My life would suck without you - 26. rész

Sziasztok!

Először is, megszeretném köszönni az előző részhez írt komikat és pipákat!! (L)(L)

Nos, ehhez a részhez nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Talán annyit, hogy most nagyon, de nagyon utálni fogtok és nyugodtan nyomhatjátok a Nem tetszik rubrikát!!! :)

Azt hiszem elől járóban ennyit, a többi majd a fejezetből úgy is kiderül. ;)

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: komizni még mindig nem tilos, sőt, nagyon jól esne, ha leírnátok a bennetek kavargó érzéseket! A pipa szintén jöhet, azt is szeretem :D 

Huszonhat 

/Kristen/


Szépen megterítettem az asztalt és töltöttem mindkettőnknek a gőzölgő kávéból. Leültem az egyik székre és vártam, hogy Rob elkészüljön.

Ideges voltam, de egyben izgatott is, mivel ma van az utolsó megmérettetése. Ma dől el, hogy ő lesz-e 2012-ben a Nascar világbajnoka, avagy sem. Ő persze roppant nyugodt és derűs, én viszont remegve várom a mai nap végkimenetelét.

Felemeltem az asztalra készített újságot, ám a mozdulat közben az ujjamra tévedt a tekintetem. Mosoly terült el az arcomon, ahogy megcsillant a napfényben a gyűrűm. Most már visszavonhatatlanul és örökre Rob felesége vagyok. 

Madarat lehetett volna fogatni velem boldogságomban, és még az sem kedvtelenített el, hogy Tim elküldte Rob felmondását. Persze veszekedtünk egy sort és próbáltam meggyőzni, hogy maradjon a csapatnál valamilyen úton-módon, de ő hallani sem akart ilyesmiről. Határozottan kijelentette, hogy távozni szeretne, és ha nem jött volna hivatalos levél Timtől, akkor ő kezdeményezte volna a felmondását. 

Egyelőre nem mondta meg, hogy mik a jövőbeli tervei, én pedig nem erőltettem ezt a témát. Egy másikat viszont annál inkább, amire nem akart választ adni.

- Hm, micsoda jó illatok – lépett a konyhába frissen fürödve. 

Épp az ingét gombolgatta én pedig benne gyönyörködtem. Egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Akárhányszor látom, csak egyre többet és többet akarok belőle, és minden perccel egyre jobban szeretem. 

Nem hittem, hogy pont Rob iránt fogok így érezni. Úgy gondoltam, hogy ő is egy tipikus nőcsábász, semmi erénnyel és kevés aggyal, ám rá kell döbbennem, hogy Rob a legodaadóbb partner és legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Szerettem őt, minden ízében!

- Mi a kalandozás tárgya, gyönyörűm? – kérdezte jót mulatva rajtam és ábrándos tekintetemen. Leült velem szembe és úgy nézett végig rajtam. Igen, még mindig csak az ő ingét viseltem. – Mi lenne, ha inkább itthon maradnánk és tovább adóznánk a házasság örömeinek? – kérdezte, s kortyolt egyet a kávéjából.

- Én benne lennék, de ma nem lehet – válaszoltam neki kissé csüggedten. Képtelenség, hogy hozamos négynapi szextől nem vagyok ki, sőt, mi több, csak még jobban be vagyok rá gerjedve. Mi történt velem? Ez normális?

- Én megelégszem a második hellyel is, de most azonnal meg akarlak dugni…itt az asztal kellős közepén, úgy, hogy csak ez az ing van rajtad – a hangja rekedt volt az izgalomtól, a szemei elfelhősödtek, én pedig kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a helyemen, mert nem kicsit hatott rám a szavaival. Imádtam, ha minden kertelés nélkül nyilvánítja ki az akaratát. Főleg, ha a szexről volt szó.

Hogy egy kicsikét lehűtsem mindkettőnket, más vizek felé kezdtem evezni és bedobtam a mentő, és egyben vágylohasztó kérdést.

- Elmondod, hogy kivel verekedtél a múltban? – hozzá ártatlanul néztem rá a szempilláim mögül. Talán így nem lesz annyira kiakadva.

