My life would suck without you - 27. rész

Sziasztok!

Kierőszakoltam magamból a legújabb részt, mivel megígértem Nektek, hogy előbb hozom!

Egy-két dolog kiderül belőle, de az igazi leleplezés a következőben lesz.

Nagyon szépen köszönöm a rengeteg komit, amit írtatok Nekem!! (L)(L) Higgyétek el, hogy számomra a legrosszabb, hogy ezt tettem Robbal :( Kis cukorborsó a számomra *.*

A pipálgatós emberkéknek is örök hála!! (L)(L)

Ha jól számolom, akkor ebből a sztoriból 2, maximum 3 rész van vissza. 

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: komizhattok, pipálhattok, mert azt nagyon szeretem!! :)

U.i.2.: hoztam egy kis aláfestő zenét.

Huszonhét

/Kristen/



Öt nap. Mi az? – kérdezhetnék mások. Egyeseknek egy ledolgozott munkahetet, másoknak újabb megaláztatást jelent az iskolában, vannak, akik még mindig munka után járják a várost, és olyan is akad, akinek semmi dolga, csak lógatja a lábát naphosszat és élvezi az élet örömeit. Nekem viszont az életem veszett oda ennyi idő alatt. Nem alszom, nem eszem, nem bírok gondolkodni és beszélni is nagy nehézségek árán sikerül csak. 

Hogy csaphattak így össze a fejünk fölött a hullámok? Miért ilyen hirtelen és váratlanul kellet ennek így történnie? Nem érdemeltük ezt!

- Kristen, ha gondolod, hazamehetsz. Mi itt maradunk – valahonnan a távolból jött a hang, ami ismerősen csengett, mégse voltam képes felidézni egyetlen arcot sem, amihez párosítani tudnám. 

A szavak nem álltak össze a fejemben, így csak satnyán bólintottam, mire a vállamhoz ért egy kéz. Összerezzentem és ijedten kaptam fel a fejemet.

- Drágám, én vagyok az – szorított egyet a vállamon, én viszont nem ismertem meg. Mi van velem? Én…kezdek becsavarodni? Vagy már meg is őrültem?

- Talán, szólnunk kellene egy nővérnek – jött egy másik hang, egy férfié. Pont olyan volt, mint… Nem, hiszen ő nem lehet! Vagy mégis? 

Lehet, hogy ez az egész csak egy lidérces álom, amiből nemsokára felébredek? Ő ott lesz mellettem és szerelmes szavak súg majd a fülembe, és pajkosan húzza vissza a fejünk fölé a takarót, hogy újból szeretkezhessünk egymással. A kis reménysugár ahogy jött, úgy ki is aludt bennem. Ez az egész nem álom, és nem fogom tudni magamhoz ölelni a szerelmemet. Talán már soha! 

Újabb könnycsepp hullott a kézfejemre én pedig dühösen törölgetni kezdtem a fájós szemeimet. Öt napja megállás nélkül zokogok, amitől alig látok valamit. El se akarom képzelni, hogy festhetek. Mint egy múmia. A szemeim biztosan feldagadtak és vérvörösek, a hajam szénakazal, a ruháimról már nem is beszélve. Tudom, hogy össze kellene szednem magam, hisz én vagyok az, akinek erősnek és bizakodónak kell lennie, de képtelen vagyok. Összetörtem. Nem bírom tovább, legszívesebben ordítanék, de úgy érzem, nem hallaná meg senki sem.

- Kristen, Bradley elvisz téged haza, jó? – újból ez a kedves női hang, amit ismerek, csak nem tudom honnan. 

Haza. Ízlelgettem egy ideig magamban a szót. Mit jelent ez? Hol van az otthonom? Nekem…nekem nincs otthonom Ő nélküle. Én és Ő egyek vagyunk, nekem Ő a biztos menedékem. Hogy tudnék nélküle hazamenni? Nem!

- Én csakis Vele vagyok hajlandó hazamenni!!! – mire felocsúdtam, hogy ezt nem csak magamban, hanem hangosan is kimondtam, már egy nyugtató injekció fúródott a karomba. Felszisszentem a váratlan érzéstől, de pár pillanat múlva elernyedtek az izmaim és ismét nyugodtnak és gondtalannak éreztem magam. Egy ideig…

*

- Nem ez a legmegfelelőbb időpont, hogy beszéljen vele – minden erőmre szükségem volt, hogy kinyissam a szemeimet, és mikor sikerült, vakító fehérség tárult elém. 

