker, még vele is tisztáznom kell a dolgokat. A francba, hogy nem lehet egy nyugodt percem sem!
- Ühüm – bólogattam serényen, miközben elővettem még két sört, s az egyiket felé nyújtottam.
- Kösz nem. Még csak délután egy óra van – utasította vissza a királyi nedűt. Vállat vontam.
- Legalább több marad nekem – poénkodtam. Fogtam a kis zöld üvegcsémet és elsétáltam Mike mellett egyenesen a nappali irányába, ahol ledobtam magam a puha kanapéra. A lábaimat felpakoltam a dohányzóasztalra és csukott szemmel próbáltam pihenni, de Mike nem hagyott.
- Láttam a képeket rólad meg Robról – kezdte. A szívem meghasadt akárhányszor csak meghallottam a nevét.
Nagyot sóhajtottam. Nem most akartam vele közölni a rideg valóságot, de ha már így szóbahozta a dolgot, nem hagy más választást. Kedveltem őt, igazán, de úgy, mint ŐT soha nem szerettem és nem is lennék rá képes. Jó barátként azonban szükségem van rá.
- Igen, nos Mike… - alig bírtam kinyögni valami értelmeset.
- Ne is folytasd, tudom mi következik – mosolyodott el szomorúan. Tudja?! De honnan? – Szakítasz velem, igaz? – nézett egyenesen a szemembe.
- Nagyon sajnálom – suttogtam, és odamentem hozzá, hogy megöleljem, de ő leintett.
- Ugyan, ne sajnáld. Ez régen nem működött köztünk, csak én barom bebeszéltem magamnak, hogy majd biztosan újra belém szeretsz és boldogok leszünk – savanyúan nevetett.
- Mike, én szeretlek, csak nem úgy mint a társamat, hanem mint barátot – tettem a kezeimet a vállára. Hálásan rám mosolygott és megérintette az egyik kezemet.
- Ez is több a semminél.
Együtt nevettünk, s leültünk a kanapéra. Egy kissé fellélegeztem, azt hittem ennél sokkal nehezebb dolgom lesz vele. De meglepő mód higgadtan fogadta a tényeket, sőt már készült is rá.
- Akkor azt hiszem nekiállok összecsomagolni – csapott a térdeire és felállni készült.
- Nem muszáj elmenned – mondtam neki.
- Nem hinném, hogy ezek után együtt tudnék élni veled.
Ebben volt valami, hisz fordított esetben én sem szeretnék Robbal és Camillaval egy fedél alatt élni, és nézni az ő lámúrjukat.
Beleegyezően bólintottam.

Sajnáltam Mike-ot amiatt, hogy belém lett szerelmes. Én meg voltam olyan ostoba annak idején és újra kezdtem vele a kapcsolatot, holott visszagondolva már akkor is szerelmes voltam Robba, csak féltem beismerni még magamnak is az érzéseimet.
Mennyi szenvedéstől óvtam volna meg mindenkit, ha bátrabb vagyok és szembenézek az érzelmeimmel.
Cefetül kivoltam, amikor Rob közölte, visszaköltözik Londonba. Egy világ omlott össze bennem, úgy éreztem, hogy elszakítják tőlem a másik felemet. Napokig zokogtam, de ezt annak tudtam be, hogy Rob a legjobb barátom és nem akarom, hogy távol legyen tőlem. Milyen hülye voltam, Istenem! Már akkor is odáig voltam érte, és bármit megtettem volna, csak maradjon mellettem. A hülye fejemmel még azt sem vettem észre, hogy ez a részéről egy védekező mechanizmus volt. Látta, hogy a helyzet reménytelen velem kapcsolatban, ezért jobbnak látta elmenni, hogy ne szenvedjen többet.
Bárcsak visszaforgathatnám az időt, akkor megkímélhetném magunkat a boldogtalanságtól!