- Még mindig itt tartasz? – kérdezte meglepetten, s betette a bögréjét a mosogatóba, majd leguggolt elém. - Lehetetlen vagy – csóválta meg a fejét és egy kissé felemelkedett, majd játékosan megcsókolt. – Majd egy másik alkalommal beszélek róla, rendben?

Ahogy számítani lehetett rá, most is próbálta kerülni ezt a dolgot, ami engem kezdett nagyon is zavarni. Miféle rejtegetnivalója van előttem? 

Ekkor bevillant valami, ami magyarázatot adhat arra, miért akarja olyan nagyon terelni a témát.

- Ugye nincs köze Meganhoz? – kérdeztem kétségbeesetten, mire hitetlenkedve felvonta a szemöldökét.

- Megan? Hogy jön ő ide?

- Csak gondoltam… - haraptam bele az alsó ajkamba. Lehet, rossz lóra tettem, de most már mindegy. Olyan gyerekes vagyok. – Lehet, hogy féltékenységből ugrottál neki valakinek, aki szemet vetett Meganra.

Rob hangosan felnevetett és jókedvűen csóválni kezdte a fejét.

- Nagy ívben szartam rá, hogy ki néz Meganra, ezt elhiheted! Nem miatta verekedtem, nyugi – megsimogatta az arcomat, én pedig csak kótyagosan mosolyogtam rá. Mázsás kő esett le a szívemről. Mégis mit gondoltam?

- Egy nőért vagyok képes verekedni, és az te vagy. Más nyomora nem érdekel – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és én hittem neki.

- Értem. Bocs a hülye feltételezés miatt… - szabadkoztam, ő pedig gyengéden belecsókolt a tenyerembe. Meghatott ezzel az egyszerűnek szánt, ám annál több érzelmet felvonultató gesztussal.

- Imádom, ha féltékenykedsz – kacsintott csibészesen, én pedig oldalba löktem.

- Talán nincs rá okom? Tudtommal, Megan és te igen csak közeli ismerősök voltatok. És nem is kis ideig – mondtam a kelleténél talán egy kicsivel gunyorosabb hangnemben. 

Sajnos, ha arról a cafkáról van szó, minden jó modor és tartás elveszik belőlem és előbújik a féltékeny barátnő – pardon, már feleség -, aki még a gondolatba is majd beleőrül, hogy egykor közük volt egymáshoz, hogy érintették és csókolták a másikat, hogy… ELÉG!

- Sejtettem, hogy eljön ez a pillanat – sóhajtotta Rob és idegesen a hajába túrt.

- Milyen pillanat?

- Amikor el kell neked mesélnem Megant és engem – húzta el a száját. 

Kitágultak a szemeim és felpattantam a helyemről. Fel vagyok én erre készülve? Naná, Kristen, hisz nem is olyan régen még te kezdeményezted, hogy meséljen erről a „kapcsoltról”. Lehetséges, hogy meggondolatlanság volt ilyesmit kérnem.

- Szóval akkor nem csak egy könnyű kis kaland volt ő neked – tettem csípőre a kezeimet. Nyugalom, Kristen, már nem jelentenek semmit egymás számára!

- De, vagyis…eleinte nem annak indult – Rob arca kínzott volt, nem igazán tudta, hogyan kéne előadni a kis históriájukat. – Amikor Amerikába érkeztem, Bradley-en kívül nem ismertem senki mást. Totálisan egyedül voltam, egyszerűen vágytam valaki társaságára – kezdte a mesélést, mintegy szuszra.

- Ekkor jött Megan a képbe – folytattam, mire helyeslően bólintott. Ettől tartottam.

