My life would suck without you - 28. rész

Sziasztok!

Na, készen is lettem a legújabb résszel, amiből minden kiderül....Végre! :D 

(Lehetne az a címe, hogy Kegyelemdöfés)

Nem tudom mennyire lesztek elégedettek Rob anyukájával kapcsoltban, de én tényleg nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Lényegében egyszer már leírtam, hogy mi történt vele (egy Rob szemszög keretén belül derült rá fény), most csak pár töltelék infót adok még róla! :/

A komikat és a pipákat most is nagyon szépen köszönöm!!! (L)(L)

Hihetetlenek vagytok, és nektek nagyon nagy szerepetek van ebben a történetben!! ^_^

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: komi, pipa bármilyen mennyiségben jöhet! :)

Huszonnyolc

/Kristen/

Lent ültem a kantinban a kávémat szürcsölgetve, míg Rob vizsgálatait elvégezték. 

Teljes mértékben össze voltam zavarodva és nem tudtam hova tenni Robyn felbukkanását. Hogyhogy él? Rob miért titkolta el előlem? Mi tett, amivel kiérdemelte a fia ellenszenvét? Szertettem volna választ kapni a kérdéseimre, és a lehetőségem meg is volt, hogy megtudjam, de Hugh hirtelen felbukkanása keresztülhúzta a számításaimat. 

Nem láttam még embert ennyire ellenségesen nézni. Szinte felnyársalta a tekintetével Robynt. Szegény asszony fülét-farkát behúzva menekült a kórteremből, és mikor utána akartam menni, Hugh mérgesen megállított. Nem akartam megbántani azzal, hogy ellenkezem, így inkább csendbe maradtam és hagytam, hogy magában fortyogjon. 

Nem tűnt meglepettnek, hogy ott találta Rob ágyánál az asszonyt, mégis olyan távolságtartó és hűvös volt vele. Mi az ördög történt? 

Végső soron nem az én tisztem igazságot tenni, és nem is szeretnék belefolyni egy családi perpatvar kellős közepébe. De már én is a családjuk része vagyok, akinek igazán jogában áll tudni a kialakult helyzetet, nem? Istenem, iszonyatosan kotnyeles vagyok. Ha Rob felébred, megkapja a magáét, amiért ilyen abszurd helyzetbe hozott. Csak tartanánk már ott! 

- Van valami változás, doktor úr? – szegeztem a kérdést az idős orvosnak, miután kijött Rob szobájából. 

- Sajnos nincs – mondta együtt érzően. – Tudom, hogy idegőrlő ez a várakozás, de most az a legjobb, Mr. Pattinsonnak, ha kómában van. Ki kell derítenünk, milyen súlyosak a fejsérülései, csak azután ébreszthetjük fel – folytatta nyugodt hangon. 

- Szóval, Önök mesterséges kómában tartják? – kérdeztem döbbenten. Hol a fészkes fenében voltam, hogy nem tudok erről?! A férjem, én mégsem vagyok tisztában a helyzetével. Kristen, tényleg össze kell szedned magad, mert az eddigi teljesítményed siralmas és kritikán aluli! Nem ilyen egy gondos és szerető feleség! – dorgáltam magam. 

- Igen, de nem kell aggódnia, ez bevált szokás az olyan sérülteknél, mint a férje. Csak így tudjuk kizárni az agyi károsodás bármilyen lehetőségét. 

- Értem – suttogtam és benéztem a kórterem ablakán. Rob ott feküdt mozdulatlanul az ágyában. Olyan békésnek látszott, mintha csak aludna egy fárasztó nap után. – Körülbelül mikor kezdik meg a felébresztését? 

- Ez nagyon sok mindentől függ, Mrs. Pattinson. A férje nagyon súlyos ütést kapott a feje több részén is, ami komoly károsodást okozhatott az agyában. De ezen kívül belső sérülései is vannak, ami egyenlőre megakadályozza, hogy komoly vizsgálatot végezzünk rajta. Most csak annyit tehetünk, hogy várunk – a vállamra tette a kezét és biztatólag megszorította, majd távozott. 

Várjunk. De meddig? Sosem voltam az a nyugodt, egy helyben ülős fajta, most mégis arra kényszerítenek, hogy várjak. Megteszem, ami tőlem telik, de nagyon nehéz. 

*

- Miért kéne nekem is tanúskodnom? – kérdeztem kissé hangosabban a kelleténél. Anyám csitító mozdulatot tett a kezével és kihúzott Rob szobájából. Egy utolsó pillantást még vetettem rá, csak aztán voltam hajlandó utána menni. 

- Alex ügyvédje hívott telefonon. Gondolom, ő akarja, hogy szólj egy-két szót az érdekében – közölte. 

- Még mit nem?! – horkantam fel felháborodottan. Ha Alex akkora sültbolondnak tart, hogy a történtek függvényében kiállok érte a bíróságon, hát nagyon téved! Mégis mit képzel magáról? Tollas a hátam, vagy mi? 

- Én is kaptam beidézést – tűnt fel mögöttem Hugh, a kezében két kávésbögrét szorongatva. Egyiket anyámnak nyújtotta, a másikat pedig nekem, de én elutasítottam. Nem voltam olyan lelki és idegállapotban, amin segíthetett volna egy jó erős józanító fekete. 

- Te miért? – kérdeztem elcsigázottan. 

Annyira untam már ezt az Alex-Tim ügyet, hogy a hajamat téptem volna legszívesebben tőlük. Meg akarták ölni Robot és pont. Mit kell ezen annyit tárgyalni? Gyilkossági kísérlek, ergo életfogytiglan a börtönben. Komolyan, az amerikai igazságszolgáltatás néha túl bárányszívű az ilyen elvetemült gonosztevőkkel, mint a fent említett kettő. 

- Tim miatt – válaszolta kurtán. 

- De miért? – kíváncsiskodtam tovább. 

Hugh nem is ismeri Timet, akkor miért kéne tanúskodnia? Túl sok volt a zavaró tényező ebben a történetben és kezdtem úgy érezni, hogy mindenki más pontosan tudná mi folyik itt, csak én vagyok vakvágányon vezetve. 

Hugh és anyám sokat sejtetően egymásra néztek, majd Rob apja visszanézett rám. Eléggé elkínzott volt az arca, ami gyanakvásra adott okot. 

- Úgy érzem itt az ideje, hogy megtudj pár fontos dolgot – felelte rekedt hangon. Anyám végigsimított a karomon, majd visszament Rob szobájába, egyedül hagyva minket Hugh-val. – Gyere, keressünk egy nyugodtabb helyet – elindult a folyosón, én pedig gondolkodás nélkül követtem. Benyitott egy üres kórterembe és az ablakhoz sétált. Becsuktam magunk mögött az ajtót és a biztonság kedvéért be is zártam azt, hogy még véletlenül se zavarjon meg minket senki. Szerettem volna, ha mindent elmond egy részletben. Elég a sok félrevezetésből és hárításból, az igazat akartam hallani. 

- Nos? – sürgettem, mikor észrevettem, hogy elgondolkodva kémlel ki az ablakon. 

- Tim és én már régóta ismerjük egymást – fordult velem szembe. A szemei ellenségesen villantak meg a gyér megvilágosítású szobában, a testtartása pedig görnyedt lett. Én nagy szemeket meresztve csak álltam kábán. Mit mondott? 

- Milyen régóta? Egy hónapja? – kérdeztem, miután rátaláltam a hangomra. 

- Nem, annál sokkal több ideje. Nagyjából huszonhárom éve – közölte torok köszörülve. 

- Tessék? – kérdeztem vissza meghökkenve. 

- Timnek és nekem – persze akkoriban nem így hívták – volt egy közös vállalkozásunk. Egy autókereskedést működtetünk Angliában, ami nagyon sok profitot termelt. Kiváló szakemberekkel dolgoztunk együtt, én magam buheráltam pár autót ott az üzletben, Tim pedig az üzletért volt felelős – hadarta. 

Elbotorkáltam a szobába helyezett székig és leroskadtam rá. Azzal tisztában voltam, hogy Hugh egy autókereskedésben dolgozott, Rob mesélt róla, hogy ennek hatására szeretett bele az autókba, de az teljesen hideg zuhanyként ért, hogy ezt a vállalkozást Timmel együtt indította el. Tim élt Angliában? 

- Ezt nem egészen értem. Biztos vagy benne, hogy Tim volt az? – tudtam, hogy hülyeséget kérdezek, de már nem szívhattam vissza. 

- Igen, de akkor még Tod Rumour volt a neve – Robos mozdulattal a hajába túrt és mellém húzott egy másik széket, majd leült, és így folytatta a mesélést. – Minden pénzünket ebbe a vállalkozásba öltük. Tim a szülei után maradt örökségét fektette be, én pedig a megtakarított pénzemet. Négy évig teljesen jól ment minden, de aztán kezdtek elmaradozni az ügyfelek és nem termeltünk annyi profitot, ami kedvező lett volna. Robyn, Rob anyja, ekkor közölte velem, hogy elhagy egy másik férfi miatt, aki megtudja teremteni számár azt az életet, amire mindig is vágyott. Robyn mindig is gazdag és befolyásos ember akart lenni, de én nem tudtam biztosítani számára ezt a királyi életet. Úgy döntött, hogy elhagy minket. Rob ekkor öt éves volt – maga elé meredve gondolt vissza ezekre a nem túl örömteli pillanatokra. 

Kiszáradt a szám és könnyes lett a szemem is. 

- Ott álltál pénz és társ nélkül egy öt éves gyerekkel – közöltem a tényeket. A gyomrom liftezett, és már egyáltalán nem tűnt szimpatikusnak az a nő, aki egy héttel ezelőtt a fia ágyánál mártírkodott. 

- Lényegében, igen. De ne hidd, hogy én jobb lennék, annál a nőnél – a kezei ökölbe szorultak. – Teljesen összetörtem miatta. Teljes szívemből szerettem Robynt, mindent feláldoztam érte. A szüleim nem beszéltek velem miatta – gúnyosan felnevetett. – Még az sem állította meg, hogy Robert sírva könyörgött neki a lábába csimpaszkodva. Csak úgy egyszerűen fogta magát, beszállt annak a férfinak az autójába és elment. 

- Szörnyű lehetett ezt átélni. Neked is és Robnak is – mondtam együtt érzően. Tényleg csak belegondolni tudok mennyi fájdalommal járhatott megélni, hogy egy szererő feleség, egy gondos anya, egyszer csak kilép az ember életéből, mintha soha nem is létezett volna. 

- Én inni kezdtem és teljesen elhagytam magam. Nem jártam dolgozni sem, és jó pár hónapig nem bírtam ránézni Robra. Robynt láttam benne, az árulót. Őt hibáztattam az anyja könnyelműsége miatt. Nagyon szégyellem magam emiatt, de összetörtem. Bradley édesanyja volt az, aki segített a ház körüli teendőkben, és ő gondoskodott egy ideig Robról is. Több évbe telt, mire sikerült leállnom a piáról – elfordította tőlem a fejét. Még mindig szégyellte a múltban történteket. 

- Nagyszerű apa voltál. Rob csupa szeretettel mesélt rólad – nyugtattam. 

- Rob nagyon jószívű, és hihetetlen módon tud ragaszkodni emberekhez. Lehet, hogy nem vetted észre, de eléggé szeretethiányos, és bizonytalan. Ez mind az anyjának köszönhető. 

Eléggé agresszív tinédzser volt. Folyton bajba keveredett, verekedett és gyújtogatott. Egyszer előzetes letartóztatásba is került – mondta, én pedig teljesen ledöbbentem. 

- Rob? – kérdeztem vissza elhűlve. 

- Nagyjából tizennyolc, tizenkilenc éves lehetett, mikor összetalálkozott Robynnal és az akkori szeretőjével. Robyn úgy tett, mintha nem ismerné meg, amit Rob eléggé a szívére vett. Persze folyton előadta, hogy számára az anyja hallott és nem érdekli, mi van vele, én mégis tisztában voltam vele, hogy hiányzik az életéből. Szüksége lett volna rá, de ő cserbenhagyta. 

Rob olyannyira felhúzta magát, hogy nekiment a fickónak és megverte. Eléggé súlyos sérüléseket szenvedett az ipse, ami miatt Robot előzetesbe vitték, illetve közmunkára ítélték. Az anyja persze még jobban elhatárolódott tőle, és elköltözött az Államokba, hogy még véletlenül se kellejen találkoznia velünk. 

