My life would suck without you - 29. rész

Sziasztok!

Íme a teljes fejezet. :)

Utálni fogtok, és jogosan :P Annyit csak, hogy szerintem Kristen karaktere ebben a részben teljesedik ki egészen. Most lett kerek az ő egyénisége(legalább is számomra).

Rob pedig....Ő Rob :P 

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: a komikat és a pipákat szívesen fogadom!! ^_^

U.i.2: Jövőhéten pénteken vagy szombaton jön az Epilógus!! 

Huszonkilenc

/Kristen/

Hasogatott a fejem és rettentően fájt a hátam, de elképzelésem sem volt, hogy hol vagyok. Kutattam az elmémben, valamilyen használható emlékfoszlányt keresve, de csak egy szörnyen abszurd eset jutott eszembe, miszerint Rob nem emlékszik rám. Ez baromság! Túlságosan sokat stresszelek mostanában, ami ilyen képzelgésekhez vezet. Még hogy a saját férjem elfelejt? Na, persze!

Kinyitottam a szememet és már meg sem lepődtem azon, hogy egy hófehér kórterem falai néznek vissza rám. Újból begyógyszereztek és lefektettek, mint valami magatehetetlen nyomorékot.

Próbáltam felülni az ágyban, de a drén, ami a kezembe volt vezetve sajogva tiltakozott ez ellen. A szám kiszáradt, de nem láttam vizet az ágy melletti asztalkán, így lemondóan visszahanyatlottam a párnára és a plafont kezdtem el bámulni. Miért vagyok itt?

Ez nem az én szobám. Nekem nem volt tévém, se egy válaszfal a szoba kellős közepén, ugyanis nem osztoztam a kórtermen senkivel sem. Mi az ördög? 

Megköszörültem a torkomat és megpróbáltam megszólalni, de csak a negyedik próbálkozásnál sikerült egy szóhoz hasonló hangfoszlányt kiejtenem a számon.

- Hahó – köhögtem egyet, majd újra próbálkoztam. – Van itt valaki?

A válaszfal mögül mozgolódás hallatszott, majd valami puffanás. Kicsit megijesztett, hogy ki lehet a szobatársam, de valakivel kommunikálni akartam, és szerettem volna, ha hívnak egy nővért, aki ellát némi információval, hogy mégis miért fektettek egy vadidegen szobájába a megkérdezésem nélkül. Nekem minden egyes percben Rob mellett kellene lennem, hogy mikor felébred, ott találjon maga mellett.

- Hello – jött egy hátborzongatóan ismerős hang, majd elhúzódott a függöny. 

Azt hittem menten szörnyethalok. Nem tudom, miféle drogokkal tömik tele itt az ember szervezetét, de jelenteni fogom, hogy ezek a szerek hallucinációkhoz vezetnek. A mellettem álló ember ugyanis Rob volt. Kócosan, borostásan, kicsit gyengén, de akkor is ő volt a maga teljes valójában. Ha nem lettem volna sokkhatás alatt, biztosan a nyakába ugrom, de jelen helyzetben csak kiguvadt szemmel bámultam rá.

- Jól vagy? – kérdezte oldalra billentett fejjel, majd felvette a tipikus féloldalas mosolyát. Ó, anyám, nyírjon ki valaki! Ennyire semelyik gyógyszer nem lehet jó. 

- Igen, kösz – találtam rá a hangomra végül. Összehúzott szemöldökkel vizsgálgattam az arcát, és ekkor bevillant előttem a kép, ahogy kiejti a száján, hogy nem ismer fel engem. Aztán sötétség. Nyilván a szervezetem így reagált a hirtelen ért sokkhatásra. Klassz! 

Most akkor hogyan kéne vele társalognom? Nem ismer, nem tud rólam semmit, ergo olyan, mintha most találkoznánk először. Miért nincs itt egy orvos sem, aki válaszolni tudna arra, meddig tart nála ez a kétségbeejtő állapot?

- Én Rob vagyok – továbbra is szívdöglesztően mosolygott rám és a kezét nyújtotta felém. Lenéztem a tenyerére, majd vissza az arcára, ő pedig olyan pillantással illetett, mint egy holdkórost.

- Kristen – biccentettem felé. Nem hiszem, hogy képes leszek jó pofizni a férjemmel, aki elfelejtett engem. Ilyen acélidegekkel azért én sem vagyok megáldva. 

Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy én vagyok a törvényes felesége, ébredjen már fel ebből a hülye állapotból! De inkább lakatot tettem a számra. Sok olyan filmet láttam már, ahol az amnéziás betegeket megkímélik mindenfajta múltbéli információtól, így külső segítség nélkül, egyedül kell rájönniük, hogy kik is ők valójában. A mi esetünkben is ezt kell tenni, de olyan nehéz, miközben egy karnyújtásnyira áll tőlem.