Beletelt egy kis időbe, mire összeraktam magamban, hogy hol is vagyok. Ez egy kórház, ahol azért vagyok, mert… Szóval nem csak álom volt? 

Idegesen kitéptem a kezemből a drént és leszálltam a kórházi ágyról.

- Asszonyom, tudom, hogy a lányát igen komoly megrázkódtatás érte, de a nyomozás szempontjából elengedhetetlen, hogy beszéljek vele – az ajtóban egy egyenruhás férfi beszélgetett az anyámmal. Ez a nyugtató legalább annyira jó volt, hogy kitisztítsa a fejem és képes legyek felismerni a rokonaimat.

- Nem egyezem bele! - akadékoskodott anya, amire a rendőr épp válaszolni akart, de én kiléptem az ajtón. – Kristen, nem szabadna felkelned! Az orvos megmondta, hogy pihenésre van szükséged. Kérlek, menj vissza az ágyba – tolt vissza kedvesen, ám határozottan.

- Látnom kell – motyogtam zavartan. Kicsit még kótyagosan éreztem magam és a lábaim sem voltak épp stabilnak nevezhetők.

- Kicsim, neki is neked is pihenésre van szüksége – megsimogatta a fejemet, mintha gyerek volnék, és vissza akart cipelni a szobába, de én kitéptem magam a kezei közül.

- Most azonnal látni akarom! – sipákoltam kétségbeesetten. Mi van, ha történt vele valami, amíg én begyógyszerezve feküdtem?

- Most nincs látogatás, szívem – próbált csitítani. – Nyugalom, minden rendben van vele.

Nagyot fújtam erre.

- Van valami változás? – érdeklődtem reménykedve.

- Sajnos nincs, de nem is romlott az állapota, ami az orvosok szerint bizakodásra ad okot.

Lehet, hogy ők bizakodónak találják, hogy öt napja nem ébred fel, de nekem ez maga volt a pokol. Azt akartam, hogy nyissa ki a szemét és biztosítson affelől, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogy szeret és ez az egész csak egy kis karcolás. De nagyon jól tudtam, hogy ez nem így van. A sérülései komolyak, a balesete pedig életveszélyes volt. Kis híja volt, hogy nem halt meg. Ha Alex nem kezdi el idejében újraéleszteni…

- Mrs. Pattinson? – a név hallatán újabb remegéshullám szánkázott végig kimerült testemen. 

Az egyenruhás férfi belépett a szobába, de ahogy az arcára néztem legszívesebben ráordítottam volna, hogy takarodjon el innen. Együttérzés és szánalom egyvelege volt ráírva az arcára. Sajnált engem és a helyzetet, amibe kerültem. Világ életemben gyűlöltem, ha szánakoznak rajtam. Nincs szükségem más vigasztalására. Különben is, Rob nemsokára felépül, és mi mindnyájan csak nevetni fogunk ezen az egészen. Ugye?

- Nem megmondtam, hogy még nincs felkészülve egy ilyen beszélgetésre?! – anyámból előbújt az anyatigris, aki mindenáron megvédelmezi az ő kicsikéjét. Ez is mérhetetlenül dühített. Ne kezeljenek engem óvodásként! Oké, lehet, hogy az utóbbi napokban nem voltam épp beszámítható, de mostantól megemberelem magam és szembenézek a kihívásokkal. Erőt kell gyűjtenem, és legfőképp el kell terelnem a borús gondolataimat. Nem siránkozhatok naphosszat, hiszen azzal nemhogy nem segítem, de rontom is Rob felépülési esélyeit. Én leszek a pozitivitás és a boldogság netovábbja.

- Anya, hagyd az Urat, hogy elmondja, miért keresett fel – a két ember megütközve bámult rám. Megköszörültem a torkomat és kedvesen rájuk mosolyogtam. – Nos?

A rendőr kérdő pillantást vetett anyám felé, aki kétkedve vizsgálgatta az arcomat.

- Csak pár kérdést szeretnék Önnek feltenni, kisasszony – a rendőr nem tudta, hogy milyen hangon szóljon hozzám, ezért maradt a nagyon hivatalosnál. Megértettem, én sem tudnék mit kezdeni egy két lábon járó őrülttel.