- Kész is vagyok – jött le három bőrönddel Mike az emeletről.
- Ma még igazán maradhatnál – ajánlottam.
- Kedves tőled, de inkább visszamegyek a szüleimhez, aztán nézek magamnak egy kisebb lakást. Gondolom Rob se örülne ha itt téblábolnék. Hogy nézne az ki? – próbált jókedvű lenni, de nem igazán sikerült előadnia magát.
- Semmit sem szólna – huppantam vissza a díványra. Mike kérdőn nézett rám, én pedig megadtam magam. Jó barát, nemde? – Nem vagyunk együtt – mondtam határozottan, ám a hangom az utolsó szónál elcsuklott.
- Micsoda? De hát azok a képek cáfolhatatlan bizonyítékok – állt értetlenül a dolgok előtt. Ó igen, akkor még együtt voltunk, bár titokban, de azóta sok nem várt esemény történt. Ezt nem akarom annyira az orrára kötni. Nem állok rá készen.
- Nem kell mindent elhinni, ami megjelenik a szennylapokban vagy az Interneten.
- Nem is az győzött meg, hanem hogy elmentél vele Londonba, meg se várva a könyvbemutató végét.
Szóval mindenki tud erről. Szuper! Most újra kezdődhet a végeláthatatlan cáfolási folyamat, ahol százezerszer kell majd elmondanom, hogy: „Nem, nem vagyunk együtt, és csak véletlenül voltam én is ugyanabban a városban.”
- Erről inkább most nem beszélnék.
- Nem is kell – ült le mellém és biztatólag megszorította a kezemet. – Kristen, én melletted vagyok, ha bármikor beszélgetni akarsz.
Ekkor könnyek szöktek a szemembe és elkezdett rázni a sírás. Mike kétségbeesetten zárt a karjai közé, én meg szorítottam az ingét és szüntelenül csak zokogtam.
Mennyivel könnyebb lenne Mike-ot szeretnem. Ő egy nemes ember, aki mindig mellettem állt, kitartott mellettem és védelmezett. De nem, idióta Stew ismét a rossz pasiba szeretett bele, akit soha nem kaphat meg! Naná!
- Hé, nyugodj meg – csitított és végigsimított a hátamon. A sírásom enyhülni látszott, kezdtem megnyugodni kissé.
- Kösz, hogy itt vagy velem – szipogtam. Elszakadva tőle láttam, hogy egy hatalmas könnyfolt ékesíti az ingje elejét. – Nagyon sajnálom – mutattam a hatalmas foltra.
- Semmiség – legyintett.
- Mit szólnál ha ma elmennénk valahova? Kikapcsolódás céljából – kérdeztem két orrfújás között.
- Remekül hangzik, de a mai nap nem jó – vakarta meg a fejét.
- Mi dolgod van? – kissé számon kérő volt a hangsúly, de ő ezt észre sem vette, úgy válaszolt.
- Egy sajtótájékoztató lesz az új filmem miatt. Ezért is kellett hazautaznom New Yorkból – magyarázta.
- Ja – és ekkor eszembe jutott, hogy kivel is játszott együtt. Jó, az túlzás, hogy együtt, mivel ő csak mellékszereplő volt, mégis kíváncsi voltam, hogy ő itt lesz-e ezen a bizonyos sajtótájékoztatón.
– Camilla is ott lesz? – érdeklődtem, bár nem tudom mit vártam. Miért lenne az jó, avagy rossz nekem ha itt lenne vagy sem?
Egy percig gondolkodott.
- Tudtommal nem – rázta meg a fejét én pedig fellélegeztem. Akkor tehát még nem térnek vissza Los Angelesbe. Ez megnyugtató.
- Akkor mit szólnál ha holnap este mennék el bedobni valamit? – kérdeztem izgatottan. Rég voltam egy olyan igazi, rúgjuk ki a ház oldalát buliban. Leszámítva azt a kocsmás incidenst, de ott inkább a ház rúgott ki engem, mint én őt.
- Benne vagyok.
Ez az!
Egy estére minden gondomat elfeledem és csak a pia számít!

/Lizzy/

Szerencsére hamar kiengedtek engem és a kislányomat a kórházból. Meglepő mód, koraszülött lévén nagyon erős szervezet van és nincs rászorulva az inkubátorra sem, de azért az orvos a lelkünkre kötötte, hogy fokozott figyelemmel kísérjük az éjszakáit, nehogy egy váratlan tüdőmegállás bekövetkezzen. Én amúgy is percenként nézek rá, amin Will rendszerint nevet, de sajnos az anyai ösztönöm nem hagy nyugodni.

Két napja voltunk otthon, mikor is úgy gondoltam, illendő lenne meghívnom magamhoz Robot és azt a nőt. Robbal, Kristen távozása óta nem beszéltem, csak anyával találkoztam, akit meg is róttam a viselkedése miatt. Elmagyaráztam neki, hogy szerintem helytelenül tette, hogy elválasztotta Kristent Robtól, de a szokásos hülyeségével traktált. Miszerint, Robnak Camilla meg a gyerek mellett a helye, nem fordíthat hátat nekik és ehhez hasonló badarságokkal untatott. Hiába közöltem vele, hogy ez a 21. század, ő hajthatatlan volt. És Robon sem láttam azt a hű de nagy csalódottságot. Tényleg ennyire örül, hogy apa lesz, vagy nem akarja kimutatni a valódi érzésit? Inkább újból bezárkózna és elfogadná a kialakult helyzetet, mintsem lépjen. Ismertem annyira, hogy tudjam, erről van szó. Egyszer már gyáva volt lépni Kristen ügyében, most nem hagyhatom, hogy újra elszúrja az életét.

Töltöttem mindenkinek narancslevet, majd szépen rápakoltam a poharakat egy tálcára, s így masíroztam vissza a nappaliba, ahol Rob és Will önfeledten beszélgettek April-ről.
- Camilla? – kérdeztem, ahogy letettem a fiúk elé a tálcát. Azonnal rávetették magukat az italra, s egy másodperc alatt eltüntették.
- Kint telefonál az erkélyen – mutatott rá Rob. Megfogtam a poharát, majd egészen közel lépdeltem az erkélyajtóhoz, persze a fiúk ebből semmit nem vettek észre, mivel épp April képeit vették sorra.
Úgy álltam az ajtóhoz, hogy kintről ne vegyen észre, én mégis jól halljak mindent. Most bármilyen szófoszlány aranyat ér.
Meg is csapta a fülemet pár kósza megjegyzés, ami igen csak furcsa fényben állítja föl Camillat. Először itt volt ez: „Persze, hogy Rob az apja. Senki más nem jöhet számításba szóval…” Ez önmagában fura volt, aztán jött még egy érdekes megjegyzés: „Semmi közöd hozzá, ez magánügy!” Nagyon dühös lehetett arra, aki hívta, mert csak úgy fortyogott, mikor belépett hozzánk a szobába. Persze próbálta titkolni, hogy baj lenne, én mégis átláttam rajta. Valami sántít körülötte, az biztos.

Az első gondolatom az volt, hogy talán nem is terhes, mivel Aprilre úgy nézett, mint egy földön kívülire, s mikor a kezébe adtam a picit, nem tudott vele mit kezdeni. Könyörgöm, egy leendő anyuka csak meg tud fogni egy gyereket!
Meg ott volt az is, mikor tisztába tettem és megkértem, hogy segítsen. Majd’ összehányta magát, holott szerintem ez egy természetes dolog.
De elvetettem az állterhesség gondolatát, mivel Rob csillogó szemekkel közölte, pár nap múlva elkíséri Camillat ultrahangra. Camilla semmi jelét nem mutatta, hogy ez ellenére lenne, sőt kimondottan boldog volt, hogy Robbal együtt mehet.
Mégis hibázott ez az egész szituáció.

A pontot az „i”-re a távozás előtti kis elszólása tette.
Elhívtam magammal, hogy csomagoljak nekik pár süteményt, s közben kérdezgettem.
- Gondolom izgatott vagy a baba miatt? – mosolyogtam rá, bár legszívesebben kidobtam volna a harmadik emeletről.
- Igen, de azért kicsit félek – állt a konyhapultnak támaszkodva és nézte, hogyan bajlódok a sütikkel. Tipikus!
- Ne aggódj, a szülés nem olyan rémes, mint amilyennek beállítják – próbáltam nyugtatni.
- Az nem izgat, mert minden bizonnyal császárral fogok szülni, inkább az foglalkoztat, hogy elveszítem az alakomat és Rob talán undorodni fog tőlem – ártatlan képpel adta elő mindezt. Kiesett a kés a kezemből, és döbbenten néztem rá.
- Ugye tudod, hogy császárral csak nyomós indokkal lehet szülni? – tettem fel neki a kérdést, bár felesleges volt, mert amilyen bárgyú biztosan nincs fogalma erről.
- A pénz sok mindent megold – vont vállat. Elképesztő ez a nő. Úristen, Rob, hogy képes ezzel együtt élni?! Amint alkalmam nyílik rá jól fejbekólintóm azt a hülyét.
Inkább más témára terelődtem, mert ezt hosszútávon nehéz elviselni.
- Hány hetes terhes is vagy? – ránéztem, látni akartam az arcát.
- Hét – jelentette ki gondolkodás nélkül.
- Mit maszatoltok már ennyit? – lépett be a konyhába szeretett férjem, Will.
- Kész is vagyok – mutattam a kész csomagocska felé. Átadtam Camillanak, majd egy rövid búcsút követően elmentek.

Lehuppantam az egyik fotelbe.
- Megnézem Aprilt – nyomott egy puszit a homlokomra Will. Kapóra is jött, hogy elment, mert így volt idő utánanézni pár dátumnak.
Felnyitottam a laptopom tetejét, csatlakoztam az Internethez, és lázas böngészésbe kezdtem.
Azt állítja, hogy héthetes terhes….
Utánajártam, hogy Robnak mikor fejeződtek be a forgatásai. A New Yorki utazás előtt két héttel fejezte be a filmet, és egy hetet volt otthon mielőtt elutazott volna arra a könyvbemutatóra. Szóval Camilla jól kitalált kis hazugsága már itt megbukott, hisz még a hülye is rájöhet, hogyha Rob lenne az apa, akkor csak három, esetleg négy hetes terhes lehet.
Ajaj Camilla, most elkaptalak! Kivel szűrted össze a levet az öcsém háta mögött?

Remélem azért tudtam valami újjal szolgálni! A véleményetekre természetesen most is kíváncsi vagyok :)