Almost Lovers - 15. rész

Sziasztok!!
Fúúú lányok, egész hétvégén nem voltam itthon, és mire jövök haza?!
14 komi vár, illetve 50 ember lájkolta (vagy épp nem) a bejegyzést!! Ez a blogos korszakom óta a legnagyobb komi, illetve lájk arány:D
NAGYON KÖSZÖNÖM NEKTEK!!!!!!! (L)(L)(L)
Nem is tudjátok ez milyen sokat jelent nekem^^
A jó szokásokat remélem megtartjátok;)

Nos, úgy szűrtem le, hogy mindenki kiakadt, amiért szétszedtem a Robstent páros:P
Egy kis magyarázat ehhez a lépéshez:
1. én nem szeretem ha egy történet mindig csak boldogságról szól, az élet sem habostorta egy történet se legyen az!
2. ha folyton boldogok lennének khm részt kéne írnom, ami nem megy, szóval ezáltal, hogy szétszedem őket, magamnak könnyítem meg a dolgokat! :D

És most ünnepélyesen kijelentem, hogy rendbe hozom a dolgokat, de ahhoz idő kell!

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: aki az elmegy, illetve a nem tetszik rublikát jelölte be, az miért tette? Azért mert nem tetszett neki a fejezet, vagy a megfogalmazással voltak gondjai?
Chatbe is írhattok névtelenül, csak mondjon valaki valamit, pls!!

15.rész

Síri csend honolt a folyosókon, csak én álltam rendületlenül az üvegfalnak támaszkodva.
Lélekben máshol jártam, a testem viszont, mint egy élettelen tárgy, tűrte a megpróbáltatásokat.
Sírni már nem volt erőm, a könnyeim felszáradtak, a szívem helyén pedig egy üres lyuk tátongott. Kiszívták belőlem az életet, elvették az egyetlen örömforrásomat, megfosztottak egy boldog jövő reményétől.
Milyen élet vár rám ezután? Éljek csupán a munkámnak? A boldogságot már ne is keressem, intsek búcsút az eddigi életemnek? Nem! Ezt nem tudom és nem is akarom megtenni. Felszegett fejjel kell továbblépnem, erőt kell vennem magamon, hogy túljussak ezen a krízisen.
Harag egy csepp sem volt bennem Rob vagy Camilla iránt, hisz nem ők a felelősek a kialakult helyzet miatt. Én vagyok a hibás, amiért belegabalyodtam ebbe a – már az elején is – halálraítélt szerelembe.
Tudnom kellett volna, hogy a bujkálás semmi jót nem ígér. Csak egy kicsit kellett volna még kibírnom, hisz öt évig sikerült elfojtanom magamban a Rob iránti érzéseimet, most mi volt az a dolog ami miatt teljesen kiszolgáltattam magam?
Nem akartam többet távol lenni tőle, azt akartam, hogy szeressen, ahogy én szeretem őt. Hogy végre mindketten boldogok legyünk. Erre tessék! Mindketten boldogtalanná váltunk, még akkor is ha Robnak ez a fajta érzés csak pár napig, óráig fog tartani. Mert valljuk be, egy apuka nem lehet búskomor élete végéig. Egy idő után belátja, hogy neki a családja mellett a helye, nem temetkezhet önsajnálatba.

- Kristen, te vagy az? – jött egy erőtlen hang a hátam mögül. Összerezzentem, nem akartam, hogy valaki is meglásson ilyen elcseszett állapotban.
Gyorsan megtöröltem a szemeimet, bár sejtettem, hogy a pirosságot nem tudom sec perc alatt eltüntetni. Megfordultam.
- Te jó ég! Mi történt veled? – sietett oda hozzám Lizzy, Rob nővére.
- Semmiség – legyintettem és próbáltam mosolyogni, de csak egy erőtlen vicsorgásra futotta.
- Ezt másnak próbáld beadni, nem vagyok tökkelütött – nézett rám szúrós tekintettel. – Kérlek, mond el mi a baj – együtt érzően végigsimított a hátamon. Nagyot sóhajtottam. Sok psycho blablát hallottam már arra vonatkozólag, hogy jobb az érzéseinkről beszélni, mintsem elfojtani azokat.
- Rendben, de ne itt – mutattam a kihalt folyosóra. Senki nem hallhatna meg, mégsem akartam kockáztatni.
- Gyere a szobámba, ott mégis csak kényelmesebb – kedvesen rám mosolygott és megszorította a kezemet.
- Nem April-t akartad megnézni? – torpantam meg.
- Nem fontos.
Kérdőn néztem rá, mire elmosolyodott.
- Egy életem lesz rá, hogy rajta tartsam a szemem. És úgy látom, neked nagyobb szükséged van most a társaságomra, mint neki.
Ebben volt valami, ezért beadtam a derekam és követtem őt a szobájáig.

Benyitva észrevettem, hogy az egyik fotelben Will békésen szunyókál, kezében egy babamagazinnal. Megálltam, mert nem akartam, hogy ő is fültanúja legyen a dolgoknak.
- Ne aggódj, mindjárt felkeltem és kiküldöm April-hez.
Bólintottam, de zavart, hogy miattam mindenről le kell „mondania” Lizzynek.
- Drágám… - simított végig a férje homlokán, mire az dünnyögött egyet, s felnyitotta a szemeit. Fáradt pillantást vetett a feleségére, majd nyújtózott egyet.
- Neked nem kéne pihenned? – kérdezte megrovóan Lizzy-t.
- Eleget pihentem én eddig is – nyomott egy csókot a férfi szájára, aki magához vonta őt. Szép volt látni, hogy létezik még igaz, viszonzott szerelem, amit nem árnyékol be semmi.
Egy idő után kezdtem kényelmetlenül érezni magam, a csókolózó párocskát nézve, ezért hangosan megköszörültem a torkomat, mire Lizzy észbe kapott.
- Szívem, egy pillanatra magunkra hagynál minket? – kérdezte, miközben kiszabadította magát Will szorító karjai közül.
Will felém tekintett, majd villámgyorsan rendezte az öltözékét.
- Kristen, mit csinálsz itt éjnek évadján? – ezt nem számon kérően kérdezte, inkább csalódott volt, hogy nem tudta fojtatni a műveletet az ő asszonykájával.
- Épp ezt akarja nekem elmesélni, de ez amolyan női dolog – húzott ki a slamasztikából Liz. Hálásan rámosolyogtam.
- Értem…szóval lépjek le, de nagyon gyorsan? – állt össze a kép Will fejében.
- Valahogy úgy – mondtam.
- Akkor megyek és megnézem a hercegnőmet – egy utolsó puszit nyomott Lizzy szájára, majd sietősen távozott. Kínos, hogy miattam nem tudtak akciózni!

- Sajnálom, hogy félbeszakítottalak titeket – kértem elnézést, s leültem oda, ahol az előbb Will foglalt helyet.
- Kris, ugyan! Nem ez a megfelelő hely és idő, hogy egymásnak essünk, szóval felejtsük el.
Mindig is szerettem Lizzy optimizmusát. Minden dolognak meglátja a pozitív oldalát, még ha a helyzet totál kilátástalan is. Erre van most szükségem, de kétlem, hogy tudna bármi biztatólagosat is mondani nekem.
- Szóval, elmeséled, hogy mi miatt vagy ennyire kikészülve? – kérdezte óvatosan.
- Liz… - kezdtem. – Nem tudom mennyit tudsz…
- Hidd el, eleget ahhoz, hogy aggódjam, amiért nem az öcsémmel vagy itt, és főleg, hogy ilyen állapotban vagy.
Nagyon sóhajtottam. Annyi mindent meg szeretnék osztani vele, mégis képtelen vagyok beszélni az érzéseimről. Félek, hogy újra felszakadnak a sebek, és akkor újra kezdődik a sírórohamom.
Eldöntöttem, hogy egyszerűen belecsapok a közepébe, nem kell szépen bevezetnem, sem kiszíneznem a dolgokat, csak a kemény és rideg valóságot kell közölnöm. Lesz, ami lesz!
- Camilla gyermeket vár Robtól – ahogy elhagyták ezek a szavak a számat, mintha újra meghaltam volna. Nem lesz ez könnyebb soha sem! Belesajdult a szívem a tudatba, hogy Rob nélkülem fog családot alapítani, más lesz a gyermekei anyja, és Camillat fogja gyengéden a karjában tartani és vele fog szerelmeskedni is. Ez több ezer késszúrást jelentett a szívemben, mint amennyit egy normál ember el tudna viselni.
Lizzy a szája elé kapta a kezét, s egy kicsit fel is sikkantott.
- Ezt nem hiszem el… - suttogta. Elgyötört arcomat látva, aztán nem lehetett kétsége szavaim igaza felől. – Hogy tehette ezt Rob?! – csattant fel ingerülten. Ezt akartam a legjobban elkerülni. Meg kell védenem Robot, pedig mennyivel könnyebb lenne ha gyűlölhetném. De ez lehetetlen.
- Ő nem tehet róla – a hangom kezdett elhalni.
- Mi?! Még őt véded? Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – vonta fel a szemöldökét. Láttam rajta, azon van, hogy jó alaposan megrázzon, ezzel is kiűzve a nevetséges gondolatokat a fejemből.
- Nem védem, csak nem hibáztatom. Nem tehetem, hisz mikor… - nagyot nyeltem – lefeküdt Camillaval, én még nem voltam az élete része.
Lizzy megdöbbenve nézett.
- Ez akkor sem lehet igaz! Az a nő nem várhatja az öcsém gyerekét – próbálta nyugtatni magát, de neki sem ment.
- Pedig ez a helyzet – fordult a kocka, én voltam az, aki higgadt tudott maradni.
- Akkor gondolom a kettőtök kapcsolatának…
- Vége – fejeztem be, az általa elkezdetett mondatot.
- Mielőbb beszélnem kell Robbal – járkált fel s alá a szobában. – Anyát is ki kell faggatnom a történtekről, hisz ő mindig is téged akart menyéül. De helyetted megkapja jégcsap Camillat. Szuper!
Felkaptam a fejemet erre a kijelentésre. Hogy mi? Claire, engem szánt a fia feleségének?!
- Mit mondtál? – kérdeztem vissza meghökkenve.
- Mire célzol?
- Hogy anyukád azt akarta, hogy Rob engem vegyen el!
- Igen. Nos, mi mind tudtuk, hogy Rob fülig szerelmes beléd. Ez az Alkonyat után nyilvánvalóvá vált, mert mindig csak rólad beszélt, itta minden szavadat, és nem alakított ki senkivel hosszabbtávú kapcsolatot, mert várta, hogy te mikor leszel szabad – befejezte, én mégsem lettem okosabb.
- Nem erre gondoltam. Anyukád kedvel engem? – érdeklődtem lehajtott fejjel.
- Hát persze, miért ne kedvelne?!
Felidéztem magamban a legelső beszélgetésünket, amit épp itt, Lizzy kórterme előtt váltottunk.