- Kérem, foglaljon helyet – invitáltam a kórterembe, ahol eddig az éjszakáimat töltöttem. Leült az egyik székre, én pedig felültem a kényelmetlen ágyra. Anyám az ajtóban állva le sem vette rólunk a szemét.
- Először is, szeretném elmondani, mennyire sajnálom azt, ami a férjével történt – a mosoly egy pillanatra lefagyott az arcomról és megrándultak az izmaim.

- Ez igazán kedves Öntől, de jobb szeretném, ha a tárgyra térne – szigorúan néztem le rá az ágyról. 

Bólintott, majd elővett egy jegyzetfüzetet meg egy ceruzát a zsebéből.

- Mióta ismeri Alex Pettyfer-t? – tette fel az első kérdést. 

Kissé meglepett ezzel, nem igazán értettem, hogy kerül Alex a képbe.

- Nagyjából két éve – feleltem. 

Gyorsan felfirkantotta magának, aztán folytatta.

- Tud róla, hogy Mr. Pettyfer-nek az ismertségük alatt lettek volna törvényellenes dolgai?

- Nem. Alex nagyon törvénytisztelő állampolgár – mondtam, bár egy kissé elszégyelltem magam, hogy épp most hazudtam egy rendőr szemébe. Nem akartam ugyanis Alexet befeketíteni azzal, hogy elárulom, drogosan vezetett és majdnem otthagytuk a fogunkat. Szerencsére nem történt nagy baj, így erről nem kell senkinek sem tudnia a beavatottakon kívül.

- Azt tudja, mikor kötött üzletet az édesapja, pardon, Tim Stewart és Mr. Pettyfer? – nézett rám barátságosan a rendőr. 

Nem tudtam miért tesz fel ilyen bárgyú, semmitmondó kérdéseket, de azért válaszoltam.

- Az is nagyjából két éve történt, de az akkori szezon végén szerződést is bontottak.

- Tudja, hogy miért?

Ez egy kissé zavarba ejtő kérdés volt, de azért feleltem.

- Magánjellegű dolog miatt. Tudja, Alex és én jegyesek voltunk, de aztán szakítottunk, így Tim nem akarta tovább a csapatban látni.

- Értem – ezt is felírta. – Köszönöm szépen, hogy a rendelkezésemre állt, Mrs. Pattinson – felkelt a helyéről, én viszont nem engedtem, hogy elmenjen. Túlságosan is felkeltette az érdeklődésemet ahhoz, hogy futni hagyjam.

- Ezekből a kérdésektől semmi érdemlegeset nem tudott meg - szembesítettem.

- Ezek csak, amolyan ellenőrző kérdések voltak – mosolygott.

- Mit kellett ellenőriznie?

- Kristen, hagyd az Urat távozni – anyám felhívásképp a rendőrre meredt, aki elindult, de én nem hagytam magam lerázni.

- Jogom van tudni, hogy Alex mibe keveredett! – keltem ki magamból. – Megmentette Rob életét… - elcsuklott a hangom a mondat végére.

- Ő nem az, akinek eddig gondoltuk, kicsim – anyám átölelt, de én ellöktem magamtól.

- Nem beszélj rébuszokban, hanem az igazat mondd!

Anyám a rendőrre nézett, aki visszalépett elénk.

- Minden bizonyíték, amit eddig találtunk, arra utal, hogy Mr. Pettyfer, Mr. Stewart felhatalmazására, elrontotta Mr. Pattinson autóját, amivel életveszélyt okozó testi sértés követett el – tárgyilagos hangja először el sem jutott a tudatomig, de ahogy megéreztem anyám szorítását a karomon, biztos lehettem affelől, hogy ez az egész a szomorú valóság.

- Hol van most Alex? – bukott ki belőlem a kérdés.

- A rendőrőrsön, előzetes letartóztatásban.

- Magával megyek – léptem el anyám közeléből, aki tiltakozni akart, de én félbeszakítottam. – Te akartad, hogy egy kicsit elmenjek innen. Estére visszajövök, ne aggódj – azzal követtem a meghökkent rendőrt a járőrautójáig.

*

Kissé feszélyezve éreztem magam, ahogy ott ültem egy rakás prostituált és hajléktalan előtt, slamposan, várva, hogy kivezessék Alexet a cellájából. 

