2013. március 9., szombat

All or Nothing - 03.


Sziasztok!

Ezer bocsánat, amiért egy hétre eltűntem, de annyi dolgom van, hogy időm sincs feljönni az oldalra! :S FB-re se nagyon járok...
Bocsi tényleg, de ez a Fősulin a végzős évem és kissé szorítanak a határidők. :/
No, de nem panaszkodom tovább, tudom, hogy ez mind egyéni szoc. probléma, csak szeretném, ha tudnátok, hogy miért vagyok néha távol az oldaltól.
Ma végre sikerült kierőszakolnom magamból az új részt, amivel egyáltalán nem vagyok megelégedve - és ezt most nem sajnáltatásképp mondom, se azért, hogy halljam az ellenkezőjét Tőletek -, mert egyszerűen ló futtában hoztam össze, és megint nem oda lyukadtam ki végül, ahová szerettem volna. :D Komolyan imádom a saját helyzetemet bonyolítani :D 
Szóval, sajnálom, hogy nem tudom a megszokott színvonalat hozni, de most csak ennyire vagyok képes. Kissé aggasztó, és majd megpróbálok javítani a helyzeten, de totál tele van a fejem mással, és a sztori tényleg a legutolsó a sorban, ami meg is látszik, rajta...
Oké, túl sok a negativitás a felvezetőben, úgyhogy hagylak is Benneteket olvasni! :)

Lilluci 




03.



- Jézusom, meg ne fulladj itt nekem! – veregetett hátba játékosan Rob. 

Én, vele ellentétben képtelen voltam mosolyogni. Nem csak a szavaival kiváltott döbbenet fagyasztott le, hanem a hangneme, ahogy a „Téged” szót kiejtette a száján. Eddig csak anyámmal hallottam így beszélni, ezért kissé meglepett, hogy nálam is a csábító, flörtölő hangszínét használta. 

Gyorsan kipillantottam anyám felé, aki mit se törődve velünk, békésen olvasta tovább az agyromboló magazinjait. A légzésem hirtelen szaggatottá vált, és ügyetlenül próbáltam kiverekedni magam a medencéből. A kezeim azonban túl gyengének bizonyultak ehhez a feladathoz, mert képtelen voltam az egész testsúlyomat felhúzni a felszínre. Úgy nézhettem ki az ügyetlenkedésem közepette, mint egy szerencsétlen partra vetett bálna, azzal a különbséggel, hogy én vele ellentétben minél előbb a szárazföldön szerettem volna tudni magam.

- Ne segítsek? – kérdezte nagy sokára, még mindig jót mulatva rajtam Rob. Nem akartam tudomást venni a létezéséről, így a medence szélébe kapaszkodva indultam el a lépcsők felé. – Kristen! – szólt utánam határozottan, amit már nem engedhettem el a fülem mellett. Dacosan, felhúzott állal fordultam vissza az irányába, de arra nem voltam felkészülve, hogy mindössze pár centiméterre lesz tőlem. Még a karomat se kellene egészen kinyújtanom ahhoz, hogy hozzáérjek. Úristen, begolyóztam! Rob a kezeit a csípőmre rakta, amivel ismét megdöbbentett. Mi ez a bensőségesség?

- Mit akarsz? – kérdeztem halk hangon, mert nem szerettem volna anyám figyelmét magunkra vonni. Így is elég kínos, hogy a nálam kilenc évvel idősebb férjébe vagyok szerelmes.

- Amit az előbb mondtam azt nem… - féloldalas mosolyra görbítette a száját, de még mielőtt befejezhette volna a mondatot, közbevágtam. Valahogy sejtettem mit akar tőlem.

- Nem fogom elmondani anyának, nyugi – sóhajtottam, majd jelentőségteljesen a kezére néztem, ami még mindig a csípőmön pihent. Hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem volt ellenemre a dolog, de a jobbik énem, aki még tudta mi erkölcsös, és mi van túl a józanész határain, ellenkezett az érintés ellen.