Ekkor eszembe jutott az a jelenet, ami az esküvőnk napján játszódott le. Ahogy Rob magából kikelve üti Timet, akinek esélye sem volt visszavágni. Ilyen lehetett az is, mikor az anyja barátját vette kezelésbe. Ez volt az az ominózus eset, amit el akart hallgatni előlem. Ó, Istenem! 

Hogy hihettem egy percig is, hogy Rob egy öntelt, érzéketlen majom? Hol volt a szemem? Ő csupán egy megsebzett kisfiú volt, aki elvesztette az édesanyját, ezzel egy olyan személyt, akinek gondoskodnia és szeretnie kellett volna. Az a nő viszont csak úgy szó nélkül lelépett, itt hagyva egy iszákos apával. Csoda, hogy kisiklott az élete és tárgyként kezelte a nőket? Nem, az a csoda, hogy engem beengedett az életébe és képes volt szeretni. Félretette minden rossz érzését és megbízott bennem, tálcán nyújtotta át a szívét. Ezért volt mindig olyan bizonytalan, ezért félt, hogy elhagyom. Ó, én drága egyetlenem! Miért nem avattál be a múltadba, akkor talán előbb megértettem volna? 

- Ami pedig Timet illeti – folytatta a mesélést. –, ő  mérhetetlenül haragudott rám, amiért a magánéletem miatt hanyagolom a kettőnk bizniszét. Nem voltam hajlandó munkába menni, és az sem érdekelt, hogy az üzletünk a csőd szélén állt. Tim megfenyegetett, hogy beperel, ha ezt így folytatom tovább, de nem tudott meghatni. Pár hónap múlva a vállalkozásunk befuccsolt, Tim pedig szó nélkül távozott. 

- És szerinted az véletlen, hogy pont Robot, a te fiadat szerződtette? - kérdeztem gyanakodva. 

- Nem, egyáltalán nem véletlen – csóválta a fejét. – Az esküvő napjáig nem találkoztam vele, de mikor ott feltűnt, egyből felismertem. Igaz, hogy több, mint húsz év telt azóta, hogy utoljára láttam, de az ilyen emberek nem tudnak kivetkőzni önmagukból. A verekedés után felkerestem és elbeszélgettem vele, persze akkor még semmi érdemlegeset nem mondott, csupán, hogy Rob jókor volt jó helyen, és a találkozásuk csak a véletlen műve. 

- Gondolom nem hittél neki. 

- Nem, természetesen. Tim olyan ember, aki nem egyhamar lép túl az őt ért sérelmen. Én nagyon megbántottam, amiért soha nem kellett megfizetnem. De nem is rajtam vett revansot, hanem Robon. Kezdettől fogva arra játszott, hogy ti ketten közel kerüljetek egymáshoz, hogy aztán elszakítson benneteket. Anyádnak is vaj volt a füle mögött, amit veled akart megtorolni, illetve ellenem Robot használta. 

- De keresztülhúztuk a számításait, mikor egymásba szerettünk és elköltöztem – szőttem tovább a cselekményszálat. 

- Pontosan, ezért kellett új tervet kieszelnie. 

- Megölni Robot – súgtam halálra vált arccal. 

- Ezzel én is megkapom, ami jár, és te is, illetve édesanyád. Több legyet ütött volna egy csapásra – világított rá Tim aljas tervére, Hugh. 

A szoba forogni kezdett körülöttem, a látásom homályossá és zavarossá vált. Ha álltam volna, biztosan összeesem. Úgy éreztem magam, mint egy ócska akciófilmben. Tim volt a forgatókönyvíró és a rendező is egy személyben. Ő rendelkezett velünk, és mi a tudtunk nélkül úgy cselekedtünk, ahogy ő azt kigondolta. 

- Kristen, tudom, hogy a most hallottak sokkoltak, de pontosan ezeknek a tényeknek a függvényében kell elmenned a tárgyalásra. Tim ellen kell tanúskodnod, hogy végre azt kapja, amit megérdemel. Nem azt mondom, hogy jogtalan volt a bosszúja irányomban, de elvetette a sulykot. Meg akarta ölni a fiamat… - elcsuklott a hangja és a kezei közé temette az arcát. Gondolkodás nélkül emelkedtem fel a helyemről és öleltem át az apósomat. Hugh egyáltalán nem volt rossz ember, csupán a körülmények áldozata. Ha valakit hibáztatni lehet, akkor az Robyn. Ő indította el ezt a lavinát, ami szépen lassan betemet mindnyájunkat. 