Rob izgatottan lépett Lizzy szobájába, majd magára csukta az ajtót. Leültem egy székre és láb dobolva vártam a fejleményeket.
- Kedves tőled, hogy eljöttél Robbal – ült le közvetlenül mellém Claire.
- Ugyan, ez semmiség – mosolyogtam rá.
- Azt hiszem, beszélnünk kell Kristen – vette komolyabbra a hangját, amivel igen csak meglepett. Felé fordultam teljes testemmel, vártam, hogy belekezdjen.
- Tudom, hogy te és Rob most úgymond „jártok”, de ennek a kapcsolatnak mielőbb véget kell, hogy vess Kristen.
Megütközve bámultam rá. Honnan tudja, hogy én és Rob, és egyáltalán, miért kell szakítanunk?
- Nem pontosan értem, mire akar kilyukadni – adtam hangot értetlenségemnek.
- Okosabbnak hittelek – mondta. – Tudod, ha nyilvános helyen incselkedsz a fiammal az egy idő után napvilágra kerül.
Nagyokat pislogtam és majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Egy rohadt fotón buktunk el?! Szívás, elővigyázatosabbnak kellett volna lennünk. Főleg nekem, azok után, amit Rob elmesélt, milyen erkölcstelenül viselkedtem.
- Claire, nagyon sajnálom, hogy így szerzett tudomást a kapcsolatunkról. Ha tudjuk, hogy fotóznak biztosan diszkrétebbek vagyunk – mondjuk én magamról sem tudtam, szóval ez egy icipici füllentés volt a részemről, de ennyi belefér.
- Nem értesz – csóválta a fejét. – Normális esetben nem érdekel, hogy a fiam kivel szűri össze a levet, de jelent pillanatban igen is zavar, hogy Robert ilyen szemérmetlenül viselkedett.
- Sajnálom, mi próbáltunk ügyelni, de úgy látszik a paparazzik szemfülesebbek voltak – elvörösödtem teljesen.
- Na jó, úgy látom elbeszélünk egymás mellett, ezért a lényeget mondom – közelebb csúszott hozzám, hogy csak én halljam. – Én Susantől, Camilla édesanyjától tudok ezeknek a képeknek a létezéséről… - kezdett bele a mondókájába.
Camilla? Hogy kerül ő a képbe? Á, értem. Meglátta Robot, aki igen csak félreérthetetlen helyzetben társalgott velem, és már rohant is anyucihoz panaszkodni, aki felhívta Rob anyját, hogy kérdőre vonja. Milyen szánalmas taktika!
- Nem igazán értem, hogy Camilla miért nem tudta maga elintézni ezt az egészet? Miért kért felmentő sereget?
- Várd ki a történet végét! – szólított fel. Behúztam a képzeletbeli cipzárt a számon és jó kislány módjára vártam végre a mondóka végét. – Susan ideges volt, amiért Rob ilyen csúnyán megalázta Camillat. Akkor én sem értettem mindezt, de aztán elmondta, hogy Camilla gyermeket vár.
Majdnem megfulladtam, ahogy meghallottam az előbbi kijelentését. Nem lehet igaz, az, amit az imént mondott! Ez valami tréfa, ami az hivatott kideríteni, hogy értem-e a viccet? Mert ha igen, akkor elég durva módszert választott ennek kiderítésére!
- Ez nem igaz! – vágtam rá.
- Kristen, én lennék a legboldogabb ha ez hazugság lenne, de sajnos nem az.
Vártam a csodát, de az nem jött.
- Ugye megérted, hogy ezért nem örülök, hogy te és Rob együtt vagytok? – kérdezte.
Ránéztem és láttam, hogy valóban bántja a dolog, mégse tud mit csinálni a kialakult helyzettel.
- Rob tud róla? – remegő hangon kérdeztem. Ha tudott róla és ennek ellenére is velem volt, összetörnék teljesen.
- Nem, csak neked mondtam el.
- És most mit vár tőlem? Hogy mondjam el neki? – a szemeim megteltek könnyel, egy hajszál választott el egy kiadós sírástól.
- Semmi esetre sem tudhatja meg! Camilla azt sem tudja, hogy az édesanyja elárulta nekem, hogy várandós. Azt szeretném, ha szakítanál vele Kristen.
Ez volt a legrosszabb eshetőség, amit csak mondhatott. Azt is nehéz feldolgozni, hogy a szerelmemnek mástól lesz gyermeke, nemhogy azt, ezzel örökre le kell róla mondanom.
- Camilla pár napon belül Londonba utazik, hogy közölje a hírt Roberttel – minden szava sav volt számomra, ami kíméletlenül égette a megsebzett bőrömet.
- Addig én fogjam a cókmókom és tűnjek el, igaz? – kérdeztem cinikusan.
- Sajnálom, hogy ez így alakult, de érts meg engem Kristen. Mi régimódi család vagyunk, akik vállalják a tetteik következményét. Robert teherbe ejtette Camillat, és ezért felelősséggel tartozik iránta. Nem fordíthat hátat sem Camillanak, sem pedig a picinek. Ha megengedném ezt, milyen anya lennék? – nézett rám kínlódva.
Nem tudtam megcáfolni egyetlen mondatát sem. Robot világ életemben úgy ismertem, mint aki vállalja a felelősséget a tettei után. Legyen szó akármiről, ő mindig lelkiismeretes volt. És pont egy ilyen helyzetbe ne lenne az?! Ha nem ilyen lenne, nem is szeretném, ez az egyik tulajdonsága, amivel képes elkápráztatni az embert.
- Mit akar, mit tegyek most Claire? – néztem rá fájdalomtól eltorzult arccal.
- Tedd őt boldoggá, amíg még van időtök – tette rá a kezeit az enyémekre. – Semmi esetre sem tudhatja meg, hogy mi miről beszélgettünk – esketett meg.
- Megígérem, hogy tőlem semmit sem tud meg – ígértem meg neki. Mi mást tehetnék? Azt mondom, hogy leszarom a gyereket és megtartom Robot? Nem vagyok szívtelen, de azt tudni kell, ezt csak a pici miatt viselem el. Camilla egy percig nem érdekel.
- Ma nem megyünk haza Richard-dal. Legyen ez az utolsó közös estétek.
Hálásan, ám szomorúan rámosolyogtam. Claire kedves asszony, csak a fia érdekeit tartja szem előtt. Nem akar rosszat egyikkőnknek sem, de most ő sem tud segíteni. Senki sem tud!
- Köszönöm – halt el a hangom.
Egy estém maradt, hogy boldoggá tegyem Robot. Kevés, de ezt maradéktalanul kihasználom!
Rendeztem a vonásaimat, mire nyílt az ajtó és Rob jött ki rajta…