- Ez igazán kedves tőled, de nem ezt akartam mondani – húzta fel a szemöldökét meglepetten. – Az előbb csak vicceltem veled – majd egy laza mozdulattal vállat vont és kilépett mellettem a medencéből. Csapjanak agyon, kérem! Valaki mutasson még egy akkora hatökröt, mint amekkora én vagyok. Ja, hogy rajtam kívül nincs még egy ilyen pojáca…nos, ezt valahogy nem csodálom. – Te nem jössz? – fordult vissza hozzám életem megkeserítője és kedvesen a kezét nyújtotta felém. 

Teljesen begőzöltem. A szende mosolya, a lezser tartása és a mittörődömsége betette nálam a kiskaput.

- Tudod, kivel szórakozz?! – feldúltan szálltam ki a medencéből és mielőbb a lakásban, azon belül is a biztos menedéket nyújtó szobámban szerettem volna lenni. Távol ettől a beteges embertől. Távol anyám lekicsinylő és becsmérlő nézésétől. És legfőképp önmagamtól akartam távolságot tartani. 

A gondolataim és az érzéseim mind helytelenek. Nem szabadna hagynom, hogy ilyen mértékben befolyásoljanak engem. Meg kellene ráznom magam és határozottan eldönteni, hogy mostantól a saját sorsom kovácsa leszek, és nem hagyom, hogy holmi lányos ábránd – mert Rob csakis ez lehet – visszatartson és eltántorítson a terveimtől. 

Annyira kétségbeesett és magányos voltam, hogy beleszerettem a legelső férfiba, aki szembe jött velem. Végül is nem Robba vagyok szerelmes, csupán akartam valakit, akit végre szerethetek és bálványozhatok. Arról ő sem és én sem tehetünk, hogy éppen rá esett a választás. Rosszkor voltunk rossz helyen, de mivel erre a tényre idejében ráébredtem, még lesz esélyem csírájában elfojtani ezt a nevetséges szerelem dolgot. Nincs más teendőm, találnom kell magamnak egy olyan társat, aki valóban illik hozzám. Nem csak korban, hanem gondolkodásmódban és erkölcsileg is. Igen, ez a kulcsa annak, hogy kilépjek a depresszív hangulatomból és újra alkotni tudjak.

Ez a gondolat olyannyira fellelkesített, hogy a haragom és a sértettségem egyszeriben elillant.

- Csak egy kicsit felakartalak rázni. Nem gondoltam, hogy ennyire komolyan veszed ezt a kis tréfát – igazodott hozzám Rob, ahogy anyám felé tartottam.

- Bocs, egy kissé túlreagáltam – kértem elnézést, ám ő olyan tekintettel méregetett, mintha egy ketyegő csomag lennék, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Pedig mi sem állt messzebb a valóságtól. Most élem az újravirágzásomat, szóval nincs ok a pánikra.

- Soha nem jutna eszembe kikezdeni veled – közölte kissé hadarva. – Hisz, mégis csak a nevelőapád volnék, vagy mi – tette még hozzá halkabban.

- El van felejtve – löktem oldalba, mire megütközve nézett rám. Nem csoda, hogy meglepődött, az ő helyében én sem érteném ezt a hirtelen hangulatváltást.

- Remek – mondta összeszorított ajakkal. – Egyébként, mi ma estére a programod? – érdeklődött kedvesen.

- Azt hiszem, áthívom az egyik csoporttársamat, hogy segítsen pár festményen. Elkélne egypár jó tanács – válaszoltam.

- Nem is tudtam, hogy Holly ért a festészethez – várakozóan nézett le rám. Hirtelen miért lett ennyire tudálékos?

- Ó, ő eléggé kétbalkezes benne – kuncogtam, ugyanis nem egyszer „alkottunk” együtt. Holly rajzai mindig úgy néztek ki, mintha egy fogyatékos kétéves művei lennének. Absztraktnak absztrakt volt, csak nem a szó pozitív értelmében.

- Akkor, hogyan tudna segíteni neked? – érdeklődött tovább, ám közben visszaértünk anyámhoz.