- Egy rendezvényen ismertem meg, mint hosztesz. Nagyon megtetszett, ahogy én is neki, így elkezdtünk flörtölni egymással – abbahagyta és jelentőségteljesen rám nézett. A kínok kínját álltam ki magamban, de hagytam, hogy végre lezárjuk a Megan nevezetű fejezetet. Ezzel talán örökre búcsút mondhatunk annak a kígyónak, és nem fogja többé befeketíteni az életünket. – Az este mindkettőnk számára jó véget ért, én pedig azt hittem, hogy többet érzek iránta, mint puszta tetszés. Sokat találkoztunk, leginkább hivatalos rendezvényeken, ám egy idő után, ő már a kísérőmként jelent meg, nem pedig, mint felszolgáló. Mindenki elismerő pillantásokkal méregette a párosunkat, engem pedig büszkeséggel töltött el, hogy egy ilyen dekoratív és csinos nő van az oldalamon. Megan mindenkivel közvetlen volt, de nem tudta a határokat. Házas embereknek tett félreérthetetlen ajánlatot, sőt, nem egyszer le is feküdt befolyásos emberekkel, miközben mi együtt voltunk. Kezdtem kiismerni az igazi arcát és rádöbbentem, hogy csak azért az álomképért voltam oda, akinek Megant látni akartam – egy kis ideig a semmibe révedt, majd visszatért a mosoly az arcára és folytatta a mesélést. – Kihasznált, és általam akart feljebb kerülni, én viszont elutasítottam. Nagyjából fél évet lehettünk együtt, de közben, hol ő csalt meg engem, hol nekem volt alkalmi partnerem. Nem nevezném kapcsoltnak azt, ami köztünk volt, csupán két élvhajhász ember került össze, hogy kiéljék a vágyaikat. Utólag rájöttem, hogy nem jelentett semmit, nem szerettem egy fikarcnyit sem. Csak ragaszkodni akartam valakihez, és ő volt az első személy, akiben potenciális jelöltet láttam. De, ahogy lehullott róla az álarc, megfogadtam, hogy nem keresem többé senkiben a lelki társat, a szerelmet, hanem csupán testi kapcsolatot és kötetlenséget akarok. Te viszont eléggé bekavartál ebbe a szépen kigondolt kis tervbe! – megállt és rám villantotta ellenállhatatlan féloldalas mosolyát.

- Ó, most azt várod, hogy elnézést kérjek? – kérdeztem viccesen, ő pedig átkulcsolta a kezeivel a derekamat és közel vont magához. Éreztem rajta a tusfürdőjének az illatát, de még mindig ott volt az utánozhatatlan Rob eszencia is.

- Semmi esetre sem, mert, ha te nem vagy, biztosan valami kiégett kurva mellett végeztem volna – a szemei fogva tartották az enyémeket.

- Ennél romantikusabbat nem is mondhattál volna – de már át is kulcsoltam a kezeimmel a tarkóját és lejjebb húztam a fejét. Borostás arca csak milliméterekre volt az enyémtől, a lehelete súrolta az arcomat.

- Tudod, hogy én nem vagyok az a tipikus romantikus szájhős típus. Ez vagyok én, minden hibámmal és tökéletlenségemmel együtt – mutatott végig magán, de én csak piros ajkait tudtam figyelni, amit minél előbb a saját számon akartam érezni.

- És nekem így vagy tökéletes.

- Hogy? – kérdezett vissza, én pedig lemondóan sóhajtottam. Úgy látszik ebből nem lesz eszeveszett csók. 

Ma úgy tűnik lelkizős kedvében van. Sebaj, szeretem, ha megnyílik és beszélgetni akar velem.

- Hogy minden apróságon felhúzod magad. Hogy te mindig mindent jobban tudsz másoknál – tipikus pasi, gondoltam magamban, – Hogy hirtelenharagú vagy, és akkor aztán jön durci Rob, aki gondolkodás nélkül sérti meg a másikat – itt közbe akart szólni, de én leintettem. – Hogy fékezhetetlen és vad vagy. És, hogy neked van a legnagyobb szíved a világon, még ha próbálod is tagadni, hogy így van – befejeztem és elégedetten néztem fel rá, az ő arca azonban falfehérré vált és döbbenet ült ki rajta. Ajaj, valami rosszat mondtam esetleg?

- Rob, én… - most ő emelte fel a karjait és fojtotta belém a szót. 

Úristen, most nagyon megbántottam. Pedig nem állt szándékomban a lelkébe taposni, csupán elmondtam, hogy én még a hibái ellenére is mennyire odáig vagyok érte. Ezt nem veheti sértésnek.

- Te ilyennek látsz engem? – kérdezte halkan, ám a hangjában volt valami furcsa. Valami, ami bizakodásra adott okot.