- Úristen! – ölelt át szorosan Lizzy. – Hogy tudtad ezt magadban tartani? – érdeklődött.
- Színésznő vagyok, az a dolgom, hogy eljátsszam a szerepem, ami jelen esetben az volt, hogy tudomást se vegyek a terhességről – vontam vállat. Bele se merek gondolni, mi lett volna ha másfajta szakmát választok anno. Biztosan összetörtem volna a hatalmas teher alatt.
- És most mihez kezdesz?
- Visszamegyek Los Angelesbe – jelentettem ki.
- Gondolom nem az éjszaka közepén indul a géped?
- Nem, majd csak reggel, addig elmegyek egy szállodába – mondtam közönyös hangon.
- Szó sem lehet róla! – csattant fel. – Ma nálunk alszol. Megkérem Willt, hogy vigyen el hozzánk – ajánlotta.
- Nem szeretnék zavarni – húzódzkodtam elfogadni a kedves felajánlást.
- Szót se többet! Ott alszol és kész – azzal ki is ment megkeresni a férjét.
Jó volt beszélgetni egy kicsit Lizzyvel. Igaz, semmivel sem lett jobb a helyzet, mégis valamilyen szinten megkönnyebbültem. Jó volt beszélni valakinek arról, min mentem keresztül.
Annak is kimondottan örültem, hogy a rossz hírekkel ellentétben Lizzy-nek nincs komoly baja, és a fáradtságon kívül más probléma nincs vele.

Fél óra múlva már Lizzyék kanapéján hajtottam álomra a fejem. Persze szüntelenül csak arra tudtam gondolni, vajon Rob ebben a másodpercben mit csinálhat. Vajon gondol rám, vagy annyira boldog a hamarosan megszülető gyermeke miatt, hogy én ki is törlődtem az emlékezetéből?
Nehéz lesz holnap elhagynom Londont, mert a szívem egy darabja örökre itt marad!

/Camilla/

Két napja, hogy az a nő elhagyta Londont. Tele volt vele az Internet, sőt este még egy tízperces összefoglalót is szenteltek ennek a – számomra – jelentéktelen dolognak.
Kit izgat, hogy Kristen Stewart elhagyja London városát?! Persze a sok kis csitri, akik azért szurkoltak évekkel ezelőtt és gondolom most is, hogy ők ketten összejöjjenek, most telesírják a kispárnáikat, és öngyilkosságot terveznek. Szánalmas!
Hogy rosszul érzem-e magam, amiatt, hogy szétmentek? Nem, egyáltalán nem! Miért kéne szarul éreznem magam, mikor én vagyok Rob hivatalos barátnője, és az ő gyerekét hordom a szívem alatt.
Először nem volt valami boldog, gondolom fájt a szíve a kis szívszerelme miatt, aki csak úgy kisétál az életéből – ha rajtam múlik -, örökre. Aztán tegnap meglepő mód egy kicsivel boldogabb lett, és lelkesen kérdezte, mikor megyek legközelebb ultrahangra. Mondtam neki, hogy, amint leszállunk Los Angelesbe eljöhet velem együtt, hogy testközelből ismerkedjen meg a fiával. Mert fiú lesz, ezt biztosan tudom, vagyis érzem!
Azért napközben még mindig fancsali képet vág, és ilyenkor pont úgy fest, mint anno az Alkonyatban.
Pár nap és túl lesz ezen a kis flörtön. Gondoskodom róla! Nem lesz egy nyugodt pillanata sem, elárasztom a gyerekkel kapcsolatos teendőkkel.

Hangos csörgésbe kezdett a telefonom. Megnéztem a hívó nevét, majd kelletlenül felvettem.
- Mit akarsz? – kérdeztem flegmán. Egy kis hatásszünet következett. Nem csoda, világ életében lassú volt a lelkem.
- Camilla, tudnom kell, hogy igaz-e?
- Micsoda? – jaj de utálom ha valaki nem tér rögtön a lényegre.
- Az, hogy terhes vagy – mondta izgatottan.
- Igen, igaz – jelentettem ki egyszerűen.
- Uramisten!
Újabb hatásszünet. Ez egy baromi tartalmas beszélgetés.
- Akarsz még valamit? – kérdeztem türelmetlenül.
- Ugye nem ő az apja, hanem tőlem van?!
Hangosan felnevettem. Tényleg annyira idiótának néz, hogy kiadom neki ezt az információt?! Még ha úgy is lenne, ahogy mondja, az utolsó tettem lenne közölni vele.
- Persze, hogy Rob az apja. Senki más nem jöhet számításba szóval… - le akartam csapni, de ő közbevágott.
- Te is tudod, hogy nem csak ő potenciális jelölt. Hány hónapos terhes vagy?
- Semmi közöd hozzá, ez magánügy! Viszlát – idegesen lecsaptam a készüléket.

Hülye idióta! Még a végén bogarat ültet mások fülébe a gyerekkel kapcsolatban. Meg kell akadályoznom, hogy beszéljen, mert azzal komoly bajba kerülnék.
Fuccs a jól kigondolt kis tervemnek. Ezt nem hagyhatom!

Remélem mindenki elégedett a Kristen-Claire párbeszéddel, és nem ítélitek el őt. Ti mit tettek volna az ő helyében?
A véleményetekre most is kíváncsi vagyok, ne tartsatok magatokban semmit!!! :D
Friss lehet, hogy lesz még a héten ;)