Idefele jövet volt egy kis időm feldolgozni mindazt, amivel a rendőr nem sokkal ezelőtt szembesített. Alig akartam elhinni, hogy Alexnek köze lehet Rob balesetéhez, és addig nem is adok ennek a „ténynek” igazat, míg Alex szájából nem hallom az egész históriát. Abban persze nem kételkedtem, hogy Tim valamilyen úton-módon kapcsoltba hozható a balesettel. Az esküvőnk napján fenyegetett meg minket – vagyis jobbára Robot. Rob attól félt, hogy engem fog bántani, de fordítva sült el a dolog. Most ő fekszik életveszélyben a kórházban és nem én. De addig nem nyugszom, míg ki nem derül ki volt a valódi tettes.

Nem volt több időm ezeken rágódni, ugyanis két egyenruhás rendőr kísérte ki Alexet hozzám. Alex mindig kisfiús arca most beesett volt és lila karikák éktelenkedtek a szemei alatt. Az arcát kiütötte a borosta, szőke haja pedig szanaszét meredezett a fején. Az öltözéke gyűrött és koszos volt, a járása pedig egy robotéhoz hasonlított. Csak nem megverték?

Ahogy meglátott engem, elkerekedtek a szemei és szabadulni próbált az őt tartó férfiak gyűrűjéből.

- Vezessétek a kihallgató szobába – utasította a két férfit a rendőr, aki behozott engem. 

Alex nemsokára eltűnt egy folyosón én pedig azonnal utána iramodtam, csakhogy a kedves rendőr megállított.

- Felhívtam Mr. Pettyfer ügyvédjét, aki azt mondta, tíz percen belül ideér. Megkért, hogy addig ne engedjem az ügyfele közelébe.

- Nekem muszáj négyszemközt beszélnem vele – nyögtem.

- Mrs. Pattinson… - a férfi ismét szánakozó arcot vágott.

- Kérem! – könyörögtem neki, és hagytam, hogy megsajnáljon. Most az egyszer félretettem a büszkeségem és átadtam magam a valódi érzelmeimnek. A fájdalomnak és szomorúságnak.

- Rendben, de semmi olyat ne kérdezzen tőle, ami szabályellenes – hívta fel a figyelmemet.

- Szóval, érdeklődhetek a hogyléte felől? – próbáltam szarkasztikus lenni és úgy tűnt ez bejön neki.

– Kettesben hagyjuk Önöket és nem fogunk hallgatózni sem – biztosított, majd benyitott a helységbe és elballagott. Meg kell kérdeznem a nevét, hogy küldhessek neki egy ajándékcsomagot!

Alex, ahogy beléptem a szobába, felpattant a helyéről és a helység legtávolabbi részébe húzódott. Mint egy megrémült őzike, aki most lát életében először embert.

- Nem kellene itt lenned – suttogta alig hallhatóan.

- Muszáj volt eljönnöm, hogy a te szádból halljam a cáfolatot – néztem egyenesen a szemeibe, de ő nem bírta tartani velem a szemkontaktust. Nem, nem és nem!

- És, ha nincs cáfolat? – kérdezte akadozó lélegzettel.

- Akkor azt mond meg, hogy miért tetted? – az én hangom is remegni kezdett, csakúgy, mint az asztalra helyezett kezeim. 

Nem voltam felkészülve arra, hogy Alexet bűnösnek lássam. Hiszen, ő volt egykor a világot jelentő ember az életemben és a legjobb barátom is, most pedig kiderül róla, hogy egy bűnsegéd.

- Tim kényszerített rá?

- Részben – válaszolta, és az ajkát kezdte harapdálni. – Nézd, nem kellett volna idejönnöd…ez az egész…én… Sajnálom – dadogta, nálam pedig elszakadt a cérna. Az ötnapi tehetetlenség és fájdalom most felszínre tört és rázúdítottam minden rosszérzésemet.

- Hagyd a halandzsát és mondd a szemembe, hogy miért vállaltál szerepet Rob megölésében!! – üvöltöttem a szemébe. 

Egy percig nézett engem, majd lemondóan sóhajtott és leroskadt az egyik székbe.

- Tim zsarolt engem – kezdte nagyon halkan.

- Zsarolt? Mégis mivel? – én is leültem vele szembe és hallgattam.

- Tudott a balesetünkről. Sőt, ő volt az, aki kihúzott a slamasztikából.

- Mi? Hiszen nekem azt mondtad, hogy az apád segített. Tim nem tudhatott róla. Soha egy szóval sem említette – teljesen összezavarodtam. Képtelenségnek tartottam, amit Alex összehordott, de nem sokkal később tiszta vizet öntött a pohárba.

- Ezzel a kis „segítséggel” tartott a markában engem. Én voltam a beépített embere.