- Te nem régóta vagy itt – keresztbe fonta a karját a mellkasán és nekitámaszkodott a falnak. Istenem, de szexi. Igaz, hogy most ébredt fel a kómából, de rajta abszolút nem látszott a megviseltség. Én, gondolom vele ellentétben katasztrofálisan festhettem.

- Nem – jött a tömör, velős válaszom. Azért ennél egy kicsivel jobban meg kell erőltetnem magam. – Te milyen régen vagy idebent?

Rob szeme felcsillant a kérdésem hallatán.

- Úgy tudom, hogy három hete, plusz egy-két napja – elindult felém, mire a szívem azonnal hangos vágtába fogott a mellkasomban. Majd’ kiszakadt a helyéről, meg is kellett fognom egy pillanatra, annyira erősen vert. – Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan, ahogy odaért az ágyam mellé.

- Nem, csak egy kicsit felszaladhatott a pulzusom – magyaráztam bénán. Itt a második lehetőség, hogy magamba bolondítsam a férjemet, de olyan szinten suta vagyok, hogy nem csodálkoznék rajta, ha sikítva menekülne el előlem. Azon se lepődnék meg, ha a felépülése után rögtön benyújtaná a válókeresetet.

- Ismerjük egymást? – kérdezte és leült az ágyam melletti székre. 

Annyira helyes volt a kis kórházi pizsamájában. Vajon ez is olyan, ami hátul ki van vágva? És, ha igen, akkor van rajta alsó, vagy teljesen csupasz alatta? Úristen, Kristen, szedd már össze magad! Komolyan felizgultam egy ilyen gondolatra?! A lejtő tetején vagyok, már csak meg kéne valakinek löknie, hogy a mélybe vesszek.

- Nem. Én…most látlak először – haraptam az alsó ajkamba és gyorsan elvettem róla a tekintetemet.

- Tényleg? Nekem valahogy ismerős az arcod. Biztosan csak összetévesztettelek valakivel – rántotta meg hanyagul a vállát, de még mindig érdekesen méregetett.

- Lehetséges – sóhajtottam. 

Érdekes, eddig a pillanatig mindent megadtam volna, hogy Rob felébredjen, és a közelemben legyen, de most valahogy jobb szerettem volna, ha magamra hagy. Kissé fájdalmas volt itt feküdni és őt hallgatni, illetve nézni, miközben fogalma sincs róla, hogy mi kik is vagyunk egymás számára. – Te miért vagy idebent? – kérdeztem. Ebből csak nem lehet baj.

- Balesetem volt, és most lábadozom. Az orvosok azt mondták, hogy csak a szerencsén múlott, hogy túléltem, de én ezt nem hiszem. Valami egészen más tartott életben – mosolygott rám kedvesen. – Te hiszel benne?

- Miben? – kaptam fel a fejem. 

Sokáig nézte az arcomat és csak azután folytatta.

- Hogy valaki puszta szerencséből éljen túl egy balesetet.

- Nem…nem tudom. Talán – motyogtam zavartan. Olyan furán nézett rám, mintha analizált volna. Igen, kattant vagyok, jól látod. – Bocs, de magamra tudnál hagyni? – kértem kín szenvedve. Nem bírom tovább elviselni a közelségét. Ennyi, gyenge vagyok.

- Zavarlak? – kérdezte suttogva. Kirázott a hangja hallatán a hideg.

- Nem, csak te is emlékeztetsz engem valakire, aki… - nem tudtam befejezni, a hangom elcsuklott a mondat közben. 

Rob összeráncolta a homlokát és felemelkedett a székről.

- Szereted?

Hitetlenkedve néztem fel rá. Ez mégis milyen kérdés? Mármint, persze, hogy joga van ezt megkérdezni tőlem, de mint „vadidegen a vadidegentől” kissé személyes, nem?

- Ez nem tartozik rád – dühös lettem. Menjen már el innen!

- Nagyon közel állhat hozzád, ha ennyire megvisel, hogy rágondolsz - folytatta, mit sem törődve az elutasításommal.

- Kérlek, hagyj magamra! – felemeltem a hangom, hátha ebből érti, hogy nem kívánatos a számomra.

- Én is szerelmes vagyok abba, akire hasonlítasz.

Eddig bírtam tartani magam, aztán kijött minden elfojtott fájdalmam. Hangos zokogás tört rám, szinte megbénított ez a belülről felőrlő érzés. Három hét keserves kínja öltött testet a könnyeimben, amiket egyáltalán nem szégyelltem. A poklok poklát álltam ki, itt volt az ideje, hogy kijöjjön ez a bennragadt feszültség.

- Kristen… - Rob lágy hangja egyenesen a fülembe csengett. Szipogva néztem fel rá, ő pedig ragyogó mosollyal az arcán fürkészte az enyémet. Mulat rajtam? Nevetségesnek találja a szenvedésem? Igen, bizonyára röhejesen festek, de leszarom! Akarom őt! Most! Azonnal! Örökre! – Nem is érdekel ki az, akit szeretek?