- Csakhogy kijöttetek a vízből – húzta le a szemüvegét és csábosan végigmérte a nála húsz évvel fiatalabb férjét. Szinte felfalta a tekintetével, és az sem zavarta különösebben, hogy én is ott állok az orra előtt.– Ó, látom a víz nem hűtött le kellőképpen – kacsintott rá és jelentőségteljesen bámulni kezdett egy bizonyos pontot Robon. Valamilyen érthetetlen izomreakció következtében a fejem azonnal abba az irányba fordult, ahol anyám tekintete épp kalandozott. Bárcsak ne pillantottam volna le. Rob úszónadrágja ugyanis szokatlanul dudorodott elől. Fülig vörösödtem a ténytől, ám Rob épp elkapta, hogy pont az ő micsodáját bámulom. Kettőnk közül nem tudom melyikünk jött jobban zavarban. Én idétlenül vigyorogni kezdtem, ő pedig sebesen kutatott egy törölközőért.

- Akkor én most telefonálok egyet – közöltem még mindig paradicsom pirosan. Ez nagyon ciki. Most vajon Rob mit gondol rólam? Perverznek tart, amiért szemügyre vettem, vagy egy kis prűd libának, aki ennyitől zavarba jön?

- Előbb megebédelünk, aztán telefonálhatsz, rendben? – rendelkezett anyám, akivel nem volt se kedvem, se energiám veszekedni. Inkább leroskadtam az egyik székre és vártam az ebédre. Rob velem szemközt foglalt helyet, anyám pedig mellé telepedett le. Láttam, ahogy a férje combját simogatja, sőt néha egy kissé feljebb csúszott a keze az intimebb részek felé.

- Samantha, ezt nem itt kellene – súgta anyám fülébe Rob.

- Nagylány már, tisztában van az ilyen dolgokkal – anya nem erőlködött, hogy ezt halkan közölje. 

Hiába határoztam el magam nem sokkal ezelőtt, most újra ott lebegett a szívem fölött a penge. Látni őket szexuális túlfűtöttségükben igen csak fájó pont volt. De Isten se egy nap alatt teremtette a világot, szóval nekem is kicsivel tovább kell várnom, mire a Rob hatás elmúlik.

- Anya, lehet, hogy ma az egyik barátom itt alszik nálunk – szakítottam félbe a kis előjátékukat, bár Robon látszott, hogy kényelmetlenül érinti, hogy anyám előttem rendezi az ilyen kis ügyeit.

- Melyik?

- Joe White, a csoporttársam – közöltem egyszerűen és hozzá jó kislány arcot vágtam.

Rob félrenyelte a narancslevét, és vagy öt percig köhögött utána.

- Jól vagy? – veregette hátba anya. Rob csak bólintott, de közben le sem vette rólam a szemét. Az egész szituáció furcsa volt. Mintha nem tetszene neki, hogy egy barátom – egy fiú barátom – meglátogat engem. Miért zavarja? Hülyeség az egész! Megint túl élénk a fantáziám.

- És ez a Joe csak a csoporttársad, vagy a fiúd is? – kérdezte anyám sokat sejtető mosollyal az arcán. Megint témánál vagyunk! Tizennyolc éves korom óta a pasi téma a fő beszédtárgya. Na meg a modellkedés. Erről a két dologról hajlandó beszélgetni velem, de ha én nem vagyok kapatos az unalmas és végeláthatatlan diskurzusra ezekben a bagatell témákban, akkor megsértődik és napokig nem szól hozzám. Vagy szimplán sérteget minden ok nélkül. Így, hogy elkerüljem a szóban forgó eshetőségeket, illedelmes lány módjára válaszoltam a kérdésére.

- Csak csoporttárs – szögeztem le.

- Nem ő az a helyes srác, aki mindig ott téblábol körülötted? – csillant fel a szeme. Igen, anya már legelső nap kiszúrta – magának – Joe-t. Miután hazaértem a suliból róla kérdezett, és azóta tervezi, hogy összeboronál bennünket. Nos, mától fogva talán nem leszek elutasító e téren. Lehetőséget kell adnom Joe-nak, hogy bizonyíthasson. Ki tudja, talán ő a nekem megfelelő partner.

