Almost Lovers -11. rész + Díjak :D

Köszönöm ezt a csodás díjat Noéminek!!! ^^

Ezeket pedig az édes, drága Fanninak!!!! ^^

A következő emberkéknek adnám tovább ezeket a díjakat:

1. Beus

2. Noémi (neked az utolsó kettőt ajánlom, hisz tőled kaptam az elsőt :P)

3. Bells

4. Liácska

És akkor most, a várva várt új rész:D
Tudom, hogy sokat kellett rá várni, de azt senki nem mondhatja, hogy nem volt mit olvasnotok addig.
És egy kicsit eltérő dolog, engem felettébb meglepett, hogy közel 80an szavaztatok arra, melyik történetet is folytassam az AL után!!! Ez rettentően magas szám, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok nektek^^ (L)
A 20 olvasónak is szívből köszönöm a jelenlétet!!!
Na visszatérve a fejezethez, most kiderül, hogy mi állt a levélben, amit Rob elolvasott. Vajon tényleg Camilla tér vissza?
Hát, majd meglátjátok:P
Jó olvasást!

Lilluci

11. rész

Hagyják már abba ezt az istentelen kalapálást!!! Sajgott a fejem, szinte nem is éreztem, hogy a nyakamon van. Basszus, miért kellett ennyit piálnom? Pedig hányszor megfogadtam, hogy ezentúl mértékkel fogyasztok alkoholtartalmú italt. Hát Kristen, ez megint nem jött össze…..majd legközelebb! – nyugtattam a lelkiismeretemet.
Arra sem emlékszem, hogy mit csináltunk tegnap este Robbal. Az még megvan, hogy egymás után döntöttük magunkba a söröket, de egy bizonyos pont után minden kiesett. Remélem semmi olyat nem tettem, amit ma szégyellnem kéne. Ezt csak egyféleképp deríthetem ki, meg kell kérdeznem Robtól! Bízom benne, hogy nem bántottam meg őt semmivel. De a legnagyobb félelmem ez mellett, mégis az volt, nehogy lebuktassam kettőnket. Ha viszont ez megtörtént, akkor átkozhatom magamat egy életen át. Sőt, tuti, hogy akkor Rob is elküld melegebb éghajlatra.

Felültem az ágyban. Észleltem, hogy kint már hétágra süt a nap. Ennek felettébb örültem, bár az egyetlen örömforrás az esetemben egy szem Algopyrin jelentené. Mit nem adnék egy szemért!
Magam köré csavartam a takarót, s csak ekkor észleltem, hogy mindössze egy tanga választ el a teljes meztelenségtől. Elpirultam. Ha Robbal akcióztunk is az éjjel, az teljesen kitörlődött a tudatomból. Szégyen, hogy nő létemre képes voltam ennyire leinni magam! Rob ezek után biztosan kiábrándult belőlem, főleg ha a mellék helységet az ő jelenlétében látogattam meg, és szemtanúja volt –feltehetőleg- az ott történt íncsiklandó dolgoknak.
Sokan mondják – köztük Mike is-, hogy nem vagyok valami felderítő látvány kotta részegen. Állítsd már le magad! Nem tudod mit tettél, szóval kár előre rágörcsölni a dolgokra! – dorgáltam le magam. Csak a személyes találkozó előtt kell nekiállnom pánikolni, addig nincs semmi baj.

Ekkor hangos csörömpöléshang hallatszott a nappali irányából. Összerezzentem a hang hallatán, de gondolkodás nélkül szaladtam a zaj irányába. Fittyet hánytam még abbéli félelmeimre is, miszerint Rob undorodik tőlem.
Ijesztő látvány tárult a szemem elé. A földön egy halom étel éktelenkedett, poharak széttört szilánkjai gurultak szanaszét. A fehér tej pedig csúnya foltot hagyott a koromfekete szőnyegen. De nem ez rémisztett meg leginkább, hanem Rob. Ő ugyanis a fotel támlájába kapaszkodott, s ujjaival görcsösen szorította azt. Ujjpercei fehéredni látszottak. Az arca beesetté és sápadttá vált, szemei kétségbeesést tükröztek.

- Rob – szólítottam meg halkan, de nem reagált. Közelebb léptem hozzá, gondosan ügyelve, nehogy rálépjek egy kósza üvegszilánkra is. Mögé érve, ráhelyeztem egyik kezemet a hátára, majd lágyan végigsimítottam rajta. Testtartása ennek következtében sem enyhült, sőt a tekintete csak még zavartabbá változott. El sem tudtam képzelni mi válthatta ki nála mindezt, de éreztem ez egy döntő jelentőségű esemény lehet.
Csendben álltunk a romokban heverő szoba kellős közepén, s egyikőnk sem szólt egy szót sem. Hagytam, hogy Rob kellőképp megnyugodjon, s csak aztán avasson be a dolgokba.
Azonban, egy nem várt pillanatban a kezembe nyomott egy összegyűrt cetlit. Kérdőn néztem rá, de ő ezt abból kifolyólag, hogy háttal állt nekem, nem láthatta. Szó nélkül olvasni kezdtem a rövid üzenetet, melyben a következő megdöbbentő üzenet állt:

„Kisfiam, számtalanszor kerestelek, de a telefonod mindannyiszor foglaltat jelzett. Amilyen gyorsan csak tudsz, gyere haza! Sürgősen ülj gépre, vészhelyzet van!”

- Uramisten – kaptam a szám elé a kezem. Bár nem tudtam mi a pontos vészhelyzet, teljesen letaglózott ez az üzenet. Most már értettem Rob furcsa viselkedésének okát. Számára a család a legfontosabb, minden más, másodlagos az életében. Ez a kezdettekkor is így volt. Ha szükségük volt rá, ő szó nélkül, csapot papot hátrahagyva indult haza Londonba. A Pattinson család össze tagja rendkívül közel áll egymáshoz, s a köztük lévő szeretet és tisztelet, amit egymás iránt tanúsítanak, becsülendő és igen csak irigylésre méltó. Rob bármit megtenne értük, és ez fordítva sincs másképp!

A néhány perccel ezelőtti félelmem, most ostobaságnak hatott. Sokkal fontosabb, hogy érezze, én mellette állok, mint a hülye feltételezéseim, miszerint undorodik tőlem, mikor részeg vagyok. Most derül ki, mennyire erős az egymás iránt érzett szerelmünk.

/Rob/

Ez nem történhet meg! Főleg most nem, mikor az életem kezd normális fordulatot venni. Miért ilyenkor kell beütnie a krachnak? Nem teheti ezt velem a sors?!
- Kérlek, add ide a telefonom – szólaltam meg rekedtes hangon. A sírástól csak egy hajszál választott el, s ez a hajszál nem más volt, mint Kristen. Nem akartam sebezhetőnek és gyávának tűnni a szemében.
Kristen szó nélkül, remegő kézzel nyújtotta át a készüléket. Jobban meg volt illetődve, mint én magam. Ügyetlenül próbáltam tárcsázni a repteret, mindannyiszor sikertelenül.
- A büdös életbe! – ordítottam.
- Had segítsek – vette ki a kezemből a telefonomat Kristen, majd felhívta a repteret. Visszaadta a masinát, aztán leült a kanapéra, arcát kezei közé temette. Klassz, a kapcsolatunk még el sem kezdődött, de én máris bedobom őt a mélyvízbe!
A telefonban megérdeklődtem, hogy van e még szabad hely a legközelebbi Londonba tartó gépre. A hölgy, a vonal túlsó végéről kielégítő hírekkel szolgált. Akadt még pár kósza hely, természetesen csak és kizárólag a turista osztályon, de ez volt jelen helyzetben a legkisebb gond.
Kristen rám nézett, és suttogva csak annyit közölt, ő is velem tart. Nem volt sem időm, sem pedig kedvem leállni vele vitatkozni, döntése helytelenségéről. Túl önző voltam, ugyanis szükségem volt mind a közelségére, mind a támogatására.

Sikeresen lefoglaltam két jegyet, a négy óra múlva induló gépre. Amint ezt sikerült elintéznem, hívtam a családomat, hogy megérdeklődjem szeretett nővérem állapotát. Az első csörgésre felvették a telefont.
- Rob! – szólt bele anya kétségbeesetten.
- Anya, nagyon sajnálom, amiért nem tudtál elérni! – kértem elnézést, amiért a gyávaságom miatt nem értesültem előbb az otthoni fejleményekről. Ha képes lennék telefonon szakítani Camillaval, most nem tartanánk itt. De válaszd mindig a nehezebb utat Rob! Csak aztán tudj számolni a lelkiismereteddel! – folyattam párbeszédet saját magammal.
- Már lefoglaltam a jegyemet, szóval hamarosan otthon leszek – hadartam el egy szuszra.
- Kisfiam, rettentő nagy szükség van most itthon rád – hallottam, hogy el-elcsuklik a hangja, melytől az én szemeimet is csípni kezdték a könnyek.
- Hogy van Lizzy? – kérdeztem félve.
- Rosszul, nagyon rosszul… - hirtelen elhallgatott. Érzékeltem, hogy valaki elkezd hozzá beszélni, de sajnos semmit nem tudtam kivenni a beszélgetésből.
- Kicsim, most mennem kell itt az orvos. Ha hazaértél mindent megbeszélnünk.
- Anya! – üvöltöttem a csipogó vonalnak. Tudni akartam, mi van a nővérem, és nem utolsó sorban szerettem volna közölni, hogy nem egyedül érkezem haza, de elkéstem.

Leroskadtam a fotelba, majd a telefont hangos csattanással az asztalra vágtam. Kezeimet a tarkómra szorítottam, a fejemet pedig a térdemre hajtottam. Legszívesebben üvöltöttem volna a tehetetlenségtől és a fájdalomtól.
Megéreztem, amint Kristen gyengéden a fejemre nyom egy puszit, s leguggol elém. Éreztem a teste melegét, a belőle áradó szeretetet. Erre most baromi nagy szükségem volt. Tudni, hogy itt van velem és támogat, a legszebb gesztus, amit egy nő adhat egy férfinak. Ebben a képtelen helyzetben ő nyújt megnyugvást a számomra.
- Minden rendbe jön – nyugtatott és szüntelenül simogatta a hajamat, mint, ahogy azt régen az anyukám tette, mikor valami bántott.
- Annyira jó, hogy itt vagy velem – néztem fel rá, s kezembe vettem az ő kezeit.
- Persze, hogy itt vagyok. Én soha nem hagylak el Rob – szavai gyógyír voltak romokban heverő lelkemnek. – Elmondod mi történt? – kérdezte bizonytalanul. Kérdeznie is felesleges volt, a legkevesebb, hogy beavatom a dolgokba. Megpacskoltam a térdemet, felszólítva, hogy üljön rá. Így még közelebb érezhetem magamhoz, s talán könnyebben jön belőlem a szó.
- A nővérem Lizzy gyermeket vár – kezdtem. Láttam, ahogy Kristen meglepetten sandít felém. Egyetlen újság sem számolt be róla, ezért maradhatott ezidáig titokban az unokahúgom létezése.
- Mivel a nővérem idősebben eset teherbe, mint az átlag, az orvosok előre figyelmeztettek bennünket a lehetséges komplikációkról – szünetet kellett tartanom. Megrázó ilyenről beszélnem.
- Szóval nagy baj van – állapította meg Kristen. Bólintottam, mert hang nem tudott kijönni a torkomon. Végül összeszedtem magam, és elárultam neki a teljes igazságot.
- Lizzy most tart a 31. hétben, azaz megközelítőleg nyolc hónapos terhes – egy mosoly kúszott a szám szegletébe. – a baba úgy gondolta, ő bizony most akar a világra jönni, csakhogy még nagyon picike – köszörültem meg a torkom. – Mindketten veszélyben vannak, ezért kell hazamennem. Mellettük a helyem egy ilyen szituációban – végre a mondandóm végéhez értem. A fejemet Kristen vállának döntöttem és szorosan lezártam a szemeimet. Mintha így ki tudnám zárni a külvilágot, az egész borzalmat. Sajnos ez nem ilyen egyszerű, de bárcsak ilyen könnyű lenne!
- Rob, nem lesz semmi baj – simított végig ez a tünemény a karomon. Ráemeltem fáradt tekintetem, majd a tarkójánál fogva közelebb húztam őt magamhoz. Először beszívtam édes és egyben bódító illatát, majd lassan közeledtem az ajkai felé. Szerelmesen megcsókoltam, ő pedig a karjaival átkulcsolta a nyakamat. A visszafogott csók után, homlokomat a homlokához érintettem, s gyönyörködtem szépséges arcában.
- Őrülten szeretlek – suttogtam, nem akartam ugyanis megtörni az idilli csendet hangos beszédemmel.
- Én is téged – nyomott egy utolsó puszit a számra.

Készülnünk kellett, ha időben ott akartunk lenni a reptéren. Mindketten hanyagul dobáltuk a ruháinkat a bőröndjeinkbe. Nem számított, hogy öltöny vagy alsónemű, minden egy helyre került.
- Szólni kéne Steph-nek, hogy elutazunk – mondta Kristen, miközben a bőröndön ülve próbálta becipzárazni azt. Ez teljesen kiment a fejemből.
Gyorsan firkantottam egy üzenetet, melyet odaadtam a londinernek. Pár perc elteltével jött is a telefon - személyesen az írónőtől -, hogy mindenfajta neheztelés nélkül hagy minket elmenni, megérti, hogy számomra a család a legfontosabb és fordított helyzetben ő is így döntene. És még számtalan ehhez hasonló dolgot mondott, amire nem igazán önpontosítottam. Teljesen máshol jártak a gondolataim. Én már Londonban voltam, együtt a családommal és persze Kristennel.

A szálloda nagylelkűen hívott nekünk egy taxit, ami egy szempillantás alatt kivitt bennünket a reptérre.
A várakozás számomra idegőrlő volt. Minden eltelt másodperccel közelebb kerültem a teljes idegösszeomláshoz.
Csak akkor nyugodtam meg egy kissé, mikor már a repülőn ültünk, de a feszültség még mindig munkálkodott bennem. Nem bírtam meglenni egyhelyben, egyfolytában fészkelődtem, és negyedóránként jártam a mosdóba.

- Rob, nyugodj már meg! – szólított fel Kristen.
- Képtelen vagyok – doboltam szüntelenül a lábaimmal.
- Komolyan azt fogják hinni, hogy fel akarod robbantani ezt a szart – súgta nekem Kristen fejcsóválva. Ezen elmosolyodtam. Elképzelni magamat, mint öngyilkos merénylőt, kissé abszurd volt.
- Hogy eltereljem egy kicsit a figyelmedet, kérdezni szeretnék tőled valamit – fordult teljes testével felém. Felvontam egyik szemöldökömet, s kérdőn néztem rá.
- Kérdezz bátran – bíztattam, majd én is szembefordultam vele. Kíváncsi voltam, mit akar tudni. Szemmel láthatóan zavarban volt, ami felettébb érdekes.
- Nos, csak azt szeretném tudni, hogy tegnap este mi történt – sütötte le a szemeit. Káprázatos, mikor zavarba jön.
- Egy bárban voltunk, ahol te szépen felöntöttél a garatra – világosítottam fel somolyogva.
- Jaj, nem ezt! Eddig még én is képben vagyok. Az ivászat után mi volt?
- Ááááá – ütöttem fejbe magam, persze csak viccből. – Hát, hol is kezdjem? – hogy teljesen bemajréztassam, teljesen komoly arcot vágtam. – Nos, miután már annyit ittál, hogy szinte magadról sem tudtál, elkezdtél ordítani, hogy szerelmes vagy belém, és hogy most azonnal csókoljalak meg – ekkor engedélyeztem magamnak, hogy ránézzek. Kristen arca falfehérré vált és szorosan markolta az ülés karfáját.
- És, te…meg…megcsókoltál? – érdeklődött remegő hangon.
- Természetesen nem – vágtam rá azonnal. Kristen megkönnyebbülten sóhajtott egyet. – Ezért persze berágtál rám, és szó nélkül leléptél táncolni egy idegen férfival.
- Úristen! – temette az arcát a kezei közé. – És még?
- Hát finoman szólva elküldtél melegebb éghajlatra, mikor megpróbáltalak kiszabadítani annak a fickónak a karmai közül – mosolyogtam szakadatlanul.
- Nagyon sajnálom Rob - nézett rám bocsánatkérően. Hát lehet neki ellenállni?
- Az este gondoskodtál róla, hogy megbocsássak – kacsintottam rá mindensejtetően.
- Ezt, hogy érted? Úgy, ahogy gondolom, hogy érted? – írta körül ezt a végtelenül könnyű helyzetet.
- Ő, nem tudom, hogy te mire gondolsz, de mindjárt beavatlak a részletekbe – nyugtattam meg. Körülnéztem, de mivel így is sokan felénk fordultak, inkább nem bíztam semmit a véletlenre, s egyenesen Kristen fülébe súgtam az igazságot.
- Na neeeee! – hitetlenkedett a kelleténél talán egy kicsivel hangosabban.
- De bizony – bólogattam.
- Szégyellem magam – hajtotta le a fejét. Én, óvatosan az álla alá nyúltam, úgy emeltem meg az arcát. Látni akartam magával ragadó szemeit.
- Emiatt nem kell, én is akartam és rendkívül élveztem – szavaim nyomatékosítása érdekében a homlokára adtam egy puszit. Nem mertem kockáztatni.
- Persze, hogy mindig a legjobbkor nem vagyok magamnál – csapta a tenyerét a combjára. Elnevettem ezen magam. Mondjuk, az igazat megvallva bánhatja is, hogy „kimaradt”- képletesen szólva - ebből az eszméletlen szeretkezésből.
- Egyszer megismételjük – súgtam a fülébe csábosan. Kristen, ahogy felfogta szavaim jelentését, megremegett.
- Szavadon foglak – kacérkodott.

Ez volt a végszavunk, ugyanis a pilóta éles hanggal közölte, megérkeztünk az úti célunkhoz. Bekapcsoltuk az öveinket, s vártuk a mielőbbi landolást.

Tudom, nem lett valami nagy durranás, de most ennyi telt tőlem:/ Kérlek írjátok le a véleményeteket, még ha az negatív is!!! Köszönöm(L)