- Mi? – hüppögtem és letöröltem a könnyeimet. 

Alig láttam valamit a könnyfüggönyön át, de azt érzékeltem, hogy Rob a kezei közé fogta az arcomat, és a homlokát a homlokomnak vetette. A pulzusom most tényleg az egekig szökhetett, ugyanis az ajka az enyémre tapadt és sóvárgóan, mégis szerelmesen megcsókolt. Felsóhajtott, ahogy a szánk találkozott, majd édes becézgetésbe kezdett. Én a meglepettségtől először leblokkoltam, majd ahogy egymás szemébe néztünk, elengedtem magam és átadtam magam neki. Szétnyitottam az ajkaimat, így a nyelveink régi ismerősként vad táncba fogtak. Rob lágyan simogatta az arcomat, én pedig átkulcsoltam a kezeimmel a nyakát. Szorosan hozzápréseltem magam, ő pedig belemosolygott a csókunkba. A föld felett lebegtem, és végre újra visszaszállt belém az élet. Boldogság futott végig a testemen, és olyan földöntúli szerelmet éreztem a velem szemközt ülő férfi iránt, hogy majd’ belehaltam ebbe az érzésbe.

Kifulladva váltunk el aztán egymástól. Mindketten hangosan lihegtünk, Rob szája pedig meggypiros színben pompázott. Igen, eléggé felszabadultam a csók közben, aminek meg is lett az eredménye. Én is a számra tettem az ujjaimat. Éreztem, hogy jó alaposan feldagadt, ami azonnal megmosolyogtatott.

- Bocs – kért elnézést Rob, az ajkaimra utalva. – Három hét hosszú idő, kicsit kijöttem a gyakorlatból – szabadkozott és végigsimított a nyakamon. Az érzékeim azonnal felébredtek, a testem pedig rögtön reagált az ismerős érintésre.

- Igen, megértem. Sajnálom, hogy rád vetettem magam – idegesen tűrögetni kezdtem a hajamat a fülem mögé, és mindenhová néztem csak rá nem. 

Lehet, hogy maradandó lelki sérülést okoztam most neki? Basszus, ha ezzel hátráltatom a gyógyulását én kinyírom magam.

- Én egyáltalán nem bánom, sőt! Ha nem egy kórteremben lennénk, tovább mentem volna – kacsintott, majd a kezét az ajka váltotta fel és végigcsókolta a nyakamat. Szívta az érzékeny bőrömet, én pedig magamon kívül nyögtem az érzéstől.

- Tényleg jobb, ha most magamra hagysz – toltam el őt magamtól határozottan.

Értetlenül nézett rám.

- Te most kidobsz engem? – kérdezte jókedvűen.

- Lényegében, igen – bólintottam.

- Nem erre számítottam tőled. Főleg, így lassan egy hónap után – nézett rám tetetett rosszkedvvel.

Úgy néztem rá, mint egy ütődöttre.

- Mi van? – kérdeztem hisztérikusan. Valami megmagyarázhatatlan érzés húzta össze a gyomromat, de ezt most nem tekintettem rossz ómennek. Sokkal inkább bizakodásra adott okot.

- Az, hogy kurvára hiányoztál és kimondhatatlanul szeretlek.

A világ megszűnt forogni, én pedig elfelejtettem levegőt venni. Szerencsére ültem az ágyban, mert ha álltam volna, most biztosan újra összeesem. EZ NEM LEHET IGAZ!

- Semmi reakció? Talán örültél is neki, hogy nem voltam magamnál, igaz? – viccelődött, de én nem voltam kapatos a poénjaira. Emlékszik rám? Ez…hihetetlen!

Ahogy tudatosult bennem ez az egész, kitéptem a kezemből a drént és a karjaiba vetettem magam. Olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy félő volt megfojtom,  de érezni akartam a teste melegét. Őt.

- Annyira hiányoztál – nyögtem a mellkasába. Az ő szorítása is szorosabb lett a derekam körül és belecsókolt a hajamba.

- Te is nekem, édes – súgta halkan.

Nem tudom meddig lehettünk így összeölelkezve, de csak arra eszméltem, hogy hihetetlenül zsibbad a karom. Kénytelen voltam elengedni őt, de egy tapodtat sem mozdultam mellőle. Szeretetteljesen nézett le rám, és gyengéden simogatta a hajamat. Ő volt a világot jelentő személy az életemben, és most végre visszakaptam!

- Gyönyörű szép vagy. Pont olyan, ahogy emlékeztem rád.

- Igen, gondolom, mennyire lehetek vonzó egy ilyen kórházi hálóingben, kócos hajjal – húztam el a számat, mire ő hangosan felnevetett.

- Nem, hála istennek semmit sem változtál. Ugyanolyan önbizalom hiányos vagy, mint voltál. Ez megnyugtató – heccelt.

- Van, ami sosem fog változni – öltöttem rá nyelvet. – Tudod, irtó romantikus, hogy egy csóktól visszajöttek az emlékeid – átfogtam a nyakát és csillogó szemekkel néztem borostás arcát. Olyan tökéletes és szexi. És kizárólag csak az enyém. Mostantól mindig.

- Igen…khm – leszedte a kezeimet a nyakáról, és sápadt lett az arca. Ajaj! – Nem egészen a csóktól lett tiszta minden.

- Hanem? – érdeklődtem.

- Igazából én már tegnap is tisztában voltam vele, hogy ki vagy – ismerte be szégyenlősen. Ismét hatásszünet állt be nálam. Rohadt gyógyszerek, lassítják az ember felfogóképességét!

- Miről beszélsz? Nem ismertél fel, tisztán hallottam – értetlenkedtem.

- Vicceltem.

- MI????

- Csak egy kicsit meg akartalak tréfálni, de azt nem gondoltam, hogy annyira sokkollak, hogy elájulsz. Hidd el, ha ezt tudom, eszembe se jut ez a hülye ötlet – szabadkozott, de nálam nagyon kihúzta a gyufát.

- Van róla fogalmad mennyire aggódtam érted?! Három hétig nem aludtam, nem ettem, egy igazi emberi roncs voltam, és ahelyett, hogy bevallod, tudod ki vagyok, jössz ezzel a gyerekes szarsággal és elhiteted, hogy rohadtul nem ismersz! Normális vagy?! – ordítottam magamból kikelve.

- Sajnálom. A fejemben jó ötletnek tűnk. Nem akartam, hogy bajod essen, hidd el! Inkább meg ölném magam, csak ettől kíméljelek meg.

- A példa nagyon nem ezt támasztja alá, Rob!

- Azonnal el akartam neked mondani, hogy emlékszem mindenre, de te elájultál. Ne tudd meg, mennyire aggódtam érted, és milliószor elküldtem magamat a picsába, amiért ilyen játékot űztem veled – próbálta megfogni a kezemet, de én kitéptem a szorításából.

- És most miért szívattál? Rohadt jó poén neked, hogy szenvedni látsz?! Tutira valami agyi károsodásod van, hogy ilyen beteg dolog egyáltalán eszedbe jutott – sziszegtem.

Rob beletúrt a hajába és csóválni kezdte a fejét.

- Elbasztam! Sajnálom. Ez csak egy ostoba játék volt, nem gondoltam, hogy ennyire megvisel majd.

- Nem gondoltad, hogy megvisel? Ez bazi aranyos. Csak annyira viselt meg, hogy három hétből, kettő és felet én is valamelyik kórteremben töltöttem begyógyszerezve, ugyanis majd’ belehaltam abba, hogy talán elveszítelek.

- Kristen, kérlek bocsáss meg. Egy ökör állat vagyok, de eddig is tudtad, hogy nem forgok százon, nem? – próbálta elbagatellizálni a helyzetet, és egy kis mosolyt meg is eresztettem, de ennél többet nem kap. Érezze csak a tettei következményét!

- Nem intézed el ilyen könnyen. Nagyon megbántottál, ugye tudod?

- Igen. De, ha ezzel egy kicsit javíthatok a helyzetemen, akkor elmondom, hogy te voltál az, aki életben tartott.

- Persze…

- Tényleg! – bizonygatta sziklaszilárd arckifejezéssel. – Amikor az az autó közelített felém, nekem nem az elmúlt életem pergett le a szemeim előtt, hanem az, hogy még mi minden várhat ránk. Kettőnkre! Téged láttak boldogan, velem együtt. Ezért nem adtam fel. Akartam és akarom azt a jövőképet. Mindennél jobban – a szívére szorította a kezét. – Remélem, még van esélyünk erre az egészre, mert…

- Befognád?! – ordítottam rá, mire abbahagyta és lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. – Amit csináltál, az több ember szemében egy igen komoly válási indok is lehetne…

- Kristen, én nem… - leintettem.

- Én most mégis megbocsájtok neked – néztem farkasszemet vele.

- Köszönöm – felsóhajtott.

- Ne, nem akarom, hogy emiatt piedesztálra emelj. Szeretlek, az életemnél is jobban, hisz ezt te is tudod. Amíg nem voltál velem, az én egyik felem is haldoklott. Nem létezhetünk egymás nélkül, ezt eddig is tudtam, de szeretném, ha mostantól mindig őszinte lennél és megosztanád velem a gondjaidat, rendben?

- Igen, és tisztában vagyok vele, hogy tudsz Robynról – lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy fáj neki az anyjáról beszélnie.

- Ez egy másik napirendi pontunk, most kettőnkről akarok beszélni - ellágyult a hangom és megütögettem a helyet magam mellett. Rob félve tett felém egy lépést, majd leült szorosan mellém. A vállára hajtottam a fejem, ő pedig átfogta a derekamat. – Nem akarok többé itt élni.

- Elköltözünk, amilyen gyorsan csak lehet, ígérem.