- De, ő az – sütöttem le a szemeimet zavartan, ugyanis Rob egész idő alatt mereven bámult rám. Mi baja? Talán baj, hogy fiúkkal barátkozom?

- Annyira helyes az a fiú. Csakhogy megjött az eszed, Kristen! – hörpintett egy nagyot a Martinijából, majd folytatta. – Nyugodtan aludjon itt.

Rob újra köhögő rohamban tört ki, amit már nem bírtam mosolygás nélkül megállni. Ha nem tudnám, hogy teljes képtelenség, amit képzelek, akkor azt hinném, hogy féltékeny és zavarja Joe „jelenléte”.

- Akkor szerinted ez nem korai? – kérdeztem ártatlanul.

- Korai?! Kristen, a bikát a szarvánál kell megfogni! Ha túl sokáig kerülgeted azt a fiút, a végén megunja és más után néz – magyarázta teljesen fellelkesülve. Végre egy olyan témára tapintottunk, amihez érdemben ő is hozzá tud szólni.

- Szerintem sem épp okos gondolat, hogy rögtön itt aludjon – szólalt meg a semmiből Rob kissé feldúltan.

- Már miért ne lenne az? – kötözködött anya, én pedig szépen hátradőlve vártam a dolgok végkimenetelét.

- Mert Joe fiú, Kristen pedig lány, és tudjuk hová vezet, ha két ellentétes nemű fiatalt összezárunk – Rob úgy beszélt, mint egy ötvenéves professzor. Mulattató látványt nyújtott, ahogy próbálta meggyőzni anyámat a saját igazáról.

- Jézus Rob, te az őskorban élsz – nevetett fel anya fülsüketítően.

- Nem, csak szerintem nem lenne tisztességes Kristennel szemben, ha esélyt adnák Joe-nak, hogy kihasználhassa – érvelt tovább a dacos férj.

- Kristen nem tapasztalatlan e téren, ha ettől tartasz – ütötte le a magas labdát anya. Na, itt jött el az ideje, hogy közbeavatkozzam.

- Köszönöm szépen, hogy ennyire nyíltan kezelitek a magánéletemet – néztem rájuk szúrósan, ám Rob tekintete még az enyémnél is paprikásabban festett. Rohadt jó, még neki áll feljebb azok után, hogy flörtölt velem a medencében, majd közölte, hogy csak tréfált, hogy oldja a feszültséget. Most meg a fülem hallatára akar eltiltani attól a fiútól, aki segíthetne kigyógyulnom belőle. Szemét!

- Egyedül is eltudom dönteni, hogy kit engedek közel magamhoz, köszönöm – ezt egyenesen Rob arcába mondtam, aki idegesen emelkedett fel a helyéről és közel hajolt hozzám az asztalon.

- Ha az a kis mitugrász csak skalpgyűjtés céljából fekszik le veled, ne nekem sírd el a bánatod – sziszegte.

- Eszembe se jutott ilyesmi, és csak, hogy tudd, Joe nem olyan srác, mint… - beharaptam az alsó ajkamat, mert majdnem kicsúszott rajta az, amit nem szeretnék anyám tudomására hozni.

- Mint? – kérdezett vissza anya. Basszus, épp téged akarlak megkímélni attól, hogy tudomást szerezz a kis férjecskéd félrelépéseiről! Rob összehúzott szemöldökkel meredt rám, ám nem a szemeimet, hanem a számat nézte.

- Mint a többi huszonéves suhanc – fejeztem be. – Most pedig felhívom és megkérem, hogy jöjjön át segíteni – azzal fogtam magam és gyors léptekkel bemenekültem a házba. 