Leesett a tantusz, és rögtön hányinger kerített hatalmába.

- Azzal háláltad meg, hogy informáltad rólam és Robról, igaz? – éreztem, hogy epe önti el a gyomromat.

- Kénytelen voltam, különben kiteregette volna a drogproblémáimat a sajtónak. Lehúzhattam volna a karrieremet a klotyón. Értsd meg, Kristen, nem tehettem mást! – próbálta megérinteni a kezemet, de én dühösen elhúztam a közeléből és gyilkos indulattal meredtem rá.

- Tévedtem veled kapcsoltban – sziszegtem. – Nem változtál te semmit sem! Sőt, ugyanolyan aljas és becstelen rohadék vagy, mint Tim.

- Nem mond ezt – kért szelíden, de nem hatott meg.

- Megbíztam benned, te voltál az egyik legjobb barátom, Alex. Azt hittem, hogy önzetlenül segítesz, most pedig kiderül, hogy egész idő alatt annak a féregnek szállítottad az információt rólunk! – böktem a mutatóujjammal felé. 

Elsápadt és elfordult tőlem. Nem csodálom, hogy nem bírt a szemembe nézni.

- Nem ez volt az egyedüli hazugságom – kezdte azon a bűnbánó hangján. 

Úristen, kedvem lett volna nekiugrani és addig fojtogatni, míg ki nem leheli a lelkét. Ezt érdemelné az árulása miatt.

- Most már ne kímélj – tártam szét a kezeimet. Ezek után nem tud olyan gyalázatos és mocskos dologgal előállni, ami meglepetést okozna.

- Apám soha nem kérte meg Timet, hogy egyesítsék a cégeiket, sőt, Timnek soha nem volt tartozása felé.

- Ezt úgy érted, hogy…? – beharaptam az alsó ajkamat. 

Ezek ketten úgy rángattak minket, mint a marionett bábukat. Mi pedig annyira féltünk Timtől, hogy fülünket-farkunkat behúztuk és teljesítettük az akaratát. 

Nevetséges, hogy ilyen tervet eszelt ki csakhogy… De miért is?

- Igen, nekünk nem kellett volna eljátszanunk, hogy együtt vagyunk.

- Mi hasznotok származott abból, hogy elhitettük ezt?

- Tim érdekeit nem tudom, engem se avatott be mindig a terveibe. Én viszont örültem, hogy újra a közeledben lehetek – az arckifejezéséből ítélve nem úgy tűnt, mintha hazudna.

- Ugye most csak viccelsz velem?! – ocsúdtam fel hisztérikusan.

- Nem. Én még mindig szer…

- Ne, ki nem mondd! – fojtottam belé a szót. – Nem akarom hallani - hisztérikusan a fülemhez szorítottam a kezeimet.

- Megértem – egy kissé elmosolyodott, amitől újra az az Alex lett, aki régen volt. De számomra már soha nem lesz ugyanaz. Elárult, hátba szúrt és lepaktált az ellenséggel. Ő is ugyanolyan gerinctelen lett, mint Tim.

Felkeltem a helyemről és indulásra kész voltam. Magam mögött akartam hagyni Alexet, és a vele járó múltat és a jelen egy részét is.

- Most láttalak utoljára – nem kérdés volt, hanem megállapítás és nem is akartam hiú ábrándokba kergetni. – Sajnálom, amit veled és Robbal tettem. Remélem, felépül – a szívem összefacsarodott és eszembe jutott, hogy Alex élesztette újra Robot. Miért tette, ha egyszer Tim arra kényszerítette, hogy megölje? Talán mégsem olyan rossz ember, én viszont nem bocsájtok meg. Nem tudok megbocsájtani!

- Viszlát, Alex – a vállam fölött még visszanéztem rá és behúztam magam mögött az ajtót.

*

Egy taxi vitt vissza a kórházhoz, miután hazamentem lezuhanyozni és átöltözni. 

Igazán rám fért, hogy egy kicsit felfrissítsem magam, de ahogy beléptem Rob lakásába – a közös otthonunkba -, megszálltak az emlékek, és fél órán át rázkódtam a sírástól. Már szinte levegőt sem kaptam, de nem bírtam abbahagyni. Magamhoz szorítottam Rob egyik ingét, aminek Ő illata volt, és lekuporodtam vele a földre. 

Vissza akarom Őt kapni! Vissza kell Őt kapnom! Az nem lehet, hogy a sors csak ennyit adott nekünk. Ez túl kevés idő.

Most újra itt vagyok a kórházban és elég erőm van ahhoz, hogy kitartsak. Ki kell tartanom, különben Rob is feladja. Ezt nem engedhetem! Küzdenie kell az életben maradásért.

Felmentem az intenzívosztályra és csendben végigballagtam a nyüzsgő folyosón. Rob ajtaja előtt megálltam és elcsodálkoztam, hogy senki sincs idekint. Egyből összeszorult a gyomrom és a szívemet a torkomban éreztem. Nem! 

Eszeveszett módjára téptem fel az ajtót, de ahogy beléptem, megszállt a megkönnyebbülés. Igaz, hogy Rob ugyanolyan mozdulatlanul feküdt bekötött fejjel, mint eddig, de mázsás kő esett le a szívemről, hogy nem történt tragédia. A gépek idegesítően pittyogtak, de nem törődtem velük, hisz mégis csak ők tartják életben a férjemet. 

Becsuktam magam mögött az ajtót és odasétáltam Rob ágya mellé. Olyan békésnek és nyugodtan tűnt, mintha csak aludt volna. Kedvem lett volna megrázni, hogy most már ideje felébrednie, de nem tettem. Könnyek homályosították el a szemeimet. Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok! De egyszerűen elviselhetetlen, hogy Rob, aki sziklaszilárd és magabiztos, most itt fekszik ilyen kiszolgáltatottan. El se bírom képzelni, mit élhet most át. Vajon tudja, hogy itt vagyok? Biztosan. Éreznie kell, mennyire szeretem őt.

Leültem mellé a székre és megszorítottam a kezét. Elkezdtem mindenféle bagatell hülyeségről mesélni neki, csakhogy ne telepedjen ránk mázsás súllyal a csend. Nem akartam hallani a gépek figyelemkeltő hangját, inkább viccelődtem vele és felidéztem az összes együtt töltött időt.

- Ne tudd meg, apukád tegnap mekkora fagyi kelyhet tömött belém. Komolyan, mire felébredsz, rám sem fogsz ismerni, mert egy bálna leszek – hetykén kacarásztam, de közben elszorította a torkomat a sírás. Kristen, nem gyengülhetsz el! Erős vagy, kibírod! Igen, de meddig.

- Ó, elnézést, azt hittem nincs itt senki – egy kedves nő dugta be a fejét az ajtón, én pedig lányos zavaromba azonnal törölgetni kezdtem kibuggyant könnyeimet.

- Semmi baj. Jöjjön csak be nyugodtan – invitáltam beljebb. A nő idegesen bejött és becsukta az ajtót. 

Valahonnan nagyon ismerős volt, de nem emlékeztem rá, hogy hol találkoztam vele. Az asszony egy virágcsokrot szorongatott a kezében, én pedig segítőkészen elvettem tőle és belehelyeztem az egyik vázába.

- Köszönöm – hálálkodott, majd Robra siklott a tekintete. Ő is ugyanolyan összetörtnek látszott, mint én. Ki ez a nő? Talán…? Nem, csak nem jön ide Rob egyik volt szeretője. – Mit mondanak az orvosok? – kérdezte vontatottan, ahogy megfogta Rob egyik kezét. Belém mart a féltékenység. 

Felnézett rám csillogó szemekkel és én csak ekkor döbbentem rá, hogy nem válaszoltam a kérdésére.

- Nem…nem tudom – ismertem be. 

Nem igazán kommunikáltam velük az elmúlt napokban. Túlságosan lefoglalt a személyes fájdalmam ahhoz, hogy érdeklődjek Rob hogylété felől. Rémes ember vagyok! A mai naptól viszont minden megváltozik. Nem dönthet le a lábamról semmi. Itt leszek és őrizni fogom, amíg ki nem nyitja a szemeit.

A nő még mindig szorította Rob kezét és az arcát simogatta. Nem bírtam tovább türtőztetni magam.

- Elnézést, elmondaná, hogy Ön kicsoda? – szegeztem neki a kérdést nem túl barátságosan. Az asszony egy pillanatig hezitált, majd rám nézett.

- Robyn Harris vagyok – kezdte, de nekem még így sem mondott semmit a neve. – Robert édesanyja.

Nem férhet hozzá kétség, hogy teljesen ledöbbentem. Az édesanyja? De, hiszen Rob azt mondta, hogy az anyja kiskorában meghalt.

Úgy tűnik, nem csak az én családomnak vannak fekete foltjai…