- Köszönöm – puszit nyomtam az arcára, mire megfogta azt, és maga felé fordított.

- Még valami? – kérdezte nagyra nőtt pupillákkal. Egy rugóra járt az agyunk.

- Nem tudom mennyire vagy gyenge, de én arra gondoltam, hogy…

Be se fejeztem a mondatot, már le is csapott az ajkaimra és éhes vadként kóstolgatta. Felhúzta a combomon a ruhát és végigvezette a tenyerét csupasz lábamon. Libabőrös lettem tőle és többet akartam. Érezni magamban, ahogy egészen kitölt.

- Ez nagyon durva menet lesz, szivi – mormolta a nyakam csókolgatása közben.

- Nincs ellene kifogásom – a kezemmel megtaláltam tettre kész férfiasságát és határozottan megmarkoltam. Belenyögött a nyakamba, aztán megragadta a csípőmet és magára ültetett. Felhúzta a ruháját, majd szépen lassan ráereszkedtem.

- Ez az! – sóhajtottuk egyszerre, ahogy teljesen magamba fogadtam őt.

- Kurvára hiányoztál – csókolt meg Rob, majd megmarkolta a melleimet. Hátravetettem a fejemet és nyögve kezdtem el mozogni rajta. 

Soha nem élveztem még ennyire a szexet, mint most. Az, hogy egy kórházi ágyon csináltuk csak még inkább izgatóvá tette a helyzetet, az pedig, hogy három hét után végre újra egymáséi lehettünk, csak megsokszorozta az amúgy se könnyen csillapítható vágyunkat.

- Szeretlek – lihegtem a beteljesülés felé száguldva. 

Rob erősen megmarkolta a csípőmet és lefogott, de csak annyira, hogy könnyedén tudjon mozogni bennem. Az ő ritmusa kellett ahhoz, hogy átlépjem a határvonalat és elélvezzek. Önkívületi állapotba kerültem és az ő nevét kiáltottam.

- Ó, bébi! - Rob a vállamba harapott, majd megrándult a teste és belém élvezett. 

Rádőltem a mellkasára, és pihegve próbáltam észhez térni. Ez mennyei volt, sőt, talán még annál is jobb.

- Ez igen csak kielégítő menet volt – motyogtam a mellkasa puszilgatása közben.

- Igen, és piszok hamar lerendeztük – kacagott, miközben a hátamat simogatta. – Ez van, ha három hétig szex megvonáson van az ember.

- Te kómában voltál – nem mellékesen közöltem vele.

- Ez részletkérdés – csókolta meg a fejemet. – De mától újra tettre kész vagyok. 

- Akkor ez az jelenti, hogy minden nap fájós izmokra számítsak? – szálltam be én is a játékba.

- Bébi, naponta ötször fogunk szexelni, de úgy, hogy még a nevünkre sem fogunk emlékezni – felnéztem rá, de nem úgy festett, mint, aki viccelne. Végre, visszakaptam az én külön bejáratú kanos Robomat.

- El kell, hogy szomorítsalak, mert újra piros napos ünnep veszi kezdetét nálam – lomboztam le, de ő nem csüggedt.

- Van egy-két trükk a tarsolyomban az ilyen helyzetekre, nyugalom.

- Halleluja!

- Szeretlek, Mrs. Pattinson – mondta kedvesen, mire egy kicsit felemelkedtem róla és szájon csókoltam.

Igen, talán túl könnyen adtam a megbocsájtásomat, de ha valaki szerelmes, és a szerelme épp most ébredt fel a kómából, egyszerűen képtelen huzamosabb ideig haragudni rá. Nem fogom egykönnyen elfelejteni Robnak, amit velem tett, de ő már csak ilyen. Éppen ezért szerettem belé, és ezért nem lesz dögunalom a házasságunk. Ő mindig képes lesz valami kis pluszt belecsempészni a kapcsolatunkba, és én is igyekszem majd tartani vele a lépést.

/Robert/

- Nem vagy olyan állapotban, hogy elhagyd a kórházat, ember! – dorgált meg Bradley, miközben magamra erőszakoltam a tőle kért zakóját. Már meg se hallottam az ellenkezését, ugyanis egy órája – mióta bejött hozzám – megállíthatatlanul ezt szajkózta.

- Beakadt a lemez, hogy ezt ismételgeted? – kérdeztem vidáman és megkötöttem a nyakkendőt.

- Rob, komolyan, Kristen nem fog örülni ennek – a másik oldalról próbált fogást találni rajtam, de egyik fülemen be, másikon kiment az oktató beszéde.

- Szerintem pedig nagyon hálás lesz, amiért megszabadítom Mr. Dögunalomtól.

- Két napja ébredtél fel a kómából, most pedig pukedlizni támad kedved azzal a sok sznobbal. Tényleg valami baja van az agyadnak – forgatta meg a szemeit rosszallóan.

- Figyelj, nagyon hálás vagyok, amiért elhoztad az öltönyöd, meg azért is, hogy tartottad mindenkiben a lelket, amíg én szunyókáltam, de baszottul idegesít a krákogásod, úgyhogy, ha nem teszed hasznossá magad, akkor inkább kopj le, rendben? – mindezt mosolyogva vágtam a fejéhez. 

Bradley volt a legkedvesebb rokonom, de néha az idegeimre ment. Miért nem érti meg, hogy megőrülök, ha még egy percnél tovább itt kell maradnom ebbe a szobába zárva?! Mindig is örökmozgó voltam, de most akaratom ellenére ideláncoltak, megfosztva a szabad mozgás szépségétől. Autóversenyző vagyok az istenért, a lételemem a mozgás, a száguldás.

- És mi a terved, miután kiszabadítottad Kristent, Edward fogságából? – érdeklődött Brad és elém rakta a cipőket. Gyorsan belebújtam és befűztem őket.

- Majd rögtönzök valamit.

- Abban úgy is profi vagy – húzta el a száját. 

Mindketten rögtön ugyanarra gondoltunk. Az esküvőmre, amikor spontán rögtönzésből péppé vertem Timet, aki azzal torolta meg az egészet, hogy kis híján kinyírt engem. Szép visszavágás, kár, hogy hiba csúszott a számításaiba.

Az elmúlt két nap alatt megtudtam minden fontos információt róla és szeretett Alexről. Nagyon nagy szerencséje volt annak a két szarházinak, hogy épp kómában voltam a tárgyalásuk idején, mert, ha a kezeim közé kerültek volna, biztosan megölöm valamelyiket. 

Kristen azt is elmesélte, hogy annak a szemét Alexnek még volt képe szerelmet vallani neki. Komolyan meg akar halni? Nagyon arra játszik a fiú. De még mielőtt bármi meggondolatlan tettem volna, azzal is szembesítettek, hogy neki köszönhetem az életemet. Efölött nem mehetek el csak úgy szó nélkül, ezért szemet hunytam az alamuszi kis trógerségeire és annyiban hagytam. Börtönbe kerül, így nyugtunk lesz tőle. Nem fog több vizet zavarni. 

Ami viszont még jobban piszkálta a csőrömet, az Robyn felbukkanása. Mi a faszt képzel magáról az a nő? Mi jogon jött el hozzám? És miért pont akkor kellett beállítania, amikor Kristen is jelen volt? 

Nem akartam soha elárulni neki a múltam ezen részét, mivel nem szerettem volna, ha szánakozik rajtam. Én már feldolgoztam magamban a történteket, így nem volt jó újra sót hinteni a már épp behegedt sebeimre. Apámnak tartania kellett volna a száját, de köztudottan én vagyok számára a legfontosabb, így kikotyogta a családi titkunkat. 

Kristen persze nem emlegette az esetet, de én tisztában vagyok vele, hogy emiatt bocsájtotta meg nekem olyan könnyen azt a hülye tréfát. Tudja mennyire labilis a lelki világom és nem akar kínozni. Pedig megérdemelném. Sokszor nem bántam vagy beszéltem vele tisztességesen, ezért joggal haragudhatott volna rám. Akár el is válhatott volna, ahogy mondta, de ő nemesebb annál, mintsem elhagyjon. Ha addig a percig nem lehettem ezerszázalékosan biztos benne, hogy feltétel nélkül szeret engem, akkor ott, abban a minutumban rájövök erre. Egy élet is kevés lesz ahhoz, hogy viszonozni tudjam azt a rengeteg jót, és önzetlenséget, amivel Kristen megajándékoz. 

Egy kis részem végül is örült, hogy fény derült a múltamra, így nincs semmi titkolnivalóm többé Kristen előtt, a másik felem pedig szerette volna, ha soha nem kell szembesítenem a feleségemet az én esendőségemmel és gyengeségemmel. Mi férfiak büszkébbek vagyunk annál, mintsem kimutassuk, ha valami fájó pont az életünkben. Inkább magunkban szenvedünk és olyanokat bántunk meg ok nélkül, akik csak a javunkat akarják. Mi is vagyunk annyira kuszák, mint nőtársaink.

- Elviszel, vagy hívjak taxit? – kérdeztem az utolsó simításokat végezve magamon.

- Naná, hogy elviszlek! A világért ki nem hagynám a híres Robert Pattinson belépőjét, és Kristen dühét, mikor meglát téged – röhögött jókedvűen, de én oldalba löktem.

- Nem lesz vele semmi gond. Majd lekenyerezem valamivel.

- Itt a szex kevés lesz, öreg. Kristen egy igazi asszonyállat, aki mindentől meg akarja most óvni az ő gyengélkedő kis férjecskéjét – húzta tovább az agyamat.

- Ha nem a rokonom lennél, most laposra vernélek. Fogd be, és induljunk! – adtam ki a parancsot összeszorított fogakkal.

- A feleségeddel is ilyen határozottan beszélsz? – érdeklődött.

- Semmi közöd hozzá, inkább vezess!

Bradley több szót nem fecsérelt erre, így igen egyhangúan utaztunk. De inkább a csend és az unalom, mint az ő „lángész” humora.

Leparkolt a gála helyszenén, és várta, hogy kiszálljak.

- Te nem jössz be, hogy röhöghess rajtam? – kérdeztem behajolva az ablakon.

- Mindenképp megnézem este a bűnügyi műsort, hátha azonosítani tudom a holtestedet – erre már én is elnevettem magam. – Bár, szerintem Kristen alapos munkát fog végezni, szóval nem biztos, hogy felismerem a hullád.

- Kapd be! – mutattam be neki nevetve. Imádom ezt a bolond fickót!

- Jó mulatást, pajti – intett, mire fejet hajtottam és elindultam befelé. Utoljára még dudált nekem, de én céltudatosan indultam a nagyterem felé. 

Hangzavar szűrődött ki a vastag ajtók mögül, ami mellett két pingvin jelmezes ürge álldogált.

- Jó estét, Uram! – köszöntött a jobb oldali. – A meghívóját legyen szíves – nyújtotta a kezét.

- Az a helyzet, hogy nincs meghívom – vallottam be. A két férfi összenézett, majd a bal oldali előrelépett – látszott rajta, hogy ő a kigyúrtabb -, hogy felhívja a figyelmemet a távozásra.

- Attól tartok, meghívó nélkül nem mehet be – sajnálkozott a jobb oldali pacák.

- Volt meghívóm, de azzal a feleségem jött. Én amolyan, „díszvendég” vagyok – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe, de nem igazán sikerült meggyőznöm a két szekrényt.

- Sajnálom, de a szabály az szabály, Uram! – néztek rám mindketten ellenségesen.

- Oké, és ha azt mondom, hogy a nevem Robert Pattinson? – sóhajtottam, ugyanis utáltam a nevemmel kérkedni. Nem vagyok űrkutató, sem Béke Nobel díjas, amiért különös bánásmódot érdemelnék, most mégsem volt más választásom. Be kellett vetnem a Jolly Jokert.

A két fickó egymásra nézett, majd vissza rám, és tetőtől talpig végigmértek.

- Elnézést, Uram, de nem ismertük meg. Úgy tudtuk, hogy Ön kórházban van – szabadkozott a bal oldali ürge. Hát ez igazán pompás. Remélem három hétig én voltam a sport vezető híre.

- Rosszak az értesülései. Most pedig, volna szíves beengedni?

- Hogyne, és elnézést a kellemetlenségért.

Kitárták előttem az ajtót én pedig beléptem a terembe.

/Kristen/

- …aztán Martin eloltotta a tüzet, de látnotok kellett volna mennyire megrémült, mikor tudatosult benne, hogy az ő hajsütője volt a hibás – mesélte Edward a mellettünk ülőknek, akik mind egy emberként nevettek a szerintem unalmas és egyáltalán nem vicces történeten. 

Már bántam, hogy belegyeztem, hogy eljövök Rob helyett az FIA gálájára. Itt mindenki felsőbb osztálybeli sznob volt, vagy csak szimplán hülye. Teljes mértékben kilógtam a sorból, de valakinek át kellett vennie Rob világbajnoki díját. Hogy venné ki magát, ha csak a csapatfőnök tenné tiszteletét itt? Ennyi áldozatot igazán hozhatok, ha már elnyerte ezt a briliáns kitüntetést.

A díjakat már rég kiosztották, mi pedig Edwarddal itt maradtunk jó pofizni a szponzorokkal. Eléggé untam magam, mert nem igazán értettem miről folyik körülöttem a diskurzus. Szívesebben lettem volna Rob mellett a kórházban.

- Felkérhetem a Hölgyet táncolni? – szegezte nekem a kérdést az egyik szemközt ülő, nagyjából ötven éves férfi, akit, ha jól emlékszem Olivernek hívtak.

- Természetesen – nyújtottam felé a kezem. 

Minden jobb, csak ne kellejen tovább Edward zagyvaságait hallgatnom. Alapjában véve kedves fickó volt, de a humorról teljesen más elképelése volt, mint nekem. Ő olyan dolgokat tartott mulatságosnak, ami számomra inkább a siralmas és ciki kategóriába volt sorolható.

Egy lassú szám kezdődött el, ahogy a parkett közepére értünk, így szorosan egymáshoz préselődve kezdtünk el táncolni. Oliver enyhe cigaretta és alkohol szagot árasztott, ami egy idő után kezdett fullasztóvá válni számomra. Próbáltam messzebb lépni tőle, de ő mindig követett. Lemondóan hagytam, hogy még egy szám erejéig birtokoljon. 

Ha ennek vége, megkérem Edwardot, hogy vigyen vissza a kórházba. Elég volt ennyi fényűzés egy életre!