- Igen – suttogtam. Kérlek, nézz rám!

- Ez… - harapta be az alsó ajkát. – Én nem tudom, mit mondjak – újra jött a hajtúrás. Szóval zavarban van. De miért?

- Sajnálom – elé léptem és végigsimítottam a mellkasán, csakhogy ő elkapta a kezem és erősen magához szorította. 

Félve pillantottam rá az arcára, ő viszont csak a kezemet bámulta, és azt a helyet, ahol összeértünk.

- Ne tedd! – kérte. – Hát, nem érted? Te vagy az első ember, aki annak ellenére is szeret engem, hogy egy hülye kretén vagyok, aki folyamatosan megbánt és néha meg is aláz téged – kezdte szenvedélyesen.

- Te ilyen vagy, és én elfogadtam. Nem akarlak megváltoztatni vagy átformálni, csupán szeretném, ha jobban megnyílnál, és nem utasítanál el.

- Nem foglak – ígérte. – Eddig minden ember azért volt kedves velem, mert híres és elismert voltam, a nők a szép pofimon és a bankkártyámon kívül semmit sem láttak belőlem. Te vagy az egyetlen, aki a dolgok mögé lát, és azt szereti, aki valójában vagyok. Nem egy képzelt ideált, akit a média kreált, hanem a hús-vér embert, akinek temérdek hibája van. Ez…számomra felbecsülhetetlen, Kristen – megszorította a kezemet és hálás pillantást vetett rám. – Köszönöm neked.

Megfogtam az inge gallérját és magamhoz húztam, s gondolkodás nélkül megcsókoltam. Szorosan magához ölelte a testemet, és gyengéden, becézgetve kóstolgatta az ajkamat. Ebben a percben nem is lehettünk volna közelebb egymáshoz. Persze nem fizikai értelemben, hanem lelkileg.

Hosszú percekig csókolóztunk, szinte egyikünk sem akarta elereszteni a másikat. Mintha most léptünk volna át igazán egy bizonyos határvonalat, és két, teljesen új ember fedezte föl a másik rejtett szépségeit.

- Ideje menned, nem? – kérdeztem kifulladva, ahogy a szánk eltávolodott egy kissé.

- Rohadtul nincs kedvem. Inkább itthon maradnék veled huncutkodni – újra felszínre tört a férfias Rob, akit annyira imádtam.

- Majd este, tigris! – fogtam meg a fenekét, mire a mellembe markolt. Oh, te jó ég! Ilyenkor próbáljon meg valaki ellenkezni. – Jobb, ha… - gyengéden végig is simított rajtuk. – most mész.

- Biztos? – incselkedett velem. 

Pontosan tudta, hogy egy hajszál választ el attól, hogy beadjam a derekam, de nem lehettem meggondolatlan és nem befolyásolhattak a hormonjaim. Döntő nap ez az életében, nem puskázhatja el, múló tizenöt perc szenvedély miatt!

- Igen – egyet hátráltam a közeléből, mire lemondóan nyögött egyet. – Majd este kárpótollak, ígérem.

- Remélem is, bébi! – kacsintott. – Megyek – nézett az órájára, majd vissza rám. – Itthon találkozunk, ugye?

- Megígértem, hogy nem megyek el, nem? – közöltem ingerülten, ugyanis tegnap ebből folyt a parázsvita, hogy elmenjek-e a futamra, vagy maradjak itthon. Én menni akartam, de Rob megtiltotta. Hiába szajkóztam, hogy szerintem gyerekes, hogy Tim elől bujkálok, Rob véleménye azonban az volt, hogy jobb félni, mint megijedni. Én nem hittem Tim légből kapott fenyegetőzésének, Rob viszont nem mert kockáztatni. Inkább ráhagytam, és belenyugodtam, hogy a férjem első világbajnoki futamát a tévé képernyőjén keresztül kell majd végignéznem. Férfiak és az ő hülye makacsságuk!

- Úgy látom, nekem is kárpótolnom kell majd téged – ismét magához ölelt, én pedig készségesen simultam hozzá. Puszit nyomott a fejem búbjára és megpacskolta a fenekemet.

- Kéz és lábtörést – mondtam.

- Reméljük, meglesz. Pettyfer felkötheti a gatyáját – a vállára vetette a sporttáskáját és elindult kifelé.

- Rob?! – állítottam meg, ő pedig kérdőn fordult vissza az ajtóból.

- Hm?

- Szeretlek.

Erre szívdöglesztően elmosolyodott, és úgy nézett rám, ahogy minden lány szeretné, ha élete párja rá pillantana.

- Én is szeretlek – azzal kilépette az ajtón.

Visszaültem a székre és valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés húzta össze a gyomromat. Valahogy késztetést éreztem rá, hogy közöljem vele az érzéseimet. Hogy tudjon róla és emlékezzen rá. De miért?

/Robert/ 


- Haver, mindenben számíthatsz rám, oké? – közölte az utolsókat Rafael. 

Megropogtattam az ujjaimat és felhúztam a tűzálló overáll cipzárját. Öt perc és indulunk.

- Kösz, de ez most Alex és az én meccsem – veregettem hátba. 

Már csak én és Pettyfer voltunk harcban a világbajnoki címért. Ez a mai a döntő küzdelem, itt fog eldőlni melyikünk emeli ma magasba azt a bizonyos trófeát. Mindennél jobban szerettem volna én lenni az, de eldöntöttem magamban, hogy nem megyek bele semmilyen vérre menő küzdelembe, bármekkora is legyen a tét. Nekem fontosabb, hogy épségben megússzam, mint egy múló cím, amire pár éven belül senki sem fog emlékezni.

- Sok szerencsét, én rád fogadtam – mondta végezetül a csapattársam és egyedül hagyott. 

A végső simítások voltak már csak hátra, mikor kopogtattak az ajtón.

- Szabad – kiáltottam ki, mire Megan lépett az öltözőmbe. – Neked viszont, tűnés!

- Csak sok sikert akartam kívánni – húzta el feltöltött száját.

- Megtetted, szóval mehetsz is – mutattam az ajtóra, de ő nem vette a célzást. Ennyire ostoba és idegesítő nőszemély nincs még egy. 

Átkoztam magam, hogy annak idején egy ilyet sikerült összekaparnom. Hol voltak a szemeim és az eszem, mikor kikezdtem vele? Igen, sajnos nem az agyammal gondolkodtam, hanem egy sokkal primitívebb szervemmel…

- A verseny után pár nagykutya akar veled tárgyalni más csapatoktól, gondoltam…

- Ne gondolkozz, mert abból csak baj van! – rivalltam rá. – Kristálytisztán elmagyaráztam, hogy ne szervezz semmit, mert nem folytatom a versenyzést. Komolyan, ennyire sötét vagy? – minden ellenszenvem, amit iránta éreztem most felszínre tört és szavak formájában öltöttek testet.

- Ne beszélj velem úgy, mint a kutyáddal!! – kérte ki magának. – Én egy nő vagyok, akivel tisztelettel kell bánni, te fasz!

- Tisztelettel? Kérlek, ne légy ilyen teátrális. Rég elvesztetted a tiszteletemet, Megan, úgyhogy hagyjuk ezt, és most tűnj a szemem elől.

- Megérdemlitek egymást azzal a kis cafkával – azzal dühösen behúzta maga mögött az ajtót. Végre egy kis csend!

Pár perc elteltével Edward, a csapatfőnök jött az öltözőbe, hogy kikísérjen. Eddig ezt soha nem tette meg, de most kivételt tett, mivel út közben ellátott még némi jó tanáccsal. 

Úgy beszélt, mintha kezdő versenyző volnék és nem szakavatott pilóta. Szó nélkül végighallgattam a mondandóját és belegyezőn hümmögtem, ahol kellett. 

Legyek már túl ezen az egészen és zárjuk le ezt a cirkuszt! – szajkóztam magamban. Én csak egy mezei srác vagyok, aki véletlenül itt áll a győzelem kapujában, de attól még nem kell megkülönböztetve bánni velem.

- Akkor érthető volt, amit elmondtam? – kérdezte izgatottan. 

Mindenki izgult, én viszont maga voltam a megtestesült nyugalom. Minek izgassam magam? Két eshetőség áll fent: vagy nyerek és azzal enyém a dicsőség, vagy nem, és akkor sem áll meg az élet. Ilyen egyszerű! 

Semmi nem fog változni, csupán annyi, hogy a helyezés függvényében szerepelek egy ideig a sportmagazinok címlapjain, és különböző sportműsorok „sztár”vendége leszek. Ettől kéne elszállnom? Nem, engem ez nem izgat. Csupán nyugodt, és boldog életet szeretnék élni a feleségemmel, távol ettől az őrülettől. Ennyi!

- Igen, és kösz mindent, Edward – hálálkodtam, ugyanis ő mindig segítőkész és megértő főnököm volt.

- Szóra sem érdemes. A tehetségeket segíteni kell, nem igaz? Most pedig vert szét őket!

- Igyekszem – biztosítottam és bepattantam a kocsimba.

Felsorakoztunk a rajtrácson, s minden motor fülsüketítően bőgött, a lelátón helyet foglalók pedig extázisban várták a kezdést. Oldalra pillantottam, ahol is megláttam Alexet, aki gondterhelt arccal meredt maga elé. Igen, számára biztosan fontos a győzelem, és mindent meg is fog tenni annak érdekében, hogy övé legyen az elsőség. Én nem hátráltatom. Nekem egy a fontos, hogy vége legyen és hazamehessek. Haza, Kristenhez!

Elkezdték a visszaszámlálást, s mikor a piros lámpa zöldre váltott elindult az őrület. Fékcsikorgás és karambol hangjai szűrődtek át a kemény sisakon keresztül, de én csak az előttem álló célra összpontosítottam. 

Gázt adtam és megkezdtem az előzéssorozatot. Mindenkit magam mögött hagytam, már csak Rafael és Alex voltak hátra. Tudtam, hogy Rafaellel nem lesz gondom, így könnyedén suhantam el mellette. 

Már csak én és Alex maradtunk. A lelátón mindenki a mi párosunkat figyelte és a csata végkimenetelét várta. 

Alex – mint az várható volt – nem adta könnyen magát. Mindig úgy kormányozta a kocsiját, hogy előttem legyen, nehezítve az előzést. Szemmel láthatóan az én járművem sokkal gyorsabb volt az övénél, de nem adta fel. Küzdött a végsőkig. 

Jobb oldalra húzódtam, így közé és a betonfal közé kerültem. Innen próbáltam meg többször is megelőzni, de mindig talált egy rejtett tartalékot, amit begyújtott ellenem. 

Pár kört mentem mögötte, majd újból próbálkoztam, és most meglepő mód hagyta, hogy jobban mellé kerüljek. Újból ott voltam a jobb oldalán, mellettem a betonfallal. Padlóig nyomtam a gáz és már azt éreztem, hogy megvan, mikor is erős ütést érzékeltem magam mellől. A visszapillantóba néztem és ledöbbentem. Alex teljes sebességgel csapódott neki az autóm oldalának, minek következtében elvesztettem az uralmat a kocsi felett. Ellenkező irányba fordítottam a kormányt és a kézifék után nyúltam, de mikor behúztam a kart, az a kezemben maradt. 

Teljes pánik lett úrrá rajtam, és kétségbeesetten tapostam a féket, de semmi sem történt. Vagyis nem olyan mértékben fogott, mint kellett volna. Mi történik? 

Az autó kipörgött, egyenesen neki a betonfalnak, majd visszacsapódott a pályára. A hátam megfájdult a nagy ütés következtében, és a nyakam is zsibbadt, de erősen szorítottam a kormányt, amíg az autó pörgött. A szívem a tokomban dobogott és hangos imát kezdtem el kántálni. Nem hittem Istenben, de úgy éreztem, őt kell hívnom, hogy segítsen rajtam. Féltem, rettegtem, mi fog velem történni. 

És ekkor felnéztem… Egy autó egyenesen szembe jött velem, esélytelen volt, hogy megálljon. 

Lehunytam a szemem, és az utolsó, ami felvillant előttem, az Kristen volt és az, ahogy szerelmet vallott ma nekem indulás előtt. Utána jött a teljes sötétség.

Lehet, hogy…