All or Nothing - 02.

Sziasztok!

Ezer bocsánat, amiért ennyit késtem a frissel, de ebben a félévben van a Záróvizsgám és nagyon sokat kell rá készülnöm, úgyhogy ezentúl nem biztos, hogy sokszor leszek fellelhető az oldalon! :S Frisst mindig héten próbálok szállítani Nektek, de ha ez nem jönne össze, akkor azt jelezni fogom a chatben. 

Nos, a legújabb részben még nem igazán történik semmi izgalmas, mivel még nagyban az alapozásnál tartok. De hamarosan beindulnak a dolgok, szóval nem lesz ok panaszra. Szép számmal szavaztatok a feltett kérdésemre, ahol az erotikus és a romantikus vitt mindent, de szerintem ez a sztori is - hasonlóan az előzőhöz - mind a négy elemből építkezik majd, úgyhogy lesznek benne komoly, illetve vicces tartalmak is! :)

Köszönöm szépen mindenki részvételét!!! 

Nem is beszélek tovább, inkább hagyom, hogy olvassatok. Remélem azért valakinek érdekes lesz a fejezet ;)

Ja, azt hozzá kell tennem, hogy nagyon sokáig nem fogtok Rob szemszöget kapni :P 

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: amint lesz egy kis időm, kijavítom a My life would suck without you történetemet és letölthetővé teszem!

Köszönöm a sok csodálatos komit és pipát!! *.* (L)(L) 

02.

/Kristen/

Szomorúan konstatáltam magamban, hogy szombat délelőtt van. Ilyenkor rendszerint a szobámban dekkolok és vagy ezerszer meg hányom-vetem magamban azt a nem elhanyagolható tényt, hogy teljesen odáig vagyok a nevelőapámért. Én vagyok a világ legszégyentelenebb és legperverzebb embere! 

Szerettem volna úgy tekinteni rá, mint a pótapámra, de néha, mikor rám néz és beszél hozzám, nem látok mást, csak egy nagyon vonzó és értelmes férfit. Anyám adhatott volna alább is az igényeiből, mikor férfimustrát tartott maga körül. De nem, neki persze, hogy a szuper pasit kellett kifognia a sok nyálcsorgató jelentkező közül. Hát, klassz! Én meg naphosszat azon siránkozok, hogy Rob semmibe vesz, és nem tekint rám nőként. Még jó, hogy nem! Hogy nézne már ki, ha a saját felesége lányát nőként kezelné? Én örülnék neki, sőt! Úristen, menthetetlen vagyok.

Szilárd elhatározással ültem le a festővásznam elé. Ki akartam végre törni ebből a letargikus állapotból és újra olyan fesztelen és kreatív akartam lenni, mint másfél évvel ezelőtt, mikor is beütött a krach. Vagyis Rob. Hihetetlen, hogy képtelen vagyok a művészetre koncentrálni miatta. Nem igaz, hogy nem bírok ötletet meríteni abból az érzésből, amit iránta érzek. Meg kéne nyílnia a szívemnek a kezeim által és akkor talán én is nyugodtabb lehetnék.

Szorosan lehunytam a szemeimet és próbáltam felidézni magamban, hogyan érzek, mikor Robbal vagyok. Igen, határozottan jobban kezd el verni a szívem, izgulok a közelében, szinte megbénulok, ha hozzám szól, és lány létemre izzadni kezdek. Nem lehetek épp szívderítő látvány! De ezeket mégis, hogyan kéne a vászonra vinnem anélkül, hogy teljesen kiadnám magam? Oké, bizonyára a laikusok számára nem lenne más a festővásznamon, mint pár színes paca, de én kényelmetlenül érezném magam amiatt, hogy ennyire kitárulkozom. Ezt nevezik az okosok patthelyzetnek.

Újra az előttem álló rikítóan fehér vászonra meredtem, ami szinte megrovóan azt közvetített felém, hogy egy szerencsétlen vagyok, és úgy sem fog működni, amit elterveztem. Talán igaza van. Talán mindenkinek igaza volt, akik azt mondták, hogy a festészet nem a nekem való szakma. Tehetségtelen vagyok és ezt el kelleme fogadnom. Ha egy ilyen kis semmiségtől leblokkolok, mi lesz később? Teljesen kifogok égni és egy életen át hibáztatom majd magam, hogy fiatalon nem hallgattam a bölcsekre. De akkor mihez kezdjek az életemmel? Legyek modell, ahogy anyám? Hisz egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok. Azt hittem ez a dilemma és kétségbeesés megszűnt a felvételemmel együtt, de úgy tűnik mindmáig kísért engem.

Halk kopogás térített vissza a valóságba.

- Kristen, szeretném, ha csatlakoznál hozzánk a medencénél – lépett be anyám egy igen kihívó és mélyen kivágott világoskék fürdőruhában a szobámba. A kezében egy Martinit szorongatott, és látszott rajta, hogy nem épp az első pohárnál jár.

- Most épp nem érek rá – sóhajtottam és felvettem a földről az egyik kedvenc ecsetemet. Tőle vártam a megváltást, ami tudtam, soha nem jön el.

- Azt látom – horkant fel gúnyosan. – Ugye emlékszel, miben egyeztünk meg tegnap este?

Ó, most jön a lelki terror, amit mindig olyan szívesen alkalmaz rajtam. Komolyan nem tudom, hogy lehetek folyton olyan hülye, hogy megadom magam a pitiáner zsarolásainak. Talán csak nem akarom, hogy tovább fárasszon a sületlenségeivel és a könnyebb utat választva ráhagyom az egészet. Ez nagy hiba, de késő bánkódni.

- Persze, de most tényleg nem alkalmas – néztem rá kérlelően, de nem tűnt épp szívélyesnek.

- Öt perc múlva a medence mellett leszel, értetted? – szegezte rám fenyegetően a mutatóujját.

Lemondóan felsóhajtottam.

- Oké.

- Helyes – mosolyodott el és kilépett az ajtón, de még utoljára visszaszólt – Azt a szép fehér bikinidet vedd fel, amit tavaly Párizsból hoztam neked.

Egy ideig még görnyedt háttal ültem a székemen és bámultam bele a nagy semmibe, de aztán erőt vettem magamon és elvonszoltam vézna testemet a szekrényemig és egy hosszas kutatómunka eredményeképp megtaláltam a kívánt fehér bikinit. 

Utáltam mutogatni a testemet, még akkor is, ha anyán és Robon kívül senki más nem láthat. Nem voltam kibékülve magammal – mint oly’ sok lány az én koromban – és főleg gyűlöltem anyám mellett parádézni. Ő klasszisokkal jobb nő, mint amilyen én valaha is leszek. Bomba alakja volt, amivel simán kenterbe verte a huszonéves modelljeit. A haja méz szőkén csillogott a napfényben és mindig kifogástalanul állt, ha esett, ha fújt. Ő testesítette meg mindazt, amitől ódzkodtam. De az anyám volt, így természetesen szerettem, csak képtelen voltam elhinni, hogy mi egy vér vagyunk. 

Annyira ellentétesek voltunk, és itt nem csak a testiségből adódó szemmel látható különbségekre gondolok, hanem szellemi téren is ég és föld voltunk. Én imádtam klasszikus irodalommal művelni az elmémet, őt viszont csakis a nyálas lányregényei kötötték le, de azok is csak akkor, ha nem terjedtek tovább 200 oldalnál. Engem érdekeltek a külföldi nyelvek, ő azon az állásponton volt, hogyha egyszer világnyelven beszélünk, nem kell más népek hasztalan nyelveit elsajátítanunk. És a többi, és a többi.

Magamra tekertem a szinte egész testemet takaró törölközőmet és elindultam anyám újabb családépítő programja felé. A nappaliba érve elrohantam az egész alakos tükör előtt, de a kertbe vezető tolóajtó előtt megtorpantam. Anyám az egyik napozóágyon feküdt, fején egy hatalmas szalmakalap díszelgett, és a fölötte elhelyezett napernyő védte a szikrázó napsütéstől. 

Valamilyen női magazint lapozgatott éppen. Ezek voltak az ő személyes bibliái, és nem is nyugodott addig, míg havonta hozzá nem jutott a tíz kedvencéhez. Világ életemben siralmasnak találtam azokat a nőket, akik vakon hisznek ezeknek a hazug szennylapoknak. A világi nők viszont engem tartottak szánalmasnak, hogy nem követem a bennük foglaltakat. Hogyan fogyjak egy hét alatt tíz kilót, vagy Öt tuti tipp az orgazmus eléréséhez. Most ez komoly? Normális ember nem olvas ilyet, csak az olyanok, akik elkeseredésükben nem tudnak mit kezdeni az életükkel.

