Sziasztok!
Egyenlőre ma egy kis részlettel szolgálok Nektek, mivel még nem értem a végére a fejezetnek, de azt ígértem, hogy ma kaptok újat, ezért itt is van! :)
Az előző részhez írt komikért nagyon hálás vagyok, és köszönöm szépen annak a 9 emberkének, akik megtiszteltek és leírták a véleményüket!! (L)(L)(L)
Számomra nagyon sok minden kiderül ezekből, úgyhogy tényleg KÖSZÖNÖM!!! ^_^
A pipákat szintúgy!!
Jó olvasást!
Lilluci
U.i: holnap jön a teljes fejezet ;)
Huszonkilenc(RÉSZLET)
/Kristen/
Hasogatott a fejem és rettentően fájt a hátam, de elképzelésem sem volt, hogy hol vagyok. Kutattam az elmémben, valamilyen használható emlékfoszlányt keresve, de csak egy szörnyen abszurd eset jutott eszembe, miszerint Rob nem emlékszik rám. Ez baromság! Túlságosan sokat stresszelek mostanában, ami ilyen képzelgésekhez vezet. Még hogy a saját férjem elfelejt? Na, persze!
Kinyitottam a szememet és már meg sem lepődtem azon, hogy egy hófehér kórterem falai néznek vissza rám. Újból begyógyszereztek és lefektettek, mint valami magatehetetlen nyomorékot.
Próbáltam felülni az ágyban, de a drén, ami a kezembe volt vezetve sajogva tiltakozott ez ellen. A szám kiszáradt, de nem láttam vizet az ágy melletti asztalkán, így lemondóan visszahanyatlottam a párnára és a plafont kezdtem el bámulni. Miért vagyok itt?
Ez nem az én szobám. Nekem nem volt tévém, se egy válaszfal a szoba kellős közepén, ugyanis nem osztoztam a kórtermen senkivel sem. Mi az ördög? Megköszörültem a torkomat és megpróbáltam megszólalni, de csak a negyedik próbálkozásnál sikerült egy szóhoz hasonló hangfoszlányt kiejtenem a számon.
- Hahó – köhögtem egyet, majd újra próbálkoztam. – Van itt valaki?
A válaszfal mögül mozgolódás hallatszott, majd valami puffanás. Kicsit megijesztett, hogy ki lehet a szobatársam, de valakivel kommunikálni akartam, és szerettem volna, ha hívnak egy nővért, aki ellát némi információval, hogy mégis miért fektettek egy vadidegen szobájába a megkérdezésem nélkül. Nekem minden egyes percben Rob mellett kellene lennem, hogy mikor felébred, ott találjon maga mellett.
- Hello – jött egy hátborzongatóan ismerős hang, majd elhúzódott a függöny.
Azt hittem menten szörnyethalok. Nem tudom, miféle drogokkal tömik itt tele az ember szervezetét, de jelenteni fogom, hogy ezek a szerek hallucinációkhoz vezetnek. A mellettem álló ember ugyanis Rob volt. Kócosan, borostásan, kicsit gyengén, de akkor is ő volt a maga teljes valójában. Ha nem lettem volna sokkhatás alatt, biztosan a nyakába ugrom, de jelen helyzetben csak kiguvadt szemmel bámultam rá.
- Jól vagy? – kérdezte oldalra billentett fejjel, majd felvette a tipikus féloldalas mosolyát. Ó, anyám, nyírjon ki valaki! Ennyire semelyik gyógyszer nem lehet jó.
- Igen, kösz – találtam rá a hangomra végül. Összehúzott szemöldökkel vizsgálgattam az arcát, és ekkor bevillant előttem a kép, ahogy kiejti a száján, hogy nem ismer fel engem. Aztán sötétség. Nyilván a szervezetem így reagált a hirtelen ért sokkhatásra. Klassz!
Most akkor hogyan kéne vele társalognom? Nem ismer, nem tud rólam semmit, ergo olyan, mintha most találkoznánk először. Miért nincs itt egy orvos sem, aki válaszolni tudna arra, meddig tart nála ez a kétségbeejtő állapot?
- Én Rob vagyok – továbbra is szívdöglesztően mosolygott rám és a kezét nyújtotta felém. Lenéztem a tenyerére, majd vissza az arcára, ő pedig olyan pillantással illetett, mint egy holdkórost.
- Kristen – biccentettem felé.
Nem hiszem, hogy képes leszek jó pofizni a férjemmel, aki elfelejtett engem. Ilyen acélidegekkel azért én sem vagyok megáldva. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy én vagyok a törvényes felesége, ébredjen már fel ebből a hülye állapotból! De inkább lakatot tettem a számra. Sok olyan filmet láttam már, ahol az amnéziás betegeket megkímélik mindenfajta múltbéli információtól, így külső segítség nélkül, egyedül kell rájönniük, hogy kik is ők valójában. A mi esetünkben is ezt kell tenni, de olyan nehéz, miközben egy karnyújtásnyira áll tőlem.
- Te nem régóta vagy itt – keresztbe fonta a karját a mellkasán és nekitámaszkodott a falnak. Istenem, de szexi. Igaz, hogy most ébredt fel a kómából, de rajta abszolút nem látszott a megviseltség. Én, gondolom vele ellentétben katasztrofálisan festhettem.
- Nem – jött a tömör, velős válaszom. Azért ennél egy kicsivel jobban meg kell erőltetnem magam. – Te milyen régen vagy idebent?
Rob szeme felcsillant a kérdésem hallatán.
- Úgy tudom, hogy három hete, plusz egy-két napja – elindult felém, mire a szívem azonnal hangos vágtába fogott a mellkasomban. Majd’ kiszakadt a helyéről, meg is kellett fognom egy pillanatra, annyira erősen vert. – Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan, ahogy odaért az ágyam mellé.
- Nem, csak egy kicsit felszaladhatott a pulzusom – magyaráztam bénán. Itt a második lehetőség, hogy magamba bolondítsam a férjemet, de olyan szinten suta vagyok, hogy nem csodálkoznék rajta, ha sikítva menekülne el előlem. Azon se lepődnék meg, ha a felépülése után rögtön benyújtaná a válókeresetet.
- Ismerjük egymást? – kérdezte és leült az ágyam melletti székre. Annyira helyes volt a kis kórházi pizsamájában. Vajon ez is olyan, ami hátul ki van vágva? És, ha igen, akkor van rajta alsó, vagy teljesen csupasz alatta? Úristen, Kristen, szedd már össze magad! Komolyan felizgultam egy ilyen gondolatra?! A lejtő tetején vagyok, már csak meg kéne valakinek löknie, hogy a mélybe vesszek.
- Nem. Én…most látlak először – haraptam az alsó ajkamba és gyorsan elvettem róla a tekintetemet.
- Tényleg? Nekem valahogy ismerős az arcod. Biztosan csak összetévesztettelek valakivel – rántotta meg hanyagul a vállát, de még mindig érdekesen méregetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése