My life would suck without you - 24. rész

Sziasztok!

Nem nagyon akarok feleslegesen fecsegni, gondolom titeket is kikészít a folytonos rizsa, amit itt lenyomok, szóval csak röviden :D

Köszönöm a komikat és a pipákat az Ünnepi novellához, hihetetlenül jó érzés, hogy ennyien olvastatok a két ünnep között!! *.* (L)

(Máskor a nem tetszik emberkék írjanak nekem komit, hogy mi nem volt jó, oké? Csak ebből fogom tudni! Előre is köszönöm!)

Már a chatben írtam Nócinak és Beusnak, hogy ebből a történetből mindössze 3, max. 4 rész van vissza! Úgyhogy élvezzétek ki az utolsó fejezeteket, én azt mondom ;)

Most is sikerült egy kis drámát belevinnem a sztoriba, de nem vészes. (Ha a képre néztek, az mindent elárul :P)

Jó olvasást!

Lilluci

U.i: komizzatok és pipáljatok bátran!!! 

Huszonnégy 

/Kristen/



- Jézusom, te terhes vagy?! – kiabálta a telefonba teljes hangerővel Hilarie. Nagyot sóhajtottam és elmosolyodtam. Persze, hogy egyből ezt a következtetés vonta le!


- Nem – szögeztem le nyugodtan.

- Akkor?! Ez…ez így nem tiszta – folytatta fojtott hangon. – Megkérte a kezed, de te nem vagy terhes. Mi ez az egész, Kristen? 

- Ezt szerettem volna én is kérdezni tőled. Mint külső szemlélő, te talán jobban látod a kapcsoltunkat – mondtam neki és beljebb hajtottam a hálószoba ajtaját. 

Nem szerettem volna, ha Rob vagy az édesapja fültanúja a kétségbeesésemnek. Mert be kell vallanom, este eléggé kétségbe ejtett Rob kérdése. Én természetesen már akkor rávágtam volna, hogy igen, hozzád megyek, de nem voltam benne biztos, hogy mennyire gondolta komolyan a kérdést. Talán csak a pillanatnyi érzései ragadták el, és esze ágában sincs egy életre elköteleződni. Főleg mellettem. 

Hisz valljuk be, alig egy hónapja ismerjük egymást, és ez a kapcsolat eddig nem a zökkenőmentességéről volt híres. Úgy vélem egyszerűen csak nagy hatással volt rá Bradley esküvője és hirtelen elragadtatottságból kért feleségül. Nem nehezteltem rá emiatt. Tisztában voltam vele, hogy Rob előttem nem ismerte a bensőségesség és a szeretet érzését, így nincs is mire alapoznia. De elhamarkodott lenne, ha így kötnénk össze az életünket. Felteszem mára már jócskán átgondolta a dolgokat és esze ágában sincs összeházasodni velem. És ez így is van jól. 

- Gondolom részeg volt, ezért beszélt hülyeségeket – következtetett legjobb barátnőm. 

- Ami azt illeti… - kezdtem volna magyarázni neki, hogy Rob egész nap egy pohár pezsgőt ivott, azt is csak akkor, mikor köszöntőt mondott. Jobb, ha bele se gondolok mi vette rá arra, hogy megkérje a kezemet. 

- Te hozzá akarsz menni? – jött a következő kérdés. 

Ezen egy percig sem kellett gondolkodnom. Én huszonnégy évesen teljesen biztos voltam benne, hogy Rob mellett megtaláltam a másik felemet. Azt az embert, akivel egy életet szeretnék megosztani. Viszont Rob huszonhét évesen nem érezhet így. 

Mi nők jóval előbb elérjük az érzelmi érettségünk csúcsát, de a férfiaknál ez sokkal több időt vesz igénybe. Egy normális férfi – az én nézőpontom szerint – nagyjából harminc, harminckét évesen jut el arra a szintre, hogy házasságra és családra gondoljon. Ezzel szemben Robnak alig volt ideje feleszmélni a rózsaszín ködből, így joggal feltételezhetem, hogy pillanatnyi elmezavar következtében jött elő a nagy kérdéssel. 

Totálisan elvoltam bizonytalanodva, és még Hilarie sem tudott segíteni. Jött ezekkel az ostoba kérdésekkel, amik engem is ugyanannyira foglalkoztattak, mint őt. Egy megoldást láttam a probléma kezelésére, ha magát az érintettet faggatom ki. Végső soron, ki tudná jobban összefoglalni az érzéseit, mint ő maga? 

- Én…igen, de ez nem ilyen egyszerű – leültem az ágyra és Rob térfelére tekintettem. 

Olyan sok mindenben változott az utóbbi időben. Kedves velem, érdekli, amit mondok, észveszejtő dolgokat művel velem az ágyban, de ami a legfontosabb, megnyílt és ő is készséggel kommunikál velem. Nem zárkózik el előlem, inkább ő keresi az én társaságomat. Kimondhatatlanul szerelmes voltam belé, de féltem, hogy számára túl gyors a tempó. Egyszer csak észbe kap és elhagy, mondván neki még szüksége van szabadságra. 

- Mit kell ezen ennyit drámázni? Megkért, te hozzá akarsz menni, ennyi. Mondj igen és boldogan éltek, míg meg nem haltok – magyarázta értetlenül. 

- Oké – zártam le ezt a végeláthatatlan vitasorozatot. Nem akartam egyenlőre beavatni baljós gondolataimba, így is elég sok drámát zúdítok a nyakába. Majd szépen egyedül megoldom a gondom. 

- Ugye meghívsz az esküvődre? – kérdezte nevetve, de sejtettem, hogy ezt nem viccből, hanem komolyan mondja. 

- Persze – halt el a hangom, ezért hangosan megköszörültem a torkom. – Ha most nem haragszol, mennem kell – szabadkoztam. 

- Menj csak és huncutkodj a leendőbeli férjeddel – kacagott, én viszont nem tartottam vele. Lehet, hogy az elkövetkezendő beszélgetésünk után a leendőbeli barátom se lesz, nemhogy a férjem! 

- Meglesz. Szia, Hil és köszönöm – azzal letettem a telefont. 

Remegett a kezem, ahogy visszacsúsztattam a töltőbe a készüléket. Hányinger környékezett, de tudtam, hogy nem húzhatom tovább az időt. Most vagy soha, Kristen! Ezen egyszer úgy is túl kell esnem, hát következzen be most. 

Magabiztosan indultam a konyhába, ám a lépcsőn megtorpantam, ahogy meghallottam a Hugh és Rob között zajló beszélgetést. Hegyeztem a fülemet, hátha hallok számomra fontos információfoszlányokat. 

- Egy hét és vége a versenynek – kezdte Hugh. – Tudod már, mit fogsz csinálni utána? 

- Igen, van egy-két ötletem – Rob hangja túlontúl lelkesen csengett. 

- Éspedig? 

- Szeretnék máshová költözni és teljesen kivonni magam a versenyzés alól – hallottam, hogy kihúz egy széket és leül rá. 

Jobban kezdtem figyelni a beszélgetés menetére, mert ez számomra is merőben új információkat tartalmazott. Rob ugyanis eddig egy szóval sem említette a jövőre vonatkozó terveit. Pedig, ha komolyan gondolja velem, akkor itt lenne az ideje engem is beavatnia, nem? 

- Kristennel beszéltél már erről? – érdeklődött Hugh. Köszönöm, legalább valaki képvisel engem is! 

- Nem. Szerintem nem ugyanazok az elképzeléseink – sóhajtotta. Mi van? Ez most mit akar jelenteni? 

- Tényleg?! Ez meglepő, én úgy vettem észre, hogy Kristen odáig van érted. 

- Igen, de úgy látszik nem eléggé – Rob hangja keserű volt, tele szomorúsággal. Megfogtam a korlátot és jobban előredőltem. Ezt hallanom kell! – Tegnap este megkértem a kezét. 

- Ó – mondta meglepetten az édesapja. – Nemet mondott? 

- Épp ez az! Semmit sem mondott – csapott az asztalra hangosan. Gyorsan a szám elé tettem a kezeimet, hogy elfojtsam a kitörni készülő sikolyomat. – Szerintem meggondolta magát, és nem kér belőlem. Tudtam, hogy ez lesz! 

- Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, fiam – nyugtatta egy szem fiát. 

- Hidd el, ha tudnád, hogy milyen ocsmány módon bántam vele, te sem csodálkoznál, hogy most visszakozik. Csak azt sajnálom, hogy ennyire kiadtam magamat neki. 

Az állam a padlót verhette döbbenetemben. Tényleg ezt mondta? Megbánta, hogy közel engedett magához? Ennyire rosszul ítéltem volna meg őt? Azt hittem végre minden akadály eloszlott és együtt lehetünk, de ő megint elintézi az egészet egy ilyen beszólással. Nem vagyok neki elég fontos ahhoz, hogy bízzon bennem és megnyíljon. Így akart volna elkezdeni egy közös életet? Úgy, hogy közben bánja az érzéseit? 

- Fiam, szerintem nyugodt körülmények között kellene ezt megvitatnotok. Szeretitek egymást ez nyilvánvaló tény, csak az időzítés nem volt megfelelő – vigasztalta, de én se láttam, se hallottam a méregtől. 

- Aha – ennyit válaszolt, nekem pedig itt telt be a pohár. 

Visszatrappoltam az emeletre, kivettem a bőröndömet a szekrényből és gondolkodás nélkül kezdtem el belehányni a ruháimat. Ha Rob azt hiszi, hogy olyan ostoba vagyok, hogy ezek után is vele maradok, akkor rohadtul nem ismer! Nem leszek egy érzelmileg korlátolt ember marionett bábúja. Egyszer igen, egyszer meg nem jeleket küldözget, én meg ne csodálkozzak, ha a nagy kapkodásban leszakad a fejem. 

- Mit művelsz? – jött az értetlen kérdés a hátam mögül. 

- Nem egyértelmű? – jött a flegma válaszom és nem hagytam abba a ruháim csomagolását. 

- Kristen, hagyd ezt abba! – odalépett mellém és dühösen próbálta kihúzni a kezeim közül a bőröndöt, csakhogy csökönyös voltam és nem hagytam neki. 

- Kihúznál innen és hagynád, hogy befejezzem?! 

- Nem! Mi a faszom ütött beléd? – üvöltötte egy centire az arcomtól. Látszott rajta mennyire ideges, de én is jócskán felpaprikázódtam. 

- Még neked áll feljebb? Ez aranyos – a hangom csöpögött a gúnytól. 

- Te teljesen hülye vagy. Elmondanád mitől kattantál be? 

- Ó, szerintem mindketten pontosan tudjuk mi a „bekattanásom” oka – néztem rá csípősen, mire láttam, hogy megrándul az arca. Egyet hátrált, de nem vette le rólam a szemét. Ide-oda tekintett a bőrönd és a szemeim között. 

- Szóval ennyire visszataszít téged a kérésem… - kezdte halkan. – Jó, ha így állunk, én nem tartóztatlak! Nem fogok könyörögni és hason csúszni előtted, hogy maradj. Engem nem ilyen fából faragtak. De figyelmeztetlek, ha most kimész azon az ajtón, soha többet ne gyere vissza – síri tekintete és hangja megrémisztett, de dacosan álltam a nézését. 

- Jó lenne, ha egy kicsit magadba néznél és felfognád, hogy a szavaid milyen sebeket ejtenek a másikon. Fájdalmat okozol, nem veszed észre? – nagyon nem akartam érzelgősködni, de nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Hülye női szokás, hogy a legdrasztikusabb időben mindent sírással próbálunk meg megoldani. Rájöhetnénk már ennyi év után, hogy a férfiak magasról tojnak a könnyekre. Ők nem így vannak programozva. 

- Fáj neked, hogy megkértelek, gyere hozzám? – nézett rém megütközve. Értetlenül meredtünk egymásra. – Ezek szerint kurvára félreértelmeztem mindent, ami kett… 

- Fogd be! – kiabáltam rá a könnyeim között. – Azt hiszem elbeszélünk egymás mellett. 

- Azért vagy kiakadva, mert megkértem a kezed, de te nem akarsz hozzám jönni, nem? 

Nemlegesen megráztam a fejem, mire még értetlenebb arcot vágott. Imádom, ha ennyire félreértjük egymást. Jön a felesleges civakodás és bántás. 

- Akkor? – kérdezte lágyabb hangon és mellém lépett. A kezébe fogta az arcomat és gyengéden letörölte onnan a könnyeimet. Szorosan lehunytam a szemeimet és készséggel simultam bele a tenyerébe. Olyan mérhetetlenül szerettem, hogy szó szerint fájt. 

- Te ezt nem gondolod komolyan, Rob. Mármint ez az egész házasság…ez csak pillanatnyi elmezavar volt nálad. 

- Miről beszélsz? – elengedett és idegesen a hajába túrt. – Én ezt…teljesen komolyan kérdeztem tőled tegnap este – a szemei szokatlanul csillogtak és egy kósza mosolyt is megeresztett. Most én néztem rá úgy, mint egy értelmi fogyatékos. – Szeretném, ha hozzám jönnél. 

- Mára viszont eléggé megváltoztak az érzéseid – húztam el a számat. – Apukádnak azt mondtad bánod, hogy kiadtad magad nekem. Tudod milyen rosszul esik ez? 

- Kristen… - súgta halkan a nevemet. – Csak megrémültem, hogy a tegnapi hallgatásod azt jelenti, kösz szépen, de nem kérek belőled. Te vagy az első nő, akibe halálosan szerelmes vagyok, és ha te utasítasz vissza, attól kikészülök – közölte nemes egyszerűséggel. – Neked megmutattam a valódi énemet, és fájna, ha ezek után csak úgy ellöknél magadtól. Nem férfias ilyet mondani, de függők tőled, akárhogy is nézem. Ha rossz kedved van az én napom is el van cseszve. Ha boldog vagy, veled örülök. Tegnap pedig…csak kétségbeestem, hogy nem vagyok elég jó számodra. Bár ezt magamtól is tudom – keserűen elnevette magát, én pedig legszívesebben fejbe lőttem volna magam. 

Hát itt van az a férfi, aki annyira megingathatatlannak akar látszani mások szemében. Pedig ő a legrémültebb és legösszezavarodottabb ember, akivel csak találkoztam. Én voltam számára a biztos menedék. Tőlem ijedt meg és a bizonytalanságomtól. Nem volt itt szó semmi másról. 

Az Isten áldjon meg, Kristen, legalább egyszer az életben ne a hülye fejed után menj, hanem hallgass arra a hülye kis izére, ami a mellkasodban kalimpál! 

- Ezek tükrében mi a válaszod? Hozzám akarsz jönni? – tette fel az esti kérdést újfent. 

Még ezernyi kérdés cikázott a fejemben. Ezt alaposan átgondolta? Biztosan engem akar feleségül venni? Megérdemlem én egyáltalán, hogy szeressen? Millió ilyen zagyvaság keringett az elmémben, de egy szó mindent felülírt. 

- IGEN! 

/Robert/ 

- Már késő visszakozni, apám! – veregetett hátba Bradley. Én csak idegesen próbáltam begombolni azt az átkozott gombot az öltönyömön, de annyira remegett a kezem, hogy egyszerűen képtelen voltam beletalálni. 

- Nem valami jó a lyukérzéked – lökött oldalba Rafael, de én csak egy elutasító kézmozdulattal feleltem. 

- Tudtommal azért vagytok itt, hogy segítsetek, de inkább csak a szátok jár feleslegesen – rivalltam rájuk, mert tényleg kezdett felhúzni az a kicseszett öltöny. 

- Oké-oké – emelte a magasba a kezeit Raf és segített öltözködni. 

Egész nap gombóc volt a torkomban és férfi létemre úgy be voltam rezelve, mint az első szexnél. Bizonytalan voltam. Féltem, hogy valamit esetleg elrontok és ezzel pokollá változtatom Kristen – és persze az én – legszebb napját. Életemben nem voltam még olyan felhőtlenül boldog, mint akkor, mikor igent mondott. Persze a lánykérés előtt szokás szerint sikerült jól összevesznünk – nem is mi lennék, ha ez nem így történt volna -, de a lényeg az egészben, hogy sikerült végre tisztáznunk a bennünk lappangó érzéseket és tiszta lappal kezdhetjük meg a közös életünket. 

- Ahhoz képet, hogy egy napunk volt rá, hogy összehozzuk ezt a lagzit eléggé jól állunk, nem? – kérdezte Brad, miközben a csokornyakkendőjével bajlódott. 

- Szerencse, hogy sok minden menthető volt az esküvőtökről – válaszoltam és megszemléltem magam az egészalakos tükörben. 

Hála az égnek Bradley-vel egy méret voltunk, így jó volt rám az ő öltönye. Nem hiszem, hogy lett volna a városban egyetlen olyan szalon is, ahonnan kölcsönözni tudtam volna. Nincsenek felkészülve az ilyen máról-holnapra esküvőkre. 

- Kész is vagyunk! – kiáltott fel Brad, mire összerezzentem. – Még nem késő visszalépni, Rob – lépett mellém, ám én csak megráztam a fejem és nyugodtan rámosolyogtam. 

- Szeretem – válaszoltam, mire újra hátbeveregetett. 

Örült a boldogságomnak, sőt ő volt az – na meg apám -, akik az életüket adták volna azért, hogy végre megállapodjak. Nem hitték volna, hogy ilyen hirtelen lelek rá a boldogságomra. Tegnap egész nap az ő okfejtésüket kellett hallgatnom. Ezerszer megkérdezték, hogy biztos vagyok-e benne, szeretem-e annyira Kristen, hogy elvegyem? Stb., stb. Én csak nyugodtan ültem és válaszolgattam és közben elkezdtem a visszaszámlálást. 

Most pedig itt állok és alig öt perc múlva annak a nőnek a férje lehetek, akit mindennél jobban szeretek. Hihetetlen, hogy létezik ilyen! Világ életemben röhögtem az ilyen bagatell hülyeségeken, és szántam a sok csöpögős szerelmest, akik majd’ megvesztek a másikért. Most viszont, hogy találkoztam az igazival én is érzem ezt a belülről szétfeszítő, kellemes érzést. Persze titkon azért reménykedem benne, hogy nem lettem egy kiherélt pasi, aki futva tesz mindent, amit a másik kíván. Szerelmes vagyok, de az identitásomról nem vagyok hajlandó lemondani! Úgy is lehet szeretni valakit, hogy nem változunk át egy teljesen másik emberré. Én hiszek ebben. 

- Oké vőlegény, itt az idő – szólított fel minket Rafael. 

Egy utolsó nagy sóhaj kíséretében kiléptem az ajtón és egyenesen az anyakönyveztetőhöz mentem. A terem  szolidan díszített volt, épp annyira volt hivalkodó amennyire kell. Kristennel megegyeztünk, hogy egyszerű szertartást szeretnénk, ahol csak a legközelebbi hozzátartozóink vannak jelen. 

Elfoglaltam a jobb oldali helyet, mellém pedig a tanúmnak kinevezett Bradley állt. 

- Őt is meghívtátok? – Brad enyhén meglökött én pedig azonnal odanéztem, ahová mutatott. 

Alex foglalt helyet az első sorban Kristen anyja mellett. Igen, egy kisebb parázsvita alakult ki kettőnk között az ő meghívását illetően, de végül beadtam a derekam. Kristen elég jó meggyőzőképességgel van megáldva… 

- Igen, de remélem nem csinál cirkuszt, különben leverem – válaszoltam gonoszul vigyorogva, mire Bradley belecsapott a tenyerembe. Hiába, a vér kötelez! 

Az anyakönyveztető megjelent, én pedig idegesen egyik lábamról a másikra álltam. Tudtam, hogy nem attól vagyok megijedve, hogy elveszítem a szabadságomat és kényszerrel hajtom igába a fejemet. Ez inkább jóleső izgatottság volt, ami annak szólt, hogy végre egy olyan életet kezdhetek el, amire titkon már régóta vágytam. Sok időbe telt, mire magamnak is bemertem vallani, hogy szükségem van a másik fél szeretetére és gondoskodására. Egyszerűen jó érzés, hogy valaki támasza lehetek, és valaki kölcsönösen tisztel és szeret engem. Azért, aki vagyok. Engem lát, és nem a sztárpilótát, a hírességet. Nem! Robot az egyszerű mezei srácot, akinek bejött az élet. 

A hangszóróból egyszer csak lágy dallam indult és a teremben lévők mind felálltak, hogy így fogadhassák a menyasszonyt. Kitárult a terem ajtaja, nekem pedig azon nyomban elállt a lélegzetem, ahogy apám karján egyre közeledett Ő. 

Kristen volt a legcsodásabb teremtés, akit eddigi életemben láttam. Ő olyasfajta szépséget képviselt, ami nem csak kívülről, hanem java részt belülről fakadt. Nemes és jószívű, megértő és védelmező. Ő a legönzetlenebb ember, akit csak ismerek és megtiszteltetés, hogy engem akar férjéül. Egy életen át azon leszek, hogy méltó társa és szertője legyek. 

Lélegzetállítóan gyönyörű volt a hosszú fehér ruhájában. Karcsú alakja törékenynek tűnt benne, de közben olyan könnyed eleganciával viselte, hogy a magabiztossága kézzelfogható volt. Megrészegültem a látványától és úgy vigyorogtam, mintha részeg volnék. Pedig csak a boldogság ült ki az arcomra, semmi más. Kristen is ijedtnek látszott, de amint összekapcsolódott a tekintetünk az ő zavara is elpárolgott. 

Apám oldalán látni őt szívbemarkoló volt. Szorosan karolta bele. Tudtam, hogy számára mennyire fontos, hogy egy olyan ember kísérje az oltár elé, akit valamilyen szinten szeret. Félve vetettem fel az ötletet, hogy esetleg lehetne ez a személy az apám, mire Kristen a nyakamba borult és halálra csókolgatott. Innen tudtam, hogy kedveli apámat, ami visszafele is igaz volt. 

A két legfontosabb személy az életemben egyre csak közeledett, mígnem megálltak előttem. Apa felém nyújtotta Kristen kezét, amit én készséggel elfogadtam. 

- Vigyázz rá! – szólított fel kedvesen, mire biccentettem. 

Az anyakönyveztető a szokásos szöveget mormolta, amire én képtelen voltam odafigyelni. Egyre csak Kristent lestem oldalról, aki úgy szorította a kezemet, mintha az élete múlna rajta. Mereven előrefele nézett, csak az eskünkkor volt hajlandó a szemembe nézni. Egymás után mondtuk el a jól ismert frázisokat, nekem pedig már a torkomban dobogott a szívem. Pár pillanat és a feleségem lesz! – ez zakatolt szüntelenül a fejemben. 

Miután a gyűrűket felhúztuk egymás ujjára a tanúk aláírása következett. Nálam Bradley írta alá a dokumentumot, míg Kristennél a legjobb barátnője, Hilare. 

- A rám ruházott hatalmamnál fogva, Önöket mostantól férjnek és feleségnek nyilvánítom! – közölte az anyakönyveztető  majd rám nézett mosolyogva. – Megcsókolhatja a menyasszonyt. 

Kristennel szembefordultunk egymással, én pedig a csípőjénél fogva húztam magamhoz. Csillogó szemmel nézett fel rám, én pedig nem bírtam tovább visszafogni magam. Közel hajoltam hozzá, hogy csak ő halhassa, amit mondok. 

- Szeretlek, Mrs. Pattinson – azzal a szájára nyomta a sajátomat és birtoklóan átölelve csókoltam meg újdonsült feleségemet. 

Kristen a kezeit a mellkasomra helyezte úgy viszonozta első hitvesi csókomat. Millió évig így tudtam volna maradni, de nem volt itt az ideje, hogy elveszítsük a fejünket. Itt van rá az előttünk álló éjszaka. 

Egy utolsó gyors csókot nyomtam az ajkára, majd a násznép felé fordultunk. Mindenki egyesével jött gratulálni nekünk. 

- Gyönyörű vagy – hallottam meg Alex hangját, aki negédesen beszélt Kristenhez. 

- Alex – biccentettem felé, mire az érintett kezet nyújtott felém. 

Kristen nagyokat pislogva nézett rám, én pedig az iránta érzett tiszteletből békejobbot nyújtottam Alex felé. Soha nem fog a kedvenceim közé tartozni, már csak abból az okból kifolyólag sem, hogy nem sokkal ezelőtt ő volt az én helyemben. Mindig meglesz kettőnk között a két lépés távolság, de megértem, hogy Kristen számára ő egy kivételes személy, akit nem lehet csak úgy egyik napról a másikra kitörölni az ember életéből. Elfogadom, de nem akarom a szükségesnél többször a feleségem közelében látni. 

- Gratulálok – mondta, majd elvegyült a többi ember között. 

Kristennel szorgosan fogadtuk a gratulációkat, de egy idő után kezdett a tököm tele lenni. 

- Nem akarunk lelépni? – kérdeztem ifjú feleségem fülébe súgva. Kristen kuncogva nézett rám és bocsánatkérően szólalt meg. 

- Ez a sok ember mind miattunk van itt. Illetlenség lenne csakúgy lelépni, nem gondolod? 

- Pillanatnyilag az altestem nyomása jobban zavar. Tudod mennyire szeretném már leszaggatni rólad ezt a ruhát és jól megdugni téged? – kérdeztem incselkedve, mire láttam, nagyot nyel. 

- Mindig képes vagy kizökkenteni – válaszolta nagyon halkan. 

- Baj, hogy őszinte vagyok? Rohadt kanos vagyok, és ha most azonnal nem lépünk le, a násznép előtt foglak lefektetni a padlóra és addig du… 

- Lám, lám, csak nem az egy szem kislányom esküvőjét ünneplitek? – jött a kérdés az ajtóból, ami egyenesen Timtől származott. A jó hangulat azonnal megfagyott, Kristen pedig gyűlölettel a tekintetében meredt rá. Megszorítottam a kezét, mire egy kicsit felengedett. 

- Szép, hogy engem meg sem hívtok – Tim hangja csöpögött az iróniától. 

- Nem vagy a család tagja – válaszolta Kristen kimérten. 

Tim erre hangos nevetésben tört ki, a teremben tartózkodók pedig egy emberként várták a folytatást. Én reménykedtem benne, hogy Timnek van annyi esze és elhordja magát innen, még mielőtt a tettlegességig fajulni a helyzet. 

- Ugyan, Kristen! Ne mondd, hogy nem voltak együtt szép pillanataink? – ocsmány mosoly kísérte mondandóját. 

- Menj el! – hívta fel a távozásra a figyelmét Kristen. 

- Ez a hála azért, hogy éveken át a sajátomként neveltelek? – förmedt rá. – Hálátlan kis szuka vagy, pontosan olyan, mint az anyád – kelt ki magából. 

- Ebből elég, Tim. Távozz – mutattam az ajtó felé és elléptem Kristentől, hogy közé és Tim közé állhassak. Éreztem, hogy nem a megfelelő mederben folyik ez a beszélgetés. 

- Ó, az öleb már ugrik is, hogy megvédelmezze a kis asszonykáját – fröcsögte rosszindulatúan. Ahogy közelebb értem hozzá megéreztem a belőle áradó orrfacsaró alkoholszagot. 

- Nem akarok balhét, úgyhogy utoljára kérlek, távozz! 

- Ő is olyan kurva, mint az anyja. Három hónapja még Alex oldalán feszített, most meg a te feleséged. Rád fog unni, és az első adandó alkalommal szétteszi a lábát egy másik férfinak – ez volt az utolsó, amit kiejtett a száján, mert a következő percben nekiugrottam. Teljes erőmből ütöttem az arcát, nem törődtem a körülöttem lévő emberek jajveszékeléseivel. Nem hagyom, hogy sértegesse Kristen! 

Teljesen begőzöltem, és nem gondoltam a tettem belátható következményeire sem. Csak ütöttem....