- Robyn kitől értesült Rob balesetéről? – kérdeztem nagy sokára, mikor mindketten egy kissé megnyugodtunk. 

- Én hívtam fel. Tudom, hogy időről-időre meglátogatja Robot, és mindig pénzt kér tőle – közölte összeszorított ajakkal. – Megrendült, mikor hallotta mi történt, de gondolom csak a pénzét féltette. Az a nő képtelen szeretni. 

Nem akartam megcáfolni Hught, de amit én láttam az nem ezt támasztotta alá. Igen, Robyn egy gonosz boszorkány, amiért elhagyta a fiát és a férjét, de én egy megtört édesanyát láttam benne. Talán csak nagyon szeretném ezt hinni, nem tudom, mindenesetre örültem, hogy beavatottá váltam, és így beláthatok Rob páncélja mögé. Mostantól nem fogom a szívemre venni, ha ok nélkül kapja fel a vizet és kiabál velem. Tudni fogom, hogy ez a viselkedés egy anya nélküli és nehéz gyermekkor eredménye. 

*

A tárgyalás végeztével sietősen indultam a kijárat felé, ugyanis ma volt az a nap, mikor is felébresztik Robot a mesterséges kómából. Három hete volt kényszeres öntudatlan állapotban, és ma végre mindannyian fellélegezhetünk. 

- Kristen! – kiáltott utánam Alex, amire azonnal megtorpantam. 

Úgy jöttem ma ide, hogy ellenséges és nemtörődöm leszek vele, de a tárgyalás során rá kellett ébrednem, hogy Alex nem is olyan rossz ember, mint amilyennek gondoltam. 

Kiderült, hogy Tim még egy módon a markában tartotta őt. Tim – eredeti nevén Tod Romour – minden egyes versenyt eladott. Én eddig a napig abban a hitben éltem, hogy ilyen csak a fociban létezik, de rá kellett jönnöm, hogy minden sportban vannak korrupt és becstelen emberek. Bár, ez nem csak a sportról mondható el, hanem az életről is! 

Alexnek úgy kellett ugrania, ahogy Tim fütyült, különben a drogproblémája napvilágot látott volna, és elbúcsúzhatott volna a sikertől. A markában volt, ő pedig tette, amire utasították. 

A legutolsó parancsa az volt, hogy szabotálja Rob versenyét. Nem volt kikötve milyen módon, Tim viszont nagyon is tudta, hogyan szeretné félreállítani Robot az útból. Megbízta Alexet, hogy generáljon balesetet. Ez sajnálatos módon meg is történt, viszont Alexnek fogalma sem volt róla, hogy Tim előzőleg megbuherálta Rob fékeit. 

Egyedül ezt a vádat nem tudták rábizonyítani, minden másban bűnös, illetve bűnsegéd volt. Az ítéleten valamelyest enyhített az a tény, hogy Alex saját kezűleg húzta ki Robot a szétroncsolódott autóból, és kezdte el újraéleszteni a mentők kiérkezéséig. 

Megenyhültem irányába, mert láttam a tekintetén, hogy ő is a körülmények áldozata. Persze nem azt mondom, hogy nem választhatta volna az egyszerűbb, ám annál fájdalmasabb utat, a leleplezést, de megértettem a miértjeit, és egy bizonyos felem – a racionálisabb – megbocsájtott neki. Talán a börtön után kétszer is meggondolja, hogy kivel szövetkezzen. 

- Köszönöm, hogy tanúskodtál mellettem – hálálkodott összebilincselt kézzel. 

- Megtettem, amit kellett, de ennyi volt – közöltem hűvösen. Kebel barátok már soha többé nem leszünk, és nem is akarom, hogy ilyesfajta illúzióba ringassa magát. 

- Megértem – mosolyodott el. – Meglátogatsz majd? 

- Nem – válaszoltam gondolkodás nélkül. – A kettőnk ügye a mai nappal lezárult. 