- Lekérhetem a Hölgyet? – kérdezte álmaim férfija. Oliver pont úgy pörgetett meg, hogy szembetalálkoztam Rob ellenállhatatlan arcával. Szívdöglesztően festett a fekete öltönyében, és nadrágjában. Az arca enyhén borostás volt, szürkéskék szemei pedig feltűnően csillogtak a gyér megvilágítású teremben. Azonnal szabálytalanná vált a légzésem és remegni kezdett a lábam. Vajon eljön az a nap, amikor nem gyengülök el, ha csak meglátom? Kizárt!

- Parancsoljon – nyújtotta át a kezemet Oliver, Rob pedig egyből a derekam után kapott és szorosan magához húzott. Az illata is bódító volt. – Nagyon örvendtem, Mrs. Pattinson – hajtott fejet Oliver, majd visszasétált az asztalunkhoz.

Egy újabb lassú szám vette kezdetét, én pedig örömmel követtem Robot tánc közben. Tőle egyáltalán nem akartam eltávolodni, sőt, olyan közel álltam hozzá, amennyire csak tudtam.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem és felnéztem az arcára. 

Kisfiús mosollyal tekintett le rám. Meg akarom csókolni! – zakatolt a fejemben, de tisztában voltam vele, hogy nem illendő ennyi gazdag ember előtt rávetnem magam a túlságosan szexi férjemre.

- Unatkoztam egyedül a kórházban, így gondoltam benézek a partyra – adta elő magát lazán.

- Á, szóval a party érdekelt? Értem – játszottam a sértődöttet.

- Igazából, valami egészen más érdekelne – hajolt közel hozzám, és mindezt a fülembe súgta. Libabőrös lettem, ahogy meleg lehelete a nyakamat súrolta.

- És mi lenne az? – kérdeztem akadozó lélegzettel.

- Mondjuk, hogy hogyan festesz egy szál harisnyakötőben – incselkedett velem, ami be is vált. Kezdett kissé melegem lenni, és az alsó felem már ennyitől sóvárgott utána.

- Honnan veszed, hogy van rajtam harisnyakötő? – szegeztem neki a kérdést játékosan.

- Miért, nincs? – húzta fel a szemöldökét. Nemlegesen megráztam a fejemet. – Annál jobb, legalább egy ruhadarabbal kevesebbet kell leszaggatnom rólad, mielőtt… - abbahagyta a mondatot és fürkészően a szemembe nézett. Én az alsó ajkamat harapdáltam, mert ha nem teszem, biztosan hangosan felnyögök.

- Mielőtt? – kötöttem az ebet a karóhoz.

- Így is totálisan kész vagy, nem szeretném, ha valami bajod esne attól, hogy kifejtem, hogyan dugnálak meg legszívesebben.

Egy pillanatra ledermedtem, majd megragadtam a karjánál fogva és a kijárat irányába kezdtem el húzni.

- És mi lesz Edwarddal? – kérdezte nevetve, mert szélsebesen szeltem át a nagytermet.

- Leszarom! – vágtam vissza.

Szinte kifutottam vele a teremből és elkezdtem egy üres szoba után kutatni. Egyedül egy raktárféleség volt nyitva és szabadon, ezért oda rántottam be Robot. 

Lihegtem a gyors tempó miatt, de ő egyből felemelt és nekilökött a falnak. A lábaimmal átkulcsoltam a derekát és elkezdtem kihúzni az ingét a nadrágjából. Ő közben a nyakamat csókolgatta és a fenekemet markolászta. Ez a pasi egy kibaszott isten!

- Olyanok vagyunk, mint a kanos tinédzserek – nyögtem, ahogy a szájával végigszántott a nyakam érzékeny bőrén.

- Nem, még annál is rosszabbak – kuncogott, de a hangja felvette azt a bizonyos rekedtes tónust.

- Mielőtt eljöttem, szeretkeztünk – mutattam rá egy nem elhanyagolható tényre.

- Sajnálom, az nagyjából négy órával ezelőtt volt. Kibaszottul kívánlak. ha tehetném, egész álló nap szexelnék veled – közölte, majd vadul megcsókolt. Téptük egymás száját, nem volt egy gyengéd érintés vagy simogatás sem.

- Azt érzem, hogy áll – néztem farkasszemet vele, és ahhoz a bizonyos álló dologhoz vezettem a kezeimet. – Ugye tudod, hogy kapni fogsz, amiért kijöttél a kórházból? – fenyegettem meg, mire letett a kezéből. Egymással szemben álltunk, az arcán pedig ördögi mosoly jelent meg.

- Sok a duma, bébi. Inkább valami hasznosat csinálj a száddal – a vállaimnál fogva nyomott le a földre maga elé. Tudtam mit akart, és készséggel álltam a rendelkezésére.

Ha elköltözünk, valami olyan helyet kell keresnünk, ahol tíz kilométeres körzetben senki sem lakik. Mert, ha mi egyszer beindulok, ott elszabadul a mennyei pokol.