Unaloműző 3. + Happy Birthday KStew:D

Először is, Boldog 21. Születésnapot az utánozhatatlan Kristen Stewartnak!!!!

Reményeim szerint Robcival méltóképp megünneplik ezt a jeles napot:P

Másodszor, ha szombat, akkor Unaloműző ugyebár. Ez ma sem lesz másképp, jön a Karácsonyi-Szilveszteri rész soron következő adagja, amihez jó olvasást kívánok.
Az előzőhöz írt komikért hatalmas köszönet, angyalok vagytok!! (L)

Lilluci


U.i: Ne feledjétek a szavazást! Tekerjetek lejjebb, és ott már olvashatjátok is a 2 történetet, melyből kiválaszthatjátok a kedvenceteket, és szavazhattok, hogy melyiket írjam meg a jövőben!

Kristen

2010. december 25.

Volt egy olyan érzésem, hogy miután kinyitom a szemem, az egész tegnap este, a porba hullik. Nem lehet, hogy mindez megtörtént? Mégis a fájó végtagjaim, arra engedtek következtetni, hogy igen is szeretkeztem ezzel a férfival.
Éreztem, hogy Rob még békésen alszik, egyenletesen vette a levegőt, és halk sípoló hangot hallatott, ahogy szájával kiengedte a levegőt. Elmosolyodtam ezen, és kinyitottam álmos szemeimet.

Semmi kedvem nem volt felkelni, a természet hívó hangja azonban erősebb volt. Szélsebesen futottam a szobámban lévő fürdőbe, hogy könnyítsek magamon. Mikor végeztem, úgy éreztem vagy egy kilóval lettem könnyebb. Megmostam az arcomat, és a fogamat, majd visszaindultam az ágyamban hagyott Adoniszhez. Az ajtófélfának dőlve gyönyörködtem eszméletlen felsőtestében, és abban, hogy a takaró éppen, hogy csak fed valamit a csípőjéből.

Évekig képes lettem volna bámulni őt, csakhogy egy kis pityegő hang megakadályozta ezt. Eleinte nem törődtem vele, de mikor öt percen keresztül egyfolytában pittyogott, felment bennem a pumpa. Odasétáltam az éjjeliszekrényre helyezett mobilomhoz, hogy megnézem ki az, aki ennyire hiányol engem, csakhogy nem az én telefonom hallatott ilyen hangot. És akkor újra megszólalt. Ki a rosseb keresi ilyen korán – délután háromkor(!) – Robot. Kihalásztam a kicsiny készüléket a farmerzsebéből - persze közben újra eszembe jutott, hogy is szabadult meg tőle és milyen látványt nyújtott anyaszült meztelenül -, majd szemügyre vettem. Egy új üzenete érkezett, és volt, vagy egy tucat nem fogadott hívása. Tudom bunkóság megnézni a barátom – mert az este után feltehetőleg a barátom – telefonját, de a kíváncsiság erősebb volt, mint a józan eszem. Megnyitottam hát az üzenetet, és hirtelen elkapott a hányinger. Ki is ejtettem a kezemből azt a szart. Szemeim megteltek könnyel, de nem engedtem, hogy utat törjenek maguknak. Hisz én Kristen Stewart vagyok, egy erős csaj!

Remegő lábakkal indultam le a konyhába, ahol csináltam magamnak egy jó erős kávét, majd a cigimmel együtt kiültem a kurva hidegbe. Remegő kézzel szívtam a cigimet, mikor kezek kulcsolódtak körém. A csésze szerencsésen kiesett a kezemből.

- A kurva életbe! – ugrottam fel, szitkozódva.
- Jó reggelt napsugaram – köszönt az-az aljas csúszómászó mézédes hangon, amitől a lábaim ismét remegni kezdtek. Mi a francnak kell így reagálnom?! Közelebb lépett hozzám, meg akart csókolni, csakhogy én elfordítottam a fejem. Kérdőn nézett rám.
- Mi a baj? – kérdezte suttogva.
- Te vagy a baj! – csattantam föl.
- Ezt nem igazán értem, elmagyaráznád? – engedte el a csípőmet.
- Készséggel – azzal befutottam a lakásba, egyenesen a szobámba, majd a földről felvettem a telefonját, és lerohanva a nappaliba, a kezébe nyomtam azt. Néztem az arcát, ahogy olvasta az üzenetet, ő is ugyanolyan falfehér lett, mint én nem sokkal ezelőtt.
- Meg tudod ezt magyarázni?! – kérdeztem nem túl halkan.
- Kristen…..én – nem találta a szavakat. Hogy is találta volna?
- Mekkora egy aljas szemét vagy Rob! Azt hitted ez soha a büdös életbe nem fog kiderülni?! – könnyeim ebben a pillanatban bukkantak elő a szemeimből, holott utáltam sírni.
- Sajnálom – hajtotta le a fejét, majd közelebb lépett hozzám, le akarta törölni a könnyeimet, csakhogy én ellöktem a kezét.
- Ne érj hozzám! Soha többé! – üvöltöttem torkom szakadtából. – Gyűlöllek Robert Pattinson, érted? Gyűlöllek! – sziszegtem.
- Ne mond ezt, szépen kérlek! – könyörgött meggyötörten. – Szeretlek! – erre kapott tőlem egy csattanós pofont. Hogy merészeli?
- Takarodj innen! – ordítottam. – Nem hallod, tűnj el! – intettem neki az ajtó felé. Nem válaszolt semmit, csak fogta magát és elment. Leroskadtam egy székbe, és egész álló nap csak sírtam. Miért vagyok én folyton ennyire szerencsétlen?! Nem érdemlem meg, hogy szeressenek? Miért mindig a rossz pasiba szeretek bele?

Fogtam magam és felmentem a szobámba, majd elővettem a nyugtatót és egy marokkal vettem be belőle. Ez talán segít, nem éreznem a fájdalmat. Talán ez a kis tervem túl jól sült el!

Robert

2010. december 25.

Annyira boldog voltam, hogy legszívesebben úgy ahogy voltam (pucéran) körbe tudtam volna futni az egész világot. Két éve csak bolyongtam egyedül a nagyvilágban, várva, hogy egyszer betoppanjon az a bizonyos illető, aki megváltoztatja az életemet, és akkor villámcsapásként ért Kristen felbukkanása. Már első látásra hozzá kötött valami láthatatlan szál, ami azóta se szakad el. Mindig is éreztem, hogy több van köztünk szimpla barátságnál, de a gyávaság, és a visszautasítástól való félelmem visszatartott attól, hogy bevalljam neki a valódi érzelmeimet. Mekkora egy hülye voltam! Ha Kristen csak egy kicsi jelét mutatta volna annak, hogy kedvel - persze nem úgy, mint barátját -, nem tétlenkedtem volna, azonnal színt vallok neki.

Az álmom tegnap este végre valóra vált. Megkaphattam a szeretett nőt, és ennél boldogabb nem is lehetnék. Hogy lehettünk ennyire vakok? Talán ha 2008-ban, a bál után rögtön lépek, nem kellett volna két évig nélkülöznünk egymást, mint szerelmesek. Mert én teljesen bizonyos voltam abban, hogy tiszta szerelemmel szeretem Kristent, és csak bízni tudtam abban, hogy ő is viszonozza ezt a fajta érzelmet, és részéről nem egy fellángolás vagyok csupán.

Az éjszaka sokszor felkeltem, hogy csodálhassam alvó kedvesemet. Olyan tüneményesen pihegett a karjaim között, életem végéig képes lettem volna gyönyörködni tökéletes lényében.

Fordultam egyet, hogy hátulról ölelhessem át karcsú derekát, csakhogy Kristen nem feküdt mellettem az ágyban. Megijedtem, hogy talán már meg is bánta az éjszakát, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a tegnap - Kristen által - lerángatott ruhadarabjaimat, és felöltöztem. A lépcsőn lejövet kávé illata csapta meg az orromat. Nem is Kristen lenne, ha nem ezzel indította volna a napot. – gondoltam magamban. Megláttam, hogy kedvesem az erkélyen ülve maga elé bámul és cigizik. Féltem, hogy miként fog fogadni, ezért amennyire tőlem telt, halkan mentem ki a hűs téli levegőre. Nagy levegőt vettem, majd Kristen mögé léptem és átkaroltam a derekát. Vágytam újra a közelségére.

Kristent meglephette hirtelen felbukkanásom, ugyanis, amint a kezeimmel hozzáértem, kiejtette a kezében lévő gőzölgő csészét.

- A kurva életbe! – ugrott fel idegesen.
- Jó reggelt napsugaram – köszöntöttem, abban reménykedve, talán ettől a kedves becézéstől visszatér a tegnap este tapasztalt jókedve. Azonban az arca érzelemmentessé vált, ahogy rám emelte tekintetét.
- Mi a baj? – kérdeztem nagyon halkan.
- Te vagy a baj! – kiáltott fel. Összezavarodtam.
- Ezt nem igazán értem, elmagyaráznád? – adtam hangot értetlenségemnek, majd jobbnak láttam levenni róla a kezeimet, elengedtem hát ringó csípőjét.
- Készséggel – mondta, majd befutott a lakásba, és végtelen ideig vissza sem tért. Már bennem volt, hogy utána megyek, hogy megnézzem mit csinál odabent, de mikor indulni akartam, megjelent az ajtóban. A kezembe nyomta a telefonomat. Nem értettem mi történik, de amint a kicsiny készülék kijelzőjére pillantottam összeállt a kép. A következő üzenet volt megnyitva:

„ Szia drágám!
Nagyon hiányzol nekem!!!! Remélem, jól érzed magad Xaviernél. Mondd meg neki és a barátnőjének, hogy puszilom őket. Várom már, hogy Szilveszter legyen és újra együtt lehessünk.

Szeretlek: Jenna”

- Meg tudod ezt magyarázni?! – kérdezte Kristen üvöltve, teljes joggal.
- Kristen….. én – próbáltam valami válasszal előrukkolni, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. Mindent jól elcsesztem!
- Mekkora egy aljas szemét vagy Rob! Azt hitted ez soha a büdös életbe nem fog kiderülni?! – a legrosszabb dolog történt. Kristen sírni kezdett, méghozzá miattam.
- Sajnálom – mondtam teljesen őszintén, bár tudom ez a szó nem eléggé kifejező, ahhoz, amit valóban mondani akartam. Közelebb léptem hozzá, le akartam törölni a könnyeit, de ő ellökte az arcához közelítő kezemet. Megszakadt a szívem, hogy így kell őt látnom, és mindennek én vagyok az okozója.
- Ne érj hozzám! Soha többé! – ordította, ahogy csak a torkán kifért. – Gyűlöllek Robert Pattinson, érted? Gyűlöllek! – szavai, mint a sav, úgy égettek.
- Ne mondd ezt, szépen kérlek! – utolsó mentsvárként kimondtam azt a szót, ami már két éve a szívemben élt. – Szeretlek!
Szavaim épp az ellenkező hatást érték el, mint szerettem volna. Kristen tenyere csattant az arcomon.
- Takarodj innen! – üvöltötte. - Nem hallod, tűnj el! – mutatott az ajtó fele. Nem volt értelme, hogy tovább kínozzam őt, így fogtam magam és szó nélkül kisétáltam, az ajtón, és lehet – amekkora barom vagyok -, az életéből is.

Az ajtón kilépve, elátkoztam magam. Bűn volt a létezésem. Amerre csak járok, szenvedést okozok. Tőlem szenved az a nő, akit a világon a legjobban szeretek, és tőlem fog szenvedni egy nemes lány, akivel elhitettem, lehet közös jövőnk. Holott már akkor is tudtam, a szívem másért dobog, de ezt nem akartam észrevenni és beismerni.
Nem volt mit tenni, elvesztettem Kristent örökre. Gratulálok Rob, egy seggfej vagy a javából!

Elindultam a kihalt utcán, abban a reményben, hátha találok az egyik sarkon egy taxit. Szerencsém volt, beszálltam hát a sárga járműbe.
- Hová vihetem fiatalember? – kérdezte a szimpatikus arab sofőr.
- A legközelebbi kocsmába – adtam ki az utasítást.
- Tudtommal ma egy sincs nyitva – mondta.
- Miért?
- Mert Karácsony van – világosított fel. Ez teljesen kiment a fejemből. Pedig életem leggyönyörűbb és legfelejthetetlenebb Szentestéje volt a tegnapi, ma mégse voltam oda a szeretet ünnepéért. Nagyot sóhajtva, beletörődve abba, hogy a hazatérésemig nem ihatok. Bediktáltam az öcsém címét, és hátradőlve vártam, hogy megérkezzünk. Negyed óra se telt el, mire a sofőr közölte, megjöttünk. Fizettem neki, majd kiszálltam.

Az életkedvem a nullát súrolta, így vonszoltam fel magam az öcsém harmadik emeleti lakásához. Bekopogtam, mert kulcsom még nem volt.
- Rob, hát te? – csodálkozott - már amennyire a kómás feje engedte - Xavier.
- Hazajöttem, baj? – förmedtem rá, holott magamra voltam dühös.
- Nem, csak azt hittem Kristennel leszel egész nap – itt ásított egyet, majd úgy folytatta. - Mert gondolom nála töltötted az éjszakát, nem? – kacsintott.
- De – odasétáltam a hűtőhöz, aztán kivettem egy jó hideg sört, és szinte az egész üveget egyből kiürítettem.
- Hó-hó, te meg mit művelsz? – jött oda hozzám és kivette a kezemből, a majdnem megkezdett második üveget.
- Iszom, ha nem látnád – idegesen kitéptem a kezéből a zöld üveget, és ráhúztam.
- Valami balul sült el, Kris és közted? – ahogy kiejtette a nevét, az arcomra szomorúság ült ki. – Jesszus, mesélj!

Leültünk a nappaliban elhelyezett ülőgarnitúrára, és mindent elmeséltem Xaviernek. Szép csendben végighallgatott, tudtam ez nála a vihar előtti csend.
- Te mekkora egy balfék vagy bratyó! – heves fejcsóválás közben vágta hozzám eme kedves szavakat, felteszem jogosan.
- Szerinted én nem tudom, hogy mindent jó alaposan elszúrtam Kristennel?! – tettem fel a költői kérdést.
- Én mondtam neked, hogy szakíts Jennával, mielőtt lépnél Kristennel, de te megint csak a saját fejed után mentél, mint mindig. És most nézd meg, hogy hova jutottál – mutatott a kezemben lévő üvegre.
- Igen, tudom, hogy te előre figyelmeztettél, de egy percig sem gondoltam azt, hogy Kristent is érdekelhetem esetleg – magyaráztam, miért nem dobtam ki eddig Jennát. Xavier jó testvér módjára vigasztalóan hátba veregetett, és hozott nekem még egy sört.
- Kösz – hálálkodtam.
- Szerinted Kris egyszer megbocsát neked?
- Nem hinném. Teljes szívéből gyűlöl – és ezt teljes bizonyossággal mondtam.
- Jaj, a nők szeretik túldramatizálni a helyzetet. Szerintem pár nap és újra együtt lesztek – próbálta önteni belém a lelket. Hálás voltam neki, amiért próbálkozik, de teljesen felesleges volt. Kristen ki nem állhat, és soha többé nem akar engem látni. Ezt el kell fogadnom, és az Ő érdekében tovább kell lépnem, még ha pokolian nehéz is lesz.


Hangos csengőszó szakította félbe fivéri csevelyünket. Volt egy tippem, hogy ki lehet az ilyenkor. 3, 2, 1 és Ashley mindjárt belép!

- Szivi, te meg mit keresel itt, ilyen korán? – kérdezte meglepetten Xavier, Ashleyt. Na, mit mondtam?
- Azt a hülye bátyádat! – sivította. Láttam, ahogy Xavier szélesebbre tárja az ajtót, hogy beengedje kissé idegbeteg barátnőjét. Az, mint egy tornádó száguldott végig a kicsiny lakásban, míg meg nem állt előttem.
- Ashley, minek köszönhet… - próbáltam volna kideríteni, jövetelének az okát, csakhogy a fülsüketítő pofon, amivel megajándékozott megakadályozott ebben. Tenyeremet az arcomra helyeztem, sajgott a keze nyoma.
- Megmondanád mi az isten ütött beléd?! – pattantam fel idegesen a helyemről. Ashley szúrós pillantást vetett rám, mintha a puszta tekintetével akarna felnyársalni. Ijesztő volt.

- Te rohadt szemét! Tönkretetted a barátnőmet! – ordította könnyes szemmel. Fogalmam nem volt róla, miket hord össze, de a legrosszabbtól tartottam.
- Mi van Kristennel? – kérdeztem aggódva. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.
- Ha meghal, esküszöm, hogy téged is kicsinállak – azt hittem egy rémálomban vagyok. Még hogy meghal? Az nem lehet!
- Ashley, kérlek beszélj világosan! Mi történt Kristennel? – sürgette barátnőjét Xavier, látta rajtam, hogy elsápadok és összeroskadva ülök le a kanapéra.
- Bevett egy rakás nyugtatót – nem bírta tovább tartani magát Ashley és elsírta magát.
- Úristen! – kiállott fel az öcsém, aztán szorosan a karjai közé zárta a sírástól rázkódó barátnőjét.
- Te voltál vele utoljára, bizonyára te tudod miért – nyugodott meg egy kissé Ash.
- Az én hibám – temettem az arcomat a kezeim közé. Én vagyok a felelős! Ha meghal, nekem sincs itt többé maradásom, követni fogom. – fogadtam meg magamban.

- Hol van? – ugrottam fel. Minél előbb látni akartam összetört kedvesem.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha bemész hozzá – húzta el a száját Ashley.
- Még jó, hogy bemegyek! – kiáltottam rá. Persze nem rá voltam dühös. Értettem a reakcióját, ő csak a barátnője érdekeit tartja szem előtt.
- Héj tesó, állj le! – csitítgatott Xavier.
- Bocs, de értsétek meg, látnom kell Kristent – tekintetem teljes mértékben kétségbeesett volt. Ashley nagyot sóhajtott, majd elmondta melyik kórházban ápolják Kristent. Én azonnal rohanni akartam hozzá, de Xavier megakadályozott ebben.
- Mi is bemegyünk, szóval te is gyere velünk, kérlek.

Érdekesen méregetett engem, mintha azt hinné, az első kocsi elé kivetem magam, holott ez addig nem áll szándékomba, amíg Kristennek van esélye a túlélésre.
Xavier fittyet hányva a hatalmas hóra, gyors tempóba tette meg a kórházig vezető utat. Az én kezem a kilincsen pihent várva az alkalmat, hogy kiszállhassak. Amint Xavi leparkolt, engem mintha puskából lőttek volna ki, futottam a recepciós pulthoz.

- Kristen Stewarot keresem, meg tudná mondani, hol találom? – támadtam le azonnal a pultban álló kedves, néger nővért.
- Sajnálom, de csak rokonoknak adhatok ki információt, kedves – együtt érzően nézett rám. Hirtelen ötlettől vezérelve a következőket mondtam:
- Én a vőlegénye vagyok – tudom aljas húzás volt hazudni, de csak így volt esélyem látni őt. A nővér persze átlátott rajtam, de volt olyan kedves, és elmondta, hol találom a szerelmemet. Felhívtam Xaviert is, hogy tudja hova kell jönnie.

Miután letettem a telefont, rohantam az 504-es korterem felé. Odaérve a széken megpillantottam Kristen anyukáját, Julest. Nagy levegőt vettem és odaléptem hozzá.
- Szervusz Jules. Hogy van Kristen? – kérdeztem remegő hangon. Jules felállt, én pedig felkészültem a legrosszabbra, csakhogy a nő átölelt és a mellkasomon zokogott. Visszaöleltem.
- Nagyon rosszul van, Rob – pityergett szüntelenül. – Az orvos épp most vizsgálja. Túladagolta a nyugtatót, és mire hazaértem ájultan feküdt a szobájában.

Hogy tehette ezt?! Nem érek én annyit, hogy miattam eldobja az életét. Ebben a pillanatban kinyílt a kórterem ajtaja és egy ősz hajú fehérköpenyes férfi lépett ki rajta, mögötte egy alacsony vörös hajú nő állt, feltehetőleg a nővér.

- Ön az édesanyja? – kérdezte az orvos, Jules-tól. Jules nem tudott megszólalni, ezért én válaszoltam helyette.
- Igen, ő az.
- A lánya súlyos mértékben túladagolta magát, de még idejében sikerült kimosnunk a gyomrát, így semmi kárt nem tett benne a gyógyszer. Természetesen az éjszaka megfigyelés alatt bent kell tartanunk, de ha nem tapasztalunk nála semmi komplikációt, akár már holnap el is hagyhatja a kórházat. Esetleg nem tudja, miért vett be a lánya ilyen sok gyógyszert egyszerre?

Jules rám nézett, gondolom tudta, hogy én erre a kérdésre jobban tudom a választ.

- Nem, doktor úr, fogalmam sincs – csóválta a fejét.
- Megadom a kórház pszichiáterének a számát, ha a lánya esetleg beszélni szeretne vele – nyújtott át egy névjegyet a doktor.
- Köszönöm szépen doktor úr – hálálkodott Jules.
- Bemehetünk hozzá? – kérdeztem.
- Természetesen, de ne maradjanak túl sokáig, a kisasszonynak pihenésre van szüksége – azzal a szimpatikus orvos elment.

Jules is, és én is megkönnyebbültünk. A vihar hála istennek elült, de én semmi jóra nem számítottam.
Először Jules ment be Kristenhez, addig én kint várakoztam. Idegességemben a lábammal doboltam, és az ujjaimat tördeltem.

- Hogy van? – kérdezte egyszerre Ashley és Xavier.
- Szerencsére idejében sikerült kimosniuk a gyomrát, és ha minden rendbe lesz vele, akkor már holnap hazamehet – mondtam lehajtott fejjel.
- Hála istennek! – lélegzett fel Ashley, aztán leült mellém egy székre.
- Ezt idd meg – nyújtott oda nekem egy gőzölgő kávét. Belekortyoltam. Rettenetes íze volt, fényévekre volt attól, amit Kristen szokott csinálni.

Nyílt az ajtó, és én egyből felálltam. Jules mosolygott, amivel a szívemen lévő köveket szétporlasztotta.

- Bemehetsz hozzá. Épp most ébredt fel – mondta. Ideges voltam, fogalmam se volt, mit mondhatnék neki. Remegő kézzel nyúltam az ajtó kilincséért. Belépve rengeteg műszert láttam, de szerencsére egyik se működött. Kristen az ágyon feküdve bámult kifele az ablakon, feltehetőleg azt se vette észre, hogy bejöttem.
- Szia – köszöntem halkan. Ekkor rám nézett, de a tekintetéből csupán gyűlölet sugárzott.
- Mit keresel itt? – kérdezte közömbösen.
- Aggódtam érted – mentem közelebb hozzá, mígnem olyan közelségbe voltam, hogy meg tudtam érinteni a takaró alól kilógó kézfejét. Amint érzékelte az érintésem, kihúzta a kezét az enyémből. Fájt, hogy ennyire megvet engem.
- Kristen, miért tetted ezt? – kérdeztem könnyes szemekkel. Rám nézett.
- Ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak.
- És nem gondoltál arra, hogy anyukádnak mekkora fájdalmat okozol, vagy… nekem? – kérdeztem suttogva, nem akartam felizgatni.
- Nem érdekelt – mondta teljesen őszintén. – El akartam menekülni a fájdalom elől.
- Olyan buta vagy!
- Az. Megbíztam benned, de te szépen átvertél.
- Sajnálom Kristen, bár másképp történtek volna a dolgok.
- Igen, bár soha ne ismertelek volna meg! – kiabált. – Kösz, hogy bejöttél meglátogatni, de most inkább menj el, és soha többé ne gyere vissza! – szólított fel határozottan. Úgy éreztem, mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Szó nélkül fogtam magam és elindultam az ajtó felé. Onnan még egyszer visszafordultam.
- Én soha nem bántam meg, hogy akkor elmentem arra a bálra. Akkor szerettem beléd, és ez soha nem fog elmúlni – kinyitottam az ajtót, és végleg búcsút mondtam Kristennek.

Tudom, szadista vagyok, de jövőhéten jön a befejező rész, addig csak kibírjátok:D A komiknak örülnék^^