Nekidőltem a nappali hűvös falának és párszor hátulról beleütöttem a fejemet. Ha nem vigyázok, a végén eljár a szám és azzal kimondhatatlanul nagy kárt fogok okozni az anyámnak. Annak ellenére sem szeretném őt szenvedni látni, hogy néha semmibe vesz és szégyell engem. Ő az anyukám, legyen bármilyen kibírhatatlan is a természete.

Felbaktattam a szobámba, s miután gondosan magamra zártam az ajtómat, tárcsáztam Joe számát. 

Az egész beszélgetés alatt kissé ideges voltam, ugyanis eddig nem viselkedtem vele valami szívélyesen. A közeledését folyton-folyvást elutasítottam, és mindig találtam valami kibúvót, csakhogy ne kelljen kettesben maradnom vele. 

Azt persze mondanom sem kell, hogy ő is totálisan ledöbbent azon, hogy én hívtam át őt. Eddig mindig vonakodtam, ha ez a „Ha szeretnéd, hogy segítsek, szívesen átmegyek hozzátok” téma felröppent. Nem akartam egy légtérben tartózkodni Robbal és Joe-val. Tudtam, hogyha Rob a közelemben van, akkor még inkább hűvös és távolságtartó leszek szegény Joe-val, aki olyan kitartóan és aranyosan próbálkozik nálam. Most viszont önként és dalolva vállalom ezt a kockázatot.

 Itt az ideje az újjászületésemnek. Mostantól semmi sem lesz olyan, mint régen. Búcsút mondok a sivár és unalmas hétköznapoknak és helyette kihasználom a fiatalságom. Mert az ember csak egyszer huszonegy éves életében!

Joe-val azt beszéltük meg, hogy délután ötre átjön és együtt átnézzük az eddig elkezdett – szar – munkáimat. Addig még bőven volt két órám, így elterveztem, hogy előtte letusolok, ugyanis a délelőtti úszkálástól igen csak klórszagot árasztott a bőröm. Nem ez a legelőnyösebb illat, hogy csábítsak. 

Kimentem a szobámból, de pechemre épp fültanúja lehettem az anyám és Rob hálószobájából kiszűrődő „duhajkodásnak”. Anya hangosan nyögött és lihegett és perverzebbnél perverzebb dolgokat mondott Robnak. A puszta hallomásba belepirultam, mert ilyet eddig csak felnőtt filmekben hallottam. Nem kétséges, hogy ez kellően felizgatja Robot. Hisz melyik férfi ne szeretné, ha a szexi felesége malacságokat beszél szex közben? Fájt a tudat, hogy Rob és anya lefekszenek egymással. Máskor is hallottam már őket, de akkor még nem voltam ilyen reményvesztetten szerelmes Robba. Ebből elég! Épp most határoztam el, hogy teljesen megújulok. Nem szabad hagynom, hogy egy ilyen kis semmiség visszatartson. Ez csak szex, igaz? Aha, persze!

A kezeimet szorosan a fülemre tapasztottam, így mentem el a fürdőszobáig. Bent több percen keresztül bámultam sápatag tükörképemet, majd megunva az önostorozást, beléptem a zuhanykabinba és fél óráig hagytam, hogy a kellemesen meleg víz ellazítsa az izmaimat és az elmémet. Teljes megtisztulást éreztem, ahogy kiléptem a fülledt fürdőből. 

Még egyszer megcsomóztam magamon a fürdőköntösömet és bementem a szobámba. Anya egy idő után újra hangos lett, ezért odaléptem a hifimhez és bekapcsoltam. Hangosra állítottam a zenét, ám ez nem bizonyult épp okos döntésnek, mert a hangszórókból a Hurts – Illuminated című dala kezdett el dübörögve szólni. Így kell saját magamat gyomorszájon vágni. Hát, gratulálok Kristen!

Lehuppantam az ágyamra és magamban dúdoltam a kissé búskomor dalt. Ha ezt a számot meghallom, mindig valami megmagyarázhatatlan kerít hatalmába. Legszívesebben sírva fakadnék, még akkor is, ha az égvilágon semmi bajom sincsen. Üvöltenék és törnék-zúznék. Minden bennem rekedt keserűséget és szomorúságot kiadnék magamból, ha lehetne. 