Robot szerencsére nem láttam sehol, így bátorkodtam kilépni a teraszra. Anyám azonnal a mellkasára fektette a Szentírást – ami, ha jól láttam a Cosmopolitan volt -, felemelte a napszemüvegét és elismerően végigmért engem. Ritka pillanatok egyike!

- Ezt nevezem aztán bikininek! – kacsintott. – A franciák aztán értenek a divathoz. Ezért is az egyik kedvenc divattervezőm Coco Chanel – álmodozott.

- Igen, valóban szép darab – néztem le a sokat sejtető bikini felsőmre. Még, ha lenne mivel kitöltenem… - gondoltam magamba sopánkodva.

- Gyere, kend be magad naptejjel, tudod, hogy hajlamos vagy rá, hogy hamar leégj – felhúzta a lábait, hogy könnyűszerrel elhelyezkedhessek a napágyon. 

Szorgosan kenegettem magam egy ideig, de a hátamat csak nem bírtam rendesen elérni. Akárhogy próbáltam kitekerni magam, a lapockámig nem értek el a kezeim.

- Segítsek? – jött egy érdes férfihang a ház felől. Annyira váratlanul ért a felbukkanása, hogy kiejtettem a kezemből a naptejes üveget, ami hangos csattanással széttörött a betonon.

- Kristen, az egy 200$-os naptej volt! – rikkantotta anyám magas hangon.

- Bbbocsánat – kértem elnézést és sután lehajoltam és egyesével kezdtem el összeszedegetni a szilánkokat.

- Vigyázz, nehogy megvágd magad – térdelt le mellém Rob és gyengéden megérintette a kezemet, majd hátrébbhúzott. Tudom, hogy ebben az érintésben semmi intim nem volt, de ahol hozzámért, ott szinte égetett a bőröm. Arról pedig már szót sem ejtek, hogy a negyven fok ellenére lúdbőrös lett az egész testem. – Hozok egy lapátot meg söprűt – mondta kedvesen és futólépésben elindult a ház irányába.

- Nem igaz, hogy ilyen kétbalkezes vagy! – csóválta anyám a fejét. – Nem csodálkozom, hogy nem megy a festés – halkan akarta mondani, de ahhoz nem volt elég körültekintő. Minden egyes szavát kristálytisztán hallottam. 

Megmerevedtem egy pillanatra, majd gondolkodás nélkül futásnak eredtem. Szaladtam, amíg el nem értem a medence pereméig. Ott megtorpantam és csak bámultam a sápatag tükörképemet. Ez vagyok én! Egy tökéletlen lány, aki nem ér semmit! Nem vagyok jó abban, ami elvileg a szenvedélyem és szerelmes vagyok az anyám férjébe. Kész csődtömeg!

- Kristen?! – anyám hisztérikusan kiabált, de engem egy cseppet sem érdekelt. Csak egy lépés és mindennek véget vethetnék… Kinek kell ez a nyomorult élet?

Lehunytam a szemeimet és magamban elszámoltam tízig. Vajon, ha meghalnék, kinek hiányoznék? Úgy igazán? Talán Hollynak? Vagy Joe-nak? Anyám egyáltalán bánkódna az elvesztésem miatt, vagy csak azért panaszkodna, hogy nem épp szebb arcomat mutattam, mikor elhagytam a földi életemet? Rob vajon hiányolna? Újra lenéztem a mély vízbe és készen álltam arra, hogy belezuhanjak.

- Ácsi, kislány! – ragadta meg a karomat erősen Rob és visszahúzott, de annyira, hogy nekiütköztem kőkemény mellkasának. Az illatát ezer közül is megismerném. Olyan férfias, mégis van benne valami lágy és kellemes eszencia, ami bódítólag hat az emberre. Vagy csak rám, de ez csak nézőpont kérdése.

- Mégis mit akartál csinálni? – a hangja számon kérő volt és ideges. 

Aprókat pislogva tekintettem fel rá, ám az arca mérges grimaszba torzult. Éreztem a megvetést a nézésében.

- Közöd?! – téptem ki magam a szorításából és elléptem a közeléből. A legjobb védekezés mindig a támadás!

- Nem tudsz úszni, Kristen – mondta nekem még mindig dorgáló stílusban. A hátamon feláll a szőr, ha így beszél velem. Nem akarom, hogy az apámat játssza. Ő és én… Mi… Ah, kretén vagyok.

- Tisztában vagyok vele, köszönöm – gúnyosan mosolyogtam rá és azon voltam, hogy faképnél hagyom, de ő újból megragadta a karomat és visszarántott magához.

- Akkor többé ne légy ilyen ostoba, megértetted? Akár meg is hallhattál volna. Tudod milyen érzés lenne az nek… - elharapta a mondatot, aztán a szabad kezével idegesen a hajába túrt.

- Kinek milyen érzés lenne? – kérdeztem reménykedve, ugyanis nagyon azt vettem ki a szavaiból, hogy aggódik értem. A remény egy kósza szikrája kezdett erőre kapni bennem.

- Anyádnak – köszörülte meg a torkát, és rögtön anyám felé pillantott. – Nagyon hiányoznál neki, szóval ne csináld ezt többet.

- Köszi az atyai dorgálást, de fel kell hívnom a figyelmedet, hogy NEM VAGY AZ APÁM! – a végére már felemeltem a hangom és a nyomaték kedvéért megbökdöstem a mellkasát. Rob lenézett a kezeimre, aztán vissza a szemeimbe, majd újra le, de most a melleimen állapodott meg a tekintete. Úristen!

- Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok az – a hangja halkabb lett és egy kissé reszelős is. A szívem a torkomban kezdett el dobogni, ugyanis eddig még soha nem beszélt így velem, és a nézése is olyan volt, mint mikor anyámat mustrálja, mielőtt… - Soha nem is akartam, hogy az apádnak tekints, az olyan…természetellenes volna, nem? – oldalra billentette a fejét és féloldalasan elmosolyodott. Szinte szétfolytam a meleg betonon tőle.

- Igen, eléggé – bólogattam, mint, akit hipnotizáltak. – Bár a korkülönbség adott hozzá – tettem hozzá remegő hangon. A legokosabb megoldás az volna, ha most nagyon gyorsan elhúznék a közeléből.

- Csupán kilenc év van közöttünk – Rob közelebb hajolt hozzám, és a szemeivel fogva tartotta az enyémeket. – Kár, hogy te nem az anyád lánya vagy – mondta érdekes hangsúllyal. 

Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit jól gyomorszájon vágtak. A szívemet mardosó fájdalom megbénított és csak a hangos lélegzetvételeimre bírtam összpontosítani. Így kell egy világot lerombolni bennem. Ha eddig nem lettem volna tisztában vele, hogy egy senki vagyok Rob szemében, akkor most teljes bizonyosságot nyert a tény számomra. Igazán fenomenális annak a férfinak a szájából hallani ezeket, akibe halálosan szerelmes vagyok. Hogy lehetek ennyire elfuserált? Miért egy ilyen semmirekellőbe kellett beleszeretnem? Anyám igazán választhatott volna maga mellé egy kopaszodó, szinte már fél lábbal a sírban álló pacákot, aki abszolút nem mozgat meg bennem semmit érzelmileg. De nem, helyette hozta ezt a már betiltandó jóképűséggel bíró, értelmes, ám annál kegyetlenebb két lábon járó szex istent.

- Volnál szíves elengedni? – néztem le a kezemre, amit még mindig szorosan tartott.

- Megbántottalak? – kérdezte és jókedvűen kacarászni kezdett. 

Elborult az agyam és még mielőtt kétszer is meggondolhattam volna azt, amit teszek, jó erőset taszajtottam Robon, aki a meglepettségtől elengedte a karomat, és nagy fröcskölések közepette zuhant a medencébe. Önelégülten csaptam össze a tenyereimet és vártam, hogy felbukkanjon a víz felszínén, de jó sokáig színét se láttam. Egy idő után kezdtem aggódni érte és leguggoltam, hátha így jobban láthatom hol van, de az égvilágon semmi jelét nem véltem felfedezni. A szívem ezer fordulaton pörgött és rémesebbnél rémesebb képek kezdtek el váltakozni a fejemben. Lehet, hogy megöltem?

- Rob?! Rob, hol vagy? – kiabáltam a víz felé, hátha meghallja.

- Mi az ördögöt csináltok ti ott? – kérdezte anyám a napozóágyon feküdve.

- Csak…játszunk – legyintettem hátra, ugyanis nem akartam, hogy észre vegye rajtam a pánikot.

- Jó lenne, ha lassan jönnétek ebédelni – kiabált vissza.

- Oké – fordultam hátra, de mire visszatérhetett volna a tekintetem a medencéhez, két erős kar megragadott és behúzott a jéghideg vízbe. Sikítva kapálóztam, teljesen megrémültem, ugyanis a lábam nem ért le a medence aljára. Nem tudtam úszni, úgyhogy csak ide-oda csapkodtam a kezeimmel.

- Kölcsön kenyér visszajár, kislány – nevetett ravaszul rajtam Rob. Erősen a karjába kapaszkodtam, de ő próbált engem lerázni magáról.

- Ne, kérlek neeee! – üvöltöttem kétségbeesetten.

- Mit kapok azért, ha abbahagyom? – kérdezte és komolyan a szemembe nézett. Szerencsétlenül köpködtem ki a számban rekedt vizet.

- Nem bunkózom veled egy hétig – nyögtem, de ő erre ismét ki akart szabadulni a majomszorításomból. – Egy hónapig?

- Nagyon gyenge – csóválta a fejét és a következő pillanatban a kezeit a csípőmön éreztem. Először ledöbbentett, főleg, hogy simogatásszerű mozdulatot tett velük, aztán erősen megfogott, egy kissé felemelt és eldobott. Lebuktam a víz alá, és hiába próbáltam a felszínre úszni, a gravitáció azt követelte, hogy lenn maradjak. Már épp beletörődtem végzetes sorsomba, mikor Rob a felszínre húzott. Köhögve, sok vizet nyelve próbáltam kinyitni a szemeimet.

- Vigyél ki innen? – kértem orrhangon.

- Amint megmondod, hogy mit kapok cserébe – közölte halálosan komoly hangon.

- Ne szórakozz! – csattantam föl hisztérikusan.

- Eszem ágában sincs – vonta fel a szemöldökét. – Kvázi megmentem az életedet azzal, hogy kiviszlek, szóval cserébe én is kapok valami nagy horderejű dolgot – alkudozott.

- Mit akarsz? Pénz? Adjam oda a havi zsebpénzem felét? – kérdeztem. Fejcsóválás volt a válasz. Lemondóan sóhajtottam. – Anya előtt mindig kedves leszek veled, jó? – újbóli fejcsóválás. Mi mást ajánlhatnék neki? – A szolgád leszek.

- Na, ez már valamivel jobban tetszik – csillantak fel szürkéskék szemei. – És mi lenne a hatásköröd?

- Lemosom a kocsidat, főzök neked stb.

- Ezeket az arra kijelölt személyzet végzi – úgy nézett rám, mint egy sültbolondra. – Én valami sokkal mókásabbra gondoltam – újból jött az a csábító nézés, amivel megremegtette a lábaimat.

- Mókásabb? – nyeltem egy nagyot. Valami megmagyarázhatatlan érzés szánkázott végig a testemen.

- Szeretném, ha a kedvemre tennél, Kristen.

- A kedvedre? – kérdeztem vissza értetlenül, bár nagyon is jól sejtettem mire megy ki a játék. De most csak szívat, ugye? Talán túl feltűnően imádtam, amiért most egy kicsit eljátszadozik velem. Nincs semmi komolyságértéke a mondandójának, ez csupán tréfa. Felhívja a figyelmemet arra, hogy ne csorgassam utána feleslegesen a nyálamat.

- Igen, cserébe én is a kedvedre teszek majd – egyre közelebb férkőzött hozzám, mígnem az arcunkat csak pár milliméter választotta el egymástól. A köztünk lévő vibrálás szemmel látható volt, én mégsem akartam túl sokat belemagyarázni a dologba. Már annyira reménytelenül szerelmes vagyok belé, hogy bármit képes vagyok belelátni a szituációba.

- Mit akarsz?

- Téged!