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, de azért bíztam a jó szívedben - kedvesen nézett rám, egyáltalán nem volt semmi megvetés sem tekintetében, sem pedig a hangjában. A lelke mélyén bizonyára érezte, hogy a mi történetünk végérvényesen befejeződött. 

- A jó szívem elég sokszor tévútra vitt, úgyhogy nem engedem, hogy többet befolyásoljon. 

- Ideje indulnunk, Mr. Pettyfer – szólította fel a maszkos rendőr, aki fogta a bilincshez tartozó láncot. 

- Mennem kell – sóhajtott. – Minden jót kívánok neked, Kristen – hajtott fejet előttem. 

- Én is viszont – köszöntem el tőle, majd hátat fordítottam neki és kiléptem a bíróság épületéből. 

Végre vége! A bűnösök megkapták méltó büntetésüket, már csak nekünk kell elnyernünk méltó jutalmunkat. 

*

Egy napba telt, mire Rob teljesen magához tért. Tűkön ülve vártam, hogy végre beengedjenek hozzá és három hét után magamhoz ölelhessem és halálra csókolhassam őt. 

- Maradj veszteg, Kristen – dorgált meg anyám, ugyanis folyamatosan fészkelődtem a helyemen. 

- Nem bírok magammal, be kell mennem hozzá, látnom kell őt! – felugrottam a helyemről, anyám pedig épp ellenkezni akart, mikor nyílt a kórterem ajtaja. A szívem sebesen vert, és levert a víz. 

- Jöjjenek be, kérem – intett felénk az orvos. 

Én szinte futottam a szobába, ahol megpillantottam álmaim férfiját. Borostásan és kissé leverten ült az ágyán, az arca beesett, a szemei alatt pedig lila karikák éktelenkedtek. Nem számított mennyire megviselt állapotban volt, nekem így is ő volt a legszívdöglesztőbb férfi a világon. 

Nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy ne vessem azonnal a karjai közé magam. Ő nem vett még észre engem, mert az ágya körül egy halomnyi ember álldogált. Valaki egy lámpával világított a szemébe, volt aki a szívét hallgatta, mások papírra írogatták az adatokat. 

Tűnjetek már ki innen, és hagyjatok minket magunkra! – ordította egy belső hang. 

- Tudja, hogy hol van? – kérdezte az orvos, aki az előbb még a szívét vizsgálta. 

- Igen, egy kórházban – válaszolta Rob rekedten. 

Libabőrös lettem a hangja hallatán. Mintha egy évtizede nem hallottam volna ezt a bársonyos hangot. Úgy hiányzott! 

- És azt tudja, miért került ide? – faggatta tovább.

Egyet oldalra léptem, hogy jobban lássam Rob arcát, aki most összeráncolta a homlokát. Látszott rajta, hogy kutat az agyában a megfelelő válasz után. 

- Nem egészen – ismerte be. 

- Tudja mi a neve? 

- Robert Pattinson. 

- Hány éves? 

Hagyjuk már ezeket a bagatell hülyeségeket. Itt vagyok, vegyél már észre! 

- 27. 

- Jöjjön ide, kérem! – annyira elvoltam varázsolva Robtól, hogy meg se hallottam az orvos kérését. Az tűnt csak fel, hogy a szobában tartózkodók mind egy emberként merednek rám. Basszus! 

Levakartam a képemről a bárgyú mosolyt és engedelmesen az orvos mellé álltam. Istenem, csak a karomat kellene egy kicsit kinyújtanom és megérinthetném Rob arcát! 

- Tudja, kicsoda a hölgy? – mutatott rám az orvos. 

Rob rám emelte a tekintetét, és alaposan szemügyre vett. Jó sokáig nézett rám, a tekintete viszont üveges és semmitmondó volt. 

Valami hirtelenjében összeszorította a gyomromat, amire ezidáig gondolni sem mertem. Annyira elvoltam telve azzal, hogy felébredt, hogy ez az opció eszembe se jutott. Pedig az orvos figyelmeztetett, hogy bármi történhet. Fel kellett volna készülnöm a legrosszabbra. 

- Felismeri? – próbálkozott újfent a doki. 

Rob összehúzta a szemöldökét, majd egyenesen a szemembe nézett és határozottan megszólalt: 

- Nem. 

A lábaim felmondták a szolgálatot, és utoljára anyám sikítását hallottam a távolból.