A refrént már én is az énekessel együtt hangosan énekeltem. Éreztem, ahogy törnek fel belőlem az elfojtott bajok és fájdalmak. Egy pillanatra lehunytam a szemem és csak hallgattam a zenét, ami olyan gyászosnak hatott a csendes szobában. 

Mikor újra kinyíltak a szemeim meghűlt az ereimben a vér, ugyanis az ajtóban megláttam Robot, aki leírhatatlan arckifejezéssel nézett engem. Az ajtót csak résnyire nyitotta, de a tartásán így is látszott, hogy görnyedt. A szemeiben – csak úgy, mint nekem – neki is fájdalom és szégyen ült. Úgy meredtünk egymásra, hogy szinte szavak nélkül is értettük mi megy végbe a másikban. 

Egy pillantás, egy mozdulat egy tétova gesztus elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem csak nekem vannak elérhetetlen vágyaim. Rob is gyötrődik…méghozzá miattam!



Hurts - Illuminated




7 megjegyzés:

Névtelen írta...

szia!
nagyon jó lett ez a rész is! :)
és ezzel a mondattal, szépen felkavartál: "Basszus, épp téged akarlak megkímélni attól, hogy tudomást szerezz a kis férjecskéd félrelépéseiről! "
Vajon Rob hányszor ment tévutakra és Kris honnan tudott ezekről? és ezek után, h tetszhet még neki?!
szegény Kris, nem elég neki, h totál bele van esve a srácba, még szívózik is vele, na meg arról nem is beszélve, h ennyire nyíltan élik szexuális életüket Kris előtt.
várom a folytatást! :)

Fanncs írta...

hűű, hát szia :)

most találtam rá a blogodra, de már imádom, pedig már kinőttem ezekből a fanficekből, de ez egyedi lett, talán pont ezért tetszik :D
Kris anyja elég fura nő... és még finoman fogalmaztam. nem tudom, hogy milyen lehet ilyen valakivel élni, de nem is akarom megtudni, ennek ellenére Rob... hmm... azt hiszem, hogy ebben a formában jöhetne :D
az utolsó pár mondatot vagy ezerszer elolvastam, az nagyon jó lett, tényleg :D és imádom a zenét is, ez most pont nekem való volt :D
nem akarok ennél hosszabb regényt írni, szóval azt hiszem, hogy befejezem a sületlenségeimet, és elolvasom még egyszer a fejezetet :)
a történet tényleg nagyon jó, szóval folytasd szorgalmasan (könyörgöm!!! :D)

xxx F

Jenni írta...

Szia! :)
Nem olyan régen kezdem el olvasni az írásaidat és nagyon tetszenek, azt hiszem bátran állíthatom, hogy eddig ez a kedvenc :)Nagyon tetszik az alaptörténet. Viszont Kris anyjától kivagyok...fúú de rühellem azt a nőt :D Várom a folytatást :)
Ha van kedvem nézz be hozzám, nemrégen nyitottam meg az új blogomat :)
http://aminemolmegazmegerosit.blogspot.hu/
További szép estét! :)

Névtelen írta...

Drága Lillum!
Mint a chatbe is írtam, nem szeretem, amikor így beszélj a fejezeteidről. Egyszerűen nagyszerűen írsz!*-* Imádom, ahogy fogalmazol és azt is, ami az agyadból kipattanik. Nem baj, hogy nem úgy sült el, ahogy akartad. Ez így lett fantasztikus és csodálatos egyszerre. És szerintem mindenki megérti, hogy az utolsó éved a legfontosabb most. (Tényleg elrepül az idő. El sem hiszem, hogy lassan végezni fogsz a fősulin :D)
A fejezet... Hát ez a Rob:D fúú, egyszerűen... egyszerűen nem találok rá szavakat. Először azt hittem, hogy agyonütöm egy serpenyővel, vagy valami kemény tárggyal. xD Én is elhittem, amit Kristen mond, de amikor egyre kezdett féltékenykedni erre a Joe-ra, kezdtem megérteni. Sőt, ez a szomorú szemek Kristen szobája ajtaja előtt:) Hm, kíváncsi vagyok rá:)
Ja, és egyáltalán nem hasonlít My life...-hoz :D
Már nagyon várom a következő fejezetet, de nem bánom, ha csúszol vele, hiszen neked is van rengeteg, elhalaszthatatlan dolgod :)
Millió puszi: Beus

Pixy írta...

SZUPER lett a fejezet!!:) Szerintem nincs vele semmi baj sőt én mint mindig ezt a fejezetet is IMÁDTAM!/IMÁDOM!!!:) Arra pedig hogy hasonlít-e a történet a My life...-hoz szerintem egyátalán nem mert ebben a történetben teljesen más Rob és Kristen személyisége is legalábbis szerintem.:) Szóval csak így tovább Lilluci!!!:)
Na de a fejezetre visszatérve komolyan mondom hogy amikor ahhoz a részhez értem amikor Rob csak úgy egyszerűen viccelt a medencés jelenettel na komolyan mondom ott majdnem megütött a guta és igencsak letudtam volna csapni robot valami jó kemény tárggyal.:D Komolyan Kristen anyja hogy lehet ilyen a saját lányával??!! Azért az eléggé durva hogy nekiáll enyelegni meg tapogatni Robot a saját lánya előtt!!:O Szegény Kris!:/ Na de annál a résznél néztem csak nagyot amikor Kris majdnem kinyögi hogy Rob félre szokott lépni!!!:O Vajon Kris honnan tud ezekről??? Annál a résznél ahol Rob "kissé2 féltékenyen reagál arra az ötletre hogy Joe Krisnél aludjon na ott jó derültem ,mert Rob igenis megérdemli!!! Az utolsó résznél pedig én is annyira elszomorodtam!!:( Remélem hogy hamarosan végre rendbe jönnek Kristen körül a dolgok bár van egy olyan sejtésem hogy arra még jó darabig várnunk kell és addig még jósok bonyodalom lesz! Még egyszer IMÁDTAM a fejit csak így tovább és nagyon köszönöm hogy olvashatom/ megosztod velünk a CSODÁLATOS történeteidet!!:)
NAGYOOOOON várom a folytatástt!!!!!:)
Puszi:Pixy

Névtelen írta...

Hát te lány!
Az előző feji befejezésétől valami totál mással folytattam magamban a dolgok alakulását... Erre jössz te egy újabb fejivel, amiben abszolút nincs semmi olyan mint amire gondoltam! xD
Nagyon tetszett a feji!! :D
Meglepett mikor Rob bevágta hogy csak viccelt... Ütős egy vicc lett. :D Na és milyen kis féltékeny.. :) Bár a hancúrjukra igazán nem lett volna muszály kitérni, na de ami ezután jött... Rob görnyedt test tartása, szenvedő és fájdalmas szemei... Ezt vártam!! :D Azért mégis csak jobban illik ez Robra, minthogy pusztán szórakozásból megkapja Krist. Csak azt nem értem, hogy ha Krist szereti, akkor mért az anyját vette el?? :S
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra!! Várom a kövit, nagyon!!
Orsy

Nóci írta...

Szia Lillu!

Nagyon jó fejezet lett. Nem tudom mi nem teszik neked benne.
Én megértem, ha nem minden héten hozod a fejezeteket, én is el vagyok havazva a vizsgákkal stb....
Rob egy nem is tudom mi, nem tudok rá jó jellemzőt mondani. Szeret játszani az biztos, csak azért visszanyal a fagyi (Kris - Joe) :)
Mi volt az a szomorú tekintet?
Kész rejtély Rob, de majd sikerül megfejteni.
Kris anyja adja magát, nem semmi egy nő.
Alig várom a folytatást.

Nóci

Ui. ne húzd le a fejezeteidet. NAGYON JÓK!!!!!!!!